Képes Újság, 1985. január-július (26. évfolyam, 1-27. szám)

1985-01-05 / 1. szám

A _ _ _,« és Iparművészeti Szakközépisko­la tizenkét szakmában ad alap­képzést diákjainak, és valamennyi szakterület a művészettel áll szo­ros rokonságban ősidők óta. A megnevezés is így szól a többi kö­zött : könyvműves, bőrműves, üvegműves, a festő, grafikus, szobrász képesítésre váró növen­dékek sorai között, akik az itt eltöltött négy esztendőben a ma­gukkal hozott tehetséget kibon­takoztathatják, a művészet titkai­ba beleízlelhetnek. Művészet és művésszé válás! A nyitott isko­laajtó a tág lehetőségeket tárja az ide érkezők elé, az iskola útba­indítja — néha bizony nehéz út­nak egyengeti a még bizonytalan­kodó lépteket — mégis a lehető­ségek otthona, ahonnan nagyon sokan indultak a küzdelmes pá­lyának, és csak kevesekkel talál­kozhattam, akik megbánták. Kéri Ádám igazgatóval és Tölg-Molnár Zoltán művészeti igazgatóhelyettessel beszélgetünk. Ez az iskola az egyetlen az or­szágban, ahol ennyi lehetőség kö­zött válogathatnak a felkerülők. Mégis, ahogy az összetételt vizs­gáljuk, nagyon sok a budapesti lakóhely bejegyzés, és kevés a vi­déki. — Számunkra is ez az egyik legnagyobb gond, hiszen évek hosszú során mindig kiválasztód­tak azok a vidéken végzett te­hetséges gyerekek, akiknek itt he­lyük volt. A felvételi vizsgák mindig a téli hónapokra esnek, most is január utolsó hetében tartjuk meg a válogatást Szom­bathelyen, Debrecenben és a töb­bi vidéki városban, ahonnan az utánpótlást várjuk. Nem szeret­nénk, ha elkallódnának éppen a legértékesebbek, úgyis fogalmaz­hatom, legtehetségesebb gyere­kek, csak azért, mert a felkészü­lésük nem volt elég célratörő és alapos. — Mit értsünk ez alatt? — A fővárosi művelődési ott­honok egy részében neves tanárok tanfolyamokat hirdettek, amolyan felvételi előkészítőt. Fél éven át gyakoroltatták rutinmegoldásokra növendékeiket, s természetes, hogy ezek a jelentkezők helyzeti előnnyel indultak a felvételin. Tanárainknak igen nehéz dolguk van egy-egy vidéki bírálat alkal­makor, mert jó szemmel ráérzés­­sel „kiszűrik” a legtehetségeseb­beket, de mire az utolsó vizsga elkövetkezik, sok esetben a ru­tinosabbak, a félévben vagy egész esztendőn át gyakorlók megelőzik őket.­­ Tehát jogos a félelem, hogy kifejezetten pesti iskola lesz eb­ből a hatalmas műhelyből? — Ezt szeretnénk elkerülni. Ér­demes beletekinteni elmúlt évek statisztikájába, hány és hány fia­tal kezdett nálunk, és került a Képzőművészeti Főiskolára, azok közül, akik vidékről kerültek föl. — Goromba a kérdés, ha úgy teszem föl: veszített az iskola jó hírnevéből? — Nem vállaljuk. Olyan érte­lemben a többi szakközépiskola közötti versengésben alulmara­dunk, hogy négy esztendő után mi nem tudunk képesítést és er­ről szóló bizonyítványt adni diák­jaink kezébe. Az idők változtak. Azaz, a fiatalok egy része négy év után kész emberként szeretne kilépni a mi iskolánk ajtaján is. Akik itt kezdtek, ahhoz, hogy valóban könyvművesek, bőrmű­vesek, textilművesek lehessenek, folytatniuk kell a megkezdett munkát. S ezalatt nemcsak az Iparművészeti Főiskolát, vagy a Képzőművészeti Főiskolát értem, hanem azt a szakképzettséget, il­letve annak megszerzését, amely ezekhez az iparágakhoz vagy iparművészeti ágakhoz elenged­hetetlen. — Nincs olyan veszély, hogy négy év után a végzős növendé­kek művésznek gondolják magu­kat, és megbántódnak, ha ezt a társadalom nem veszi tudomásul? — Ilyen szellemet a tantestü­let, a tanárok soha nem sugall­tak és nem képviseltek. Mi nem akarjuk boldogtalanná tenni ta­nulóinkat, s ha mégsem sikerül a felvételi a Képzőművészeti vagy az Iparművészeti Főiskolákon, nehogy megsértett „művészként” bolyongjanak helyüket nem talál­va a világon. — Azért is örülönk, hogy isko­lánk új és új szakokkal gyara­podott, hogy nemcsak festő, szob­rász és grafikusnövendékek tanul­hatnak négy éven át, hanem ipar­művesek, a szónak a régi értel­mezésében. — Ide kívánkozik, hogy még egyszer hitetlenkedjek. Az isko­la nyitottsága nem jelenti azt, hogy ezzel a légkör, a szellem is „szabadosabb” más iskolák hét­köznapjaihoz hasonlítva? — Ilyen félelmünk és aggodal­munk nincs. Gyerekeink sokkal lekötöttebbek, mint bármely más középfokú intézmény diákjai. Az általános elfoglaltság reggel nyolctól kettőig, és a délutáni órákban kimondatlanul kötelező visszajárni szakgyakorlatokra, vagy egyéb érdeklődési körök szerinti továbbképzésre. Bizo­nyos, hogy tananyagban azt a mennyiséget nem kaphatják meg — elsősorban idő híján — a mi tanulóink, mint máshol de a sa­ját területükön a mindennapi el­foglaltság alaposabb képzésre szorítja valamennyiüket, s ennek az az eredménye, hogy a szak­területükön mindenütt nagyobb előnnyel indulhatnak. — A bökkenő csupán az, hogy nincs róla papír. — Nagyon sokat tűnődtünk, hogyan kellene és lehetne ezen segíteni. Nem alakult még ki csak tervekben az elképzelés. Hogy a jövő hogyan formálódik, arról nem beszélnénk, de szeret­nénk e hátrányos helyzetet meg­szüntetni iskolánkban. — A tanári testület létszáma nyolcvanhárom. Azt hiszem ilyen népes sereg nem sok szakközép­­iskolában számlálható. — Mi inkább annak örvende­zünk, hogy tanáraink hűségesek az iskolához. Ebben az iskolai év­ben kerül nyugállományba kö­rünkből Újváry Lajos festőmű­vész-tanár, aki harminchárom évet töltött ebben a tanintézet­ben, és a tantestület tagjai kö­zött tizenhárom tanítványa is megtalálható. Kapcsolatunk a főiskolákkal egészséges, jó szel­lemű. Ezt azért is hangoztatom, mert híreszteltek olyat is rólunk, a mi tanítványainknak legnehe­zebb bekerülni a festő, grafikus, szobrász, iparművész ágazatokra. Mi a magunk statisztikájával őszintén dicsekedhetünk. Az iskola tantermeiben min­den csupa mozgás, élet található. Óhatatlanul eszébe villan az em­bernek az az Arany János-i pa­nasz, amikor tanárainak ő a kis­diák, csupán ötvenedrésznyi gondja volt. Ebben az iskolában a diákok mögött ott állnak a ta­nárok, korrigálják a vonalakat, megbeszélik az elképzeléseket,, segítik a születő terveket, és vé­gikísérik az ötleteket, illetve a művek vázlatát a megvalósulásig. Kevés iskola van Magyarorszá­gon, talán ebben is az egyetlen, ahol olyan lelkiismeretesen ké­szítik fel növendékeiket a művé­szi pályákra, az elhivatottság, az­ elkötelezettség szellemében. S január utolsó napjaiban vár­ják a vidéki gyerekek jelentke­zését, hogy ismét teljes legyen művésszé váló növendékeikkel a Török Pál utcai iskola. Fábián Gyula­Fotó: Kiss Vera Az országban az egyetlen kevés szakközépiskola mondhatja el magáról: nyolcvanhárom tanerő, szaktermekkel, műhelyekkel felszerelt, kollégiummal ellátott fővárosi intézmény, ahol az ország minden részéből felkerülő tehetséges ifjaknak helye van, hiszen a felvételi vizsgákon túljutott gyerekeket bárhonnan érkezzenek, ellátja, helyükről gondoskodik az iskola. Az utóbbi időben mégis, mintha gyérült volna a létszám. Azaz, megfogyatkoztak a vidékről felkerülő fiatalok. Bőrműves tanulók vizsgamunkái Bemutató a textiltervezők munkáiból Az üvegművesek 3

Next