Képes Újság, 1973. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1973-09-01 / 35. szám

CSOKONAI A DUNA MENTÉN Alacsony, elnyúló dombhát és a folyam füzesei között húzódik hosszant Duna­­,almás község. A falu közepén modern kis ház. Itt lakik dr. Ferennczy Miklós körze­ti orvos, Komárom megye ismert helytör­ténésze, e táj, Csokonai emlékeinek bú­várlója. Egyike azoknak, akikre talán Csokonai gondolt, mikor így írt: „Minden írásimat, melyek még maradtak... / Bí­zom az érdemes késő maradékra...” Ritka erősen próbára tevődik mostaná­ban az orvos türelme, humanizmusa, hi­szen öreg, fiatal anyagi lehetetlenülés veszélye nélkül mehet a „doktorhoz”. Túl­zsúfolt rendelési órák, éjszakába húzódó beteglátogatások. Aztán a napvégi fárad­ság. Ferenczy Miklós doktor életében az esték, a ritka szabad órák és a nyári pi­henés hetei biztosítanak az élethivatásától annyira eltérő szellemi tetteknek lehető­séget. Mielőtt Dunaalmásra jött, bejárta Eu­rópát. Dolgozott, mint orvos, a Halle-i Egyetemen. Orvosi ismereteinek bővítése céljából járt Berlinben a Humbold, Moszkvában a Lomonoszov Egyetemen. Megnézte a nagy képtárakat, múzeumo­kat, irodalmi emlékhelyeket. Weimarban, a Goethe-házban gondolt először — ked­ves tanára előadásaiból ismerte meg — úgy Csokonaira, ahogyan Veres Péter ír olvasónaplójában a költőről: „Csokonai . . . milyen intelligens s milyen okos, és még­is friss, eredeti költő. Műveltség és eru­­díció s már benne vannak a bölcsesség próbái is: milyen nagy költőnk lehetett volna nekünk és a nagyvilágnak, ha goethe-i kort érhet... Nem lehet a leve­leit meghatódás nélkül olvasni. Micsoda tiszta lélek és milyen megaláztatás: kö­nyörögnie kell kegyes mágnásoknak, hogy verseit kiadhassa és éhen ne haljon köz­ben. Pedig milyen világosan látja a világ és a magyar nemzet állapotát... Szellemi őse ízlésben, stílusban, sugárzó intelligen­ciában József Attilának.” Mikor Ferenczy Miklós Dunaalmásra került körorvosnak, Lilla sírján és egy emléktáblán kívül más Csokonai-em­­lék nem volt. Egy kicsit a véletlen is se­gítette, hogy rátaláljon a Csokonai felé vezető szellemi fonalra. Orvosi tanul­mányt írt a koleráról. Ehhez elkérte a helybeli lelkészi hivatalból a régi anya­könyveket. S miközben azoknak neveit betűzgette, akik nem érhették el azt a kort, mikor az éjszaka már csak alvással szol­gál az embernek, rátalált Vajda Julianna nevére. (Ő különben megérte az emberi élet estéjét, 78 éves korában halt meg.) S mellette meglátta a bejegyzést: „Csokonai Lillája.” Pozsonyba utazott, ahol Csokonai A Diétái Magyar Múzsá­it szerkesztette. Járt Komáromban a Tó utcában, Vajdáék egykori házában, ahová Csokonai bemu­tatkozni ment, ahol megszületett ez a megindító szerelem. Ezután elment itthon is mindenhová, ahol Csokonai boldogtalan bolyongásai közben megfordult. Csokonait még a múlt században is mint váteszt, jóst, az igazság emberét emlegette a falusi nép. Ferenczy doktor kifaggatta itt a Duna mentén a régi öre­geket, s feljegyzett minden fennmaradt szólást-mondást a költőről. Nyolc eszten­dőt áldozott a Csokonai-emlékek feltárá­sára. S mikor már szédülés nélkül (Né­meth László szava) tudta követni a költőt magaslatain, az érzés kis iránytűjére bíz­va magát eljutott a költő legnagyobb ver­seinek világába. Könyvet írt. Címe: „Csokonai Lillája.” A Hazafias Népfront Komárom megyei bizottságának segítségével adták ki. A következő könyve egy fotóalbum volt, amelyben Csokonai életének lefényképez­hető emlékeit, s mai költők Csokonai em­lékezéseit gyűjtötte össze és adta ki. Ko­máromi búvárlásainak eredményeit az idei Csokonai emlékév alkalmából jelen­teti meg. Nádasdi Péter Dr. Ferenczy Miklós orvos, aki Csokonai-kultuszt teremtett Komárom megyében Csokonai Vitéz Mihály szobra Dunaalmáson Lehoczky Zsuzsa és a halkirálynő Ragyogó tisztaság fogadja a látogatót! Lehoczky Zsuzsánál, a hangulatos­!R Berendezett leány­falui víkendházban. De nemcsak az előre bejelentkező vendége­ket, hanem a váratlanul betop­panó ismerősöket, barátokat is. — Nem akarok rosszmájú lenni, de mintha már nemcsak az oly sok dicsőséget hozott játékos évek, hanem a versenysúly is a múltté lenne - mondom Tichy Lajosnak, aki lemondó legyintés után így próbál „magyarázatot” adni a derekára rakódott öt-hat kilóról, akinek így tud főzni a felesége mint Zsuzsa, annál a fogyókúra csupán hiú ábránd. Bármily kedves, örök téma is a labdarúgás, most mégsem erről beszélgetünk, hanem egy másik világba rándulunk át. Lehoczky Zsuzsa nemcsak kitűnő színésznő, nagyszerű háziasszony, hanem ideális riportalany is. Azonnal el­fogadja a felajánlott játékot, azt hogy a „legprózaibb" kérdésekre is őszintén, kertelés nélkül vála­szol. Hogy mennyire, az már első mondataiból kiderül. — Érezte-e már terhesnek a színpadot? — Igen, amikor havonta har­­minchatszor játszottam. Már at­tól féltem, hogy elfásulok, kiégek ideje korán. Mit tehet ilyenkor az ember? Én a sokféle megoldás közül a legszebbet választottam, az anya szerepét. De még alig múlt hathetes Kriszti, amikor be­mentem a színházba és próbálgat­ni kezdtem a színpadi ruhámat. Ennek már lassan hét éve. De az­óta sem éreztem nyűgnek a pá­lyát. — Ön legtöbbnyire az operet­tek, musicalek talpraesett leány­alakjait formálja meg. Meddig illik ebben a szerepkörben ját­szani? — Egészen addig, amíg a ren­dezők rám osztják ezeket a sze­repeket. Komolyra fordítva a szót, táncos, zenés, színésznek lenni bizonyos fokig kíméletlen dolog, mert ebből nagyon hamar „ki­öregszünk". Azt még nem tudom, hogy mit hoz a jövő, de a kollé­gáim szerint nincs félni valóm. Állítólag idősebb koromra jó ko­mika lehetek. Szeretném, ha így lenne. — Anyagilag is elégedett em­ber? — Feltétlenül. Annak idején Szegeden, édesanyámmal olyan elképesztő szegénységben éltünk, hogy ha ebből az időszakból epi­zódokat idéznék fel, nem sokan hinnék el. Egyébként a múltkor Lajossal együtt — aki nyolcad magával élt egy angyalföldi szo­bában és a bátyjával egy ágy­ban aludt — a gyermekkorunkról beszélgettünk. A lányomon lát­szott, hogy egyetlen szavunkat sem hiszi: összenéztünk a fér­jemmel és, azt hiszem, mind a ketten arra gondoltunk, hogy Kriszti sohasem fogja úgy érté­kelni a legértékesebb ajándékot sem, mint mi annak idején a leg­kisebb csekélységet. — Milyennek tartja a házassá­gát? — Jónak. És ezt ma még inkább így érzem, mint egy évvel ezelőtt vagy azt megelőzően. Szerintem minden házasságban elérkezik egyszer a „kritikus pont”. Nálunk is volt ilyen. De szerencsére idő­ben rájöttünk, hogy a másiknál egyikünk sem találhat jobbat. — Voltak-e valaha protektorai? — Egészen bizonyosan igen. De remélem, hogy amikor szót emel­tek értem, érezték, hogy nem va­gyok érdemtelen rá. Azt hiszem, elvtelenül senki sem tolta előre a szekerem. — Utolsó kérdésem: Mit kíván­na Lehoczky Zsuzsa, akiről meg­tudtam, hogy nagyon szeret hor­gászni, ha kifogná a Dunából a mesebeli halkirálynőt és az telje­sítené egyetlen kívánságát? — Ezt kérném a halacskától: engedd meg, hogy mind a ma­gánéletben, mind pedig a szín­padon még sokáig minden így maradjon. Gyenes András 11

Next