Képes Újság, 1984. január-július (25. évfolyam, 1-27. szám)
1984-05-05 / 18. szám
Elsirató RADNÓTI MIKLÓS 1909-1944 Harmincöt éves volt, 75 éves lehetne! Már az ország földjén botladozott, de az ismerős táj, a szeretett haza nem is mostoha, inkább megtagadott fiaként lépkedte, zihálta végig az utolsó stációt. Jött onnan, ahol már a táborok is kiürültek, s ahol hiába keresték az otthont százak és ezrek. Futott, vagy inkább űzték-hajszolták embervoltukból vadakká züllött őrök. Utolsó, féltett papírlapjaira még verssorokat jegyzett, fennmaradó emlékezetnek. A nagy irodalmi múltú város, Szeged egyengette útnakindulását. Gyermekkorában még beleérezhetett a nagy elődök hangulatába: Mikszáth, Móra, Tömörkény világába, sorstársai: Juhász Gyula, József Attila már magukban hordozták a kegyetlen önvesztés tragédiáját. És mégis, Szeged volt az ifjúság, a beteljesülés, a barátságok, a szilvaíz-illatú délutánok, a ragyogás, itt ringott a folyó csendje és itt izzottak fel a termékenyítő viták. A városhoz kötődött a lélekborzongató haláltudat, az első rímes megszólalás, ide sűrűsödött a legtragikusabb történelmi kor kezdete, s az itt eszmélőre borult legsötétebben a jövőlátás kárpitja, itt mélyítették magukba a halálba kergettetés parancsát a költőtársak, hogy 1937 a túlélőnek maradjon fekete dátum a vesztésbe hurcolásig. „Elátkozott hely. Nekem hazám. A naptalan Kelet.” A legnagyobb előd indulatos kifakadása csaknem átkos szavak ... „Nem tudhatom, hogy másnak e táj mit jelent. Nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország ...” ... csodálatos hitvallássá szelídült benne, mert különbséget tudott tenni az embertelenségben a mégis emberi tettek megmérésében. Voltak, addig alig hallott, most már mindigre megjegyzett helységnevek, amelyeket történelem és irodalom közösen véstek nem márványtábolába, az emlékezet eleven testébe bennünk: Bor ér Abda. Megtanultuk a képeslap délszláv nevét is: razglednica, feledhetetlenül. Megértük a sírból hozott utolsó üzenet torkot szorongató élményét a huszadik század egyik legtragikusabb magyar költőjének, Radnóti Miklósnak életveszstő futásában. „Halált virágzik most a türelem...” Mert az igazak hamarabb állnak el, a tiszták kevesebb kegyetlenségre is összetörnek, a szelídek nem hordozzák szívósan a megpróbáltatásokat. Kívánkoznak el a messzeségbe, ahol idegen parancsszó nem riaszt az irigyelt álomba, s ahol elsímnek örökre az indulatok, melyek az embert vadakká silányítják. Bor, és szögesdrót, Abda, és hazai tömegsír! Nem a cinkosság néma vádja fáj, a tehetetlenség a széthullás és széthúzás kínja mardossa a túlélőt. Megint és ismét elhulljanak legjobbjaink ... A vigaszt, a felmentést és feloldást a halálba hurcolt rímei árasztják felénk, s ez teszi még súlyosabbá a mi nevünkben a mi történelmi számlánkra jegyzett és elkövetett tetteket. „Hisz bűnösek vagyunk mi, akár a többi nép, tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp ...” Az életmű: befejezetlen kötet, nem az egyetlen a XX. századi magyar irodalomban. A pontot az elrendelt halál tette a véres-sáros papírlapra, hogy egyszer s mindenkorra emlékeztesse az embert, a csak apró betűkkel írható embert, a rémtettekre. A felemelő mégis a költői szó, a félve, kétkedve fogalmazott hit: „Lehetnénk talán még emberek hisz meg van bennünk is, csak szendereg az emberséghez méltó értelem. Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.”_______________ Fábián Gyula Fotó: MTI Kettős kötődés Monorról sokszor, de a budapesti „Belváros”ról még nem énekeltem, pedig származás szerint, ehhez a környékhez is tartozom! Apám, a munkanélküli molnár, először a Régiposta utca ötben volt vice, majd a Galamb utca háromban hordtunk a pincemélyből a napfényre, egymást felváltva salakot. Fűtő ősöm (Akkor már „házmester úr!”) tenyerét a lapát törte. Nékem, gyerek vállamra a puttony szíja vércsíkot adott. Így hát, e régi negyeddel, ki lenne nálunk jobban, vér szerint rokon? Ideje, néhány évtized, s mások után megkésve talán, erről az erős és kettős összetartozásról, legalább egyszer, versben vallanom! BORBÉLY TIBOR HÉZSŐ FERENC Ünnep Valami nagyon ünnepi főztjét készítheti ebben a két bográcsban az az ember, az a tagbaszakadt, aki ott áll a kép szélén, karbatett kézzel. Olyan ünnepélyes ez a pillanat! A lángnyelvek nyaldosta két bográcsból úgy száll föl a gőz, az étel-illatokból kibomló, mint valami meglengetett virágfüzér, vagy pedig aláhulló tűz-eső, tűz-zápor, fényességes, boldogságos tűz-zuhatag. De miért áll az az ember, az a tagbaszakadt, miért áll karbatett kézzel s olyan mereven, oly esetlenül itt? Sutasága bizonyosan megilletődés az ünneptől, az ünnepi pillanattól, melyben épp képét készíti egy különös fotográfus, egy minden fotográfustól különböző ember: a festő. A festő, aki nekünk készíti ezt az egyszerű, mégis földöntúli, ezt a tűz szikrás, mégis meghitten föloldó, ezt a zavarbaejtő, mégis testközeli ünnepi képet: az a Hézső Ferenc, aki szeret dekoratív lenni, de nem viszi túlzásba, mert csak annyi fényt s tüzet lát bele az életbe, amennyi abból — rajta keresztül, az ő szemén át és ecsetje mozdulatával onnan — valóban felénk árad. Az ünnepnek sem lehet több az igazi fénye. S. GY. F. Tavaszi