Képes Újság, 1982. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1982-05-01 / 18. szám

kástanács, meg akarják önt ismerni, jöjjön velünk. Amikor végigtekintettem az asztal kőről ülő embereken, akaratlanul is a zsebembe nyúltam, egy kilences pisztolyom volt, minden eshetőségre. (Csak mellékesen: később kiderült, hogy a pisztolyból hiányzott az ütőszeg.) Megnyitották az ülést, elsőnek Zákány szólalt fel és tartott megint védőbeszédet mellettem. Majd az elnök, Koczkás Zsigmond szólt: „Kinek van kérdése a kormánybiztos úrhoz?” Egy erős, borízű hang odakiáltotta: „Magát ki küldte?” Mondom: a kormány. „Aztán melyik kormány?” Csak egy van — feleltem nyugodtan —, a Kádár-kormány. Záporoztak a kérdések, vagy inkább állítások, csak kapkodtam a fejemet, ők sorolták nekem, hogy mi történt Pesten. Hogy volt ekkor, akkor. Egy alkalommal önkéntelenül így kezdtem: Elvtársak! Zúgás lett a teremben. Jó, mondom, legyünk munkatársak. Én Pestem éltem. Benne voltam a „tűzben”, de sokszor nem tudtam, mi történik körülöttem, és itt maguk mindent olyan biztosan tudnak. Felnőtt emberek maguk? Tudják, mit beszélnek? Nagyon elkapott a hév, és azt mondtam: nézzék, én szívesen vitatkozom munkaidőn túl bármiről bárkivel. De itt mától kezdve az kap fizetést, aki dolgozik. A munka nélkül, jogtalanul felvett béreket pedig vissza fogják fizetni. Beszéljünk hát a termelés megindításáról. — Milyen szerepet játszottak a rendcsinálásban a párttagok? — Derék ember volt a párttitkár, Kollak Péter. Harminc fővel alakult meg a pártszervezet, majd hamarosan 160 főre futott fel. Abban a tíz-egynéhány napban — október, novemberben — csúnyán bántak a párttagokkal. Volt, akit kitiltottak az üzemből, megfenyegették, munkájukat még később is gátolni igyekeztek. Ezek a párttagok azt várták tőlem, jó néhányan közülük legalább is, hogy csapjak szét a „banda” között, és szigorúan büntessük meg a vétkeseket. Taggyűlésen is volt ilyen követelés. Azt mondtam: én arra kaptam megbízatást, hogy indítsuk be a termelést, és ennek érdekében az ördöggel is cimborálok. Békébe vagyok velük, ha dolgozni akarnak. Aztán majd, ha a termelés megindult, megnézzük, kit mi terhel. Néhányan letromfoltak. „Ezekkel legyünk mi elnézők? Törvényesek? Akik semmilyen törvényt nem néztek?” Azt mondtam: hát éppen ez a különbség köztünk, ők az ellenforradalmat segítették, mi pedig ezt a törvényes kormányt szolgáljuk. Nem lehetnek a módszereink azonosak... Megtörtént persze nálunk is a kérdőre vonás, de addigra lehiggadtak a lelkek, az ötszáz körüli névből nyolcvan maradt a „fekete kalapban”, de az ő ügyüket is jogtanácsos bevonásával, törvényesen intéztük. — Mennyi ideig tartott a fronthelyzet? — Két-három hétig. Január 23-án be tudtuk indítani a termelést, olyan szinten, amit nem is vártak tőlünk. — Személy szerint Szász Károly volt-e veszélyhelyzetben a forró napokban? — Igen. Volt egy szerencsétlen ember, aki le akart szúrni. Karhatalmisták kapták el, szembesítették velem. Kiderült, hogy nem is ismer, nem is tudja, miért kellett volna engem leszúrnia, csak úgy vállalta. A karhatalmisták megmutatták a tőrt, amit elvettek az embertől. Borotválkozni lehetett vele. — Mikor érezte először, hogy rend van? — Az én megbízatásom 1957. május elsejével megszűnt. Megszűntem kormánybiztos lenni, lettem igazgató. Ez már a béke biztos jele volt. — Most, hogy felelevenítettük azokat a forró napokat, mire gondol? — Arra, hogy bizonyosan sok embert megbántottam, sok népszerűtlen intézkedést hoztam, keményen szóltam néha azokhoz is, akiket igazából szerettem és magam mellé állítottam olyant is, akitől pedig nagyon távol voltam. De amivel megbíztak, azt teljesítettem. Ibrányi Tóth Béla WC. így élünk Ünneplőben Néhány évvel ezelőtt egy hatvanadik születésnapját ünneplő brüsszeli milliomos — mint sajtómecénás, s mint közlekedési vállalat-tulajdonos — meghívott néhány tucat újságírót belgiumi országjárásra. Néhány magyar kollégával magam is vendége voltam. Esténként a milliomos leánygyermekével is szót váltottam, aki papája mellett háziaszszonyi minőségben tartott csoportunkkal és udvarias gépmosoly kíséretében minden este megkérdezte: „A magyarok szeretnek szépen járni, igen?” Én minden este ráhagytam: igen. Elvégre ki ne szeretne szépen járni. Ha van miből, talán mindenki. Van miből? A nyugatról hazaérkező rokonok már régen nem cipelnek magukkal „uraságtól” levetett holmikat. A negyvenes évek óta a „munkáskülső” is jócskán megváltozott. Egyszer a tévé megmutathatná, milyen öltözékben vonultak fel harminc éve s milyenben vonulnak fel a nyolcvanas években május elsején a magyar dolgozók. Most a munka ünnepére készülve Budapesten és vidéken, néhány emberrel az öltözködésről értekeztem. Tóth Árpádné kárpitostól, a mohácsi székgyár dolgozójától, dr. Gscheidt Mátyástól, a Hőgyészi Állami Gazdaság igazgatójától ugyanazt kérdeztem, aztán kuriózumként mindegyik kérdésre magam is feleltem. Kérdés: Családja hány tagú. Kárpitos: Hárman vagyunk. Én, a férjem és a leányom. Férjem vasutas, lányom középiskolás, érettségire készül. Igazgató: Négyen vagyunk. Feleségem, tizennégyéves gimnazista lányom, katona fiam és én. Újságíró: Az én családom nagy és népes család. Három gyerek, unokák, szülők és a többi hozzám tartozó ... Akik bevásárolni látnak, azt hihetik, kifőzdét vezetek. Kérdés: Ad magára, szeret kiöltözni? Törődik a divattal? Kárpitos: Hát mikor annak van az ideje, akkor igen. Akkor szeretek kiöltözni, vagyis rendesen megjelenni. De nálunk flanc nincs. Mi öltözködésben inkább úgy adunk magunkra, hogy mindig alkalomhoz illő holmit hordunk. Mást, ha üdülni vagy kirándulni megyünk és megint mást, ha történetesen kukoricát kapálunk. Mi inkább átöltözni szeretünk. Amikor a gyárból hazaérek, első dolgom, hogy átöltözzek. Férjem is azonnal melegítőbe, divatos szóval szabadidőruhába bújik. Divat? Adunk a divatra, és igyekszünk lépést tartani vele. Különösen a férjem. Én háromszor is meggondolom, hogy megvegyek-e valamit vagy sem. Férjem viszont úgy gondolja, picikét többet megengedhetnénk magunknak. Én szívesebben költök a lakásra Igazgató. Én azzal kezdem hogy adok a külsőmre, munkatársaimtól is elvárom, hogy adjanak a külsejükre. Ez nem a funkcióból következik és nem a beosztással járó kötelesség, önmagunknak és egymásnak tartozunk azzal, hogy még a munkahelyen se legyünk slamposak, elhanyagoltak. Tovább menve: Az újságíró munka közben. „A praktikus holmikat kedvelem, a kényelmes, egyszerű viseletét” .