Képes Újság, 1983. január-július (24. évfolyam, 1-27. szám)
1983-02-19 / 8. szám
gyan ki kíváncsi van-A napság már az avitt, öreg, kicsinyke házakra? Amikor a legeldugottabb faluban is rangos házak épülnek. Egyik-másik valóságos palota és az isten háta megött is megér másfél-kétmillió forintot. Ha csak nem magára maradt öreg — vagy tunya — ember a régi ház lakója, veri szét a tömésfalakat s helyére vastag beton alapozással kétszintes újat emel. Az meg már természetes, hogy az újba előbb-utóbb korszerű berendezés is kerül és a legtöbbjük kényelme semmiben nem marad el a városi lakásokétól. Örülni kell ennek, hiszen nem csak az új ház tulajdonosa gyarapszik, hanem az ország is. Báraz utóbbi időben mintha röstellni való dolog lenne bárminek is örülni ebben az országban. Ami van természetes. Tapsoltunk eleget a Rákosi korszakban. A 87 esztendős özvegy Várfalvai Ferencné, Felsőszentiván községben, nagyon régi, aprócska házban, egy valóságos kis paraszt múzeumban él. Az udvarra nyíló tenyérnyi ablak tárva. Bent a madárcsontú töpörödött kis öregasszony. A szoba-konyhás kis lakást hatvanhárom évvel ezelőtt építették az urával. Egy-két használati tárgytól eltekintve itt minden úgy van ahogy hatvanhárom évvel ezelőtt berendezték. Kövér párnákkal, dunyhákkal bevetett két ágy, asztal, négy karosszék. Az utcára néző ablakok között egy fiókos kredenc, tetején ovális borotválkozó tükör, mellette petróleum lámpa. Kis csecsebecsék, régi búcsúk, vásárok emlékei. A falon képek a gyerekeiről, unokáiról. A dédunokák fényképeit a kredenc fiókjából szedi elő. A konyhában is egy nagy asztal székekkel, testes komód, tetején poharak, tányérok, porcelán bögrék. A másik fal mentén stelázsi, nagyobb részt régi vasedényekkel. A fali fogason felső ruhák, báránybekecs s egy sok telet látott guba. A sarokban — mint ha csak büntetésből nyomták volna oda a régi holmik — egyetlen evilági portéka, palackos gáztűzhely. De Julcsa néni ezt is csak akkor használja, ha Zsuzsi unokája itt van, mert ő fél a gáztól. — De amint látom, nem csupán a gáztól. A villanyt sem engedte be, pedig talán már csak egyedül világít petróleummal ebben a nagy faluban. — Lehet.. . — mosolyog, aztán meséli, hogy tavaly már megbékélt volna vele. A gyerekek is kérlelték, vezetessék be azt a villanyt. Jött is a szerelő. Méricskélt, aztán hozta a ládát, amibe a villanyórát helyezik majd a falba beépítve. Dehát minek akkora nagy óra egy ilyen csöpp házhoz? — ellenkezett Julcsa néni és nem engedte, hogy a vert falat megbontsák. Ha eddig jó volt a petróleum lámpa, ezután is jó lesz. Nincs tévéje, se rádiója, este úgyis korán lefekszik. Ezek után Julcsa nénire könynyen rá lehetne fogni, hogy — magas kora miatt is — már képtelen megbarátkozni az új, a korszerű dolgokkal. De ez nem egészen így van, mert özvegy Várfalvai Ferencnének olyan élete volt, hogy a kegyetlen sors mélyen a tudatába égette azt a parancsot, hogy amit keserves munkával megszerzett, azt addig becsülje, amíg egy fillérnyi érték csak van. Árva gyerek volt. 11 éves korában már ment a faluból toborzott munkásokkal Németországba egy kender gyárba. Hallgatom, hallgatom és a kezét nézem perceken át. A kezét, amely aránytalanul nagy a kicsi testhez képest. — Amikor meg összekerültem az urammal, még annyink sem volt, hogy saját pokróc alá húzódjunk. De bárhogy iparkodtunk, nem tudtuk utolérni magunkat. Aztán kiütött az első világháború. Épp egy tanyásnál szolgáltunk. Vitték az uram is, meg a gazdát is. Ott maradtunk ketten a gazdaasszonyommal. A fiam tizennégy napos volt. Az élet már osztagban állt, de a zab még learatatlan. Aztán ott az a rengeteg jószág: hat ló, tizenkilenc tehén, százötven darab disznó. Egek ura! Ezeket mind ellátni, két magára maradt asszonynak ... — Hogy bírták? — Ki tudná azt megmondani. De éjszakánként, ha elkerül az álom, és visszaemlékezek erre az időre, hát most is belenyilallik a szívem. Ó az a sok gürcölés! De végül is nem csak a fegyverforgató férfiakat vitték el, hanem az állatokat is, meg mindent, amit nem tudtunk eldugni. Az én uram tizennyolcban jött haza. Kaptuk ezt a kis házhelyet, hát nekiláttunk az építkezésnek. Kapáltunk, kaszáltunk annyit, hogy ha egy darabba lenne az a föld, autóval se járnánk be egy napig. Jószágokkal bíbelődtünk. Később tanyát béreltünk, s mire mentünk volna már valamire, akkor kiütött a második világháború. Vitték a gyerekemet. Negyvennyolcban került elő a fogságból. De még szerencse, hogy életben maradt, meg mi is. Lehetett újra kezdeni. A többit már nem is mondom, mert maga is tudja, mi volt itt falun. Aztán jött a tizcsé. Az uram meghalt. Én azért csak beálltam, pedig már túl voltam a hatvanon és jól tettem, mert végül is így lett nekem nyugodt öregkorom. — Mennyi nyugdíjat kap? — 2100 forintot. — Elég? — Nekem igen. Mások siránkoznak. Már elfelejtették honnan jutottak idáig. Én nem panaszkodom. Azt se vegye annak, amit a múltról elmondottam. Akkor olyan világ volt. Fő, hogy egészséget adott az isten. Mert ha az van, mindent kibír az ember. Látja, még ilyen nagy időt is, mint amit én megértem. — Leírhatom, hogy ebben a régi zsellérházban, ahol minden úgy van, ahogy 63 évvel ezelőtt volt, boldog Julcsa néni? — írja csak le nyugodtan, de azt tegye hozzá, hogy most öregségemre érzem, mióta nyugdíjat kapok, hogy van édes szülőm. Nem kell a gyerekeimnek gondoskodni rólam, a magam ura vagyok . . . Dávid József Régi ház öreg lakója (Fotó: Karfi István) 10 Bódék: Talán nincs olyan család Magyarországon, ahová ne jutna el valamely sajtótermék. Napilap, a hetilapok, folyóiratok valamelyike, szaklap, színes magazin, esetleg keresztrejtvényekkel sűrűn megtűzdelt füzet. Van, aki azt szereti, ha a fülén keresztül éri az információáradat, a rádióra esküszik, más állítja, elég, amennyi hírt a televízió ad. De még az utóbbiak is el-elcsábulnak a regényújság egy-egy folytatásos krimijére, sportmagazinra, alkalmi kiadványra. Az újsághoz sokféleképpen jutunk. A legkényelmesebb módja, kétségtelen, az előfizetés, így biztosan megkapunk minden számot, s otthon, reggeli közben olvashatjuk a napilapot. Hajdanában a hajnali, láthatatlan újságkihordó végigsoholta körzetét, felnyargalt az emeletekre, ide Népszabadságot dobott be, amoda Népszavát. Halk kattanás jelezte a levélszekrénynél: megérkezett az újság. Nem volt könnyű dolog sok-sok kiló papírral, sok-sok lépcsőt megmászva, tévedéseket lehetőleg kerülve két-három óra alatt végezni. Szó, ami szó, sokan megharagudtunk a postára, amikor megtudtuk, többé nem az előszobánkig kézbesíti kedvenc lapunkat. A földszinti levelesládáknak emellett van egy nagy hátránya. Az ügyes vékonykezűek, a másokat szívesen bosszantók könnyedén kiemelik belőle az újságot. Esetleg, kifelé ráncigálva, csupán kettétépik. Aki nem bízik a pontos érkezésben, aki fél, hogy a folyóirat egy-két napot késik, veszi a lapot, ahol tudja. A trafikosnál minden van. Parfüm, szappan, rágó, zsilettpenge, moncsicsi, cigaretta, és újság is. Hogy hányféle? A hatvanadiknál abbahagyjuk a számolást. Van közöttük nagypéldányszámú napi- és hetilap, gyerekeknek szóló könyváru, időszakos kiadvány, magazin és évkönyv. Sok? Kevés? A trafikos szerint nagyon sok. Némelyikre — hinnem kell neki, hiszen napi jó néhány órában figyeli a kereslet-kínálat törvényének megvalósulását — sem-