Kincskereső, 1984 (11. évfolyam, 1-9. szám)

1984-05-01 / 5. szám

A KINCSKERESŐ RÉBER LÁSZLÓNÁL - Mikor kaptad az első honoráriumodat? - Hatéves koromban, Dunakömlőd főutcáján, kedvelt szokásaim szerint elmélyül­­ten rajzolgattam az utamba kerülő házak falára. Nagyanyám a helység postamestere volt, és az emberek szerették annyira, hogy ne törődjenek velem. Ekkor azonban az út szélén megállt egy autó, szép autó volt. Kiszállt belőle egy komoly férfiú, és pofonvá­gott. Akkor nagyon zokon vettem­, de utólag hasznosabbnak értékelem ezt a leckét. Mégiscsak ez volt az első figyelmeztetés, hogy firkálni veszélyes dolog. Réber László grafikusművész nem szokott interjúkat adni. Véleménye szerint, amit nem tud műveivel kifejezni, azt elmondani sem érdemes. Végül egyetlen órát kérek és kapok. Percnyi pontossággal érkezett a találkozóra. Kemény, nemes vonalú arcvonásaival, szikár, szélesvállú alakjával olyan, mint egy várkapitány. A kopját bizonyára kitűnően forgatná - gerelyvető bajnok volt ifjúkorában. De fegyvert még senkire nem fogott, a háború alatt sem tette, amikor katona volt. - Akkor is csak rajzoltam. Térképeket, hadműveleti vázlatokat. Sokszor az ajtót is rámzárták, amíg dolgoztam, hogy senkinek se beszélhessek arról, amit rajzolok. - Mikor gondoltál először arra, hogy művész leszel? - Nem tudom. Már nagyon korán tisztában voltam azzal, hogy jobban tudok má­soknál rajzolni. De annyi minden érdekelt ezen kívül is. Sokat olvastam és nagyon so­kat fantáziáltam. Én még petróleumlámpa mellett olvastam. - A mostani atomerőmű szomszédságában... - Igen, ott laktunk, később Pécsre költöztünk. Tudod, a petróleumlámpa mellett másképp lehetett olvasni. Lehet, hogy füstöl és rontja a szemet, de a homályos szoba megtelik a könyv hőseivel, a kinti világ neszei beépülnek abba, amit olvasok. Ha pél­dául a szél megzörrentette az ablaktáblát vagy a cserepeket a padláson... - Akkor jöttek a törökök? - Vagy az indiánok. És tudod, milyen csodálatos volt egy ilyen régi háznak a pad­lása? Ide hordtak fel minden holmit, amire valamilyen okból már nem volt szükség. Volt, amire már senki sem emlékezett, honnan került oda. - Most arról beszélsz, mennyi minden érdekelt. Azt mikor döntötted el, hogy milyen pá­lyát választasz magadnak? Amire ráteszed az életedet, és amiből mellesleg meg is tudsz élni. - Később. A gimnáziumban büszke voltam rá, hogy én kapom meg a legjobb rajzo­lónak kijáró érmet a tantárgyi versenyen. De rajztanárom rögtön figyelmeztetett a mű­vészpálya buktatóira, kötelező megalkuvásaira. Egy portréfestőnek, mondta, például az a legfontosabb, hogy jól nősüljön, mert akkor megfelelően előkelő társaságból kapja a rendeléseit. Ezért sok mindennel próbálkoztam, de csak jóval később dőlt el, hogy meg­maradok a ceruza, a kréta vagy az ecset mellett. - Mégis mikor? A válasz nehezen alakul ki. Ha mégis megfelel egy-egy kérdésre Réber László, gyak­ran teszi hozzá, ezt azért ne írd le. Művésszé válásának állomásait feszegetve végül a ha­difogságánál kötött ki. Hadifogolynak sehol se jó lenni, de ezen belül neki valamennyire szerencséje volt. A táboruk Azerbajdzsánban volt, nem messze a Kaspi-tengertől. Kör­ben hatalmas hegyeket láttak, az örmények szent hegyétől, az Araráttól egész a Kauká.

Next