Kis Ujság, 1921. május (34. évfolyam, 94-116. szám)

1921-05-08 / 99. szám

2 kis Újság ?­-»­ , - * im-május 8- területintegritási propaganda. (He­lyeslés.) . Belügyi téren még nagyobbak a mulasztások, mint a külügy terén. A legelső kötelesség a jogrend hely-­reállítása. A jogrend olyan csodála­tos valami, amit m­indenki más­képen magyaráz. Az én felfogá­somban jogrend az, amikor mindenki csak a kötelességét teljesíti és senki másnak jogkörébe nem avatkozik, jogrend az, amikor önként válasz­tott hivatásának mindenki szabadon élhet, jogrend, az, amikor senki ma­gát a törvény fölé nem helyezheti, amikor teljes élet- és vagyonbiztoss­ág áll fenn és amikor az államnak meg van az ereje, hogy a törvény korlátai közé szorítsa mindazokat, akik ez elvek ellen vétenek.­­Zajos taps az ellenzék soraiban.) Ebből elsősorban következik a közélet szaba­d megnyilvánulása: a szabad sa­jtó, a szabad gyülekezési­, a szabad tanácskozási jog. Pá ig Ebből folyik, hogy mindazokat a berendezéseket, amelyek az or­­t­­­szág mai helyzetének nem felelnek m­ meg, amelyek túlságosan terhelik azokat, akik a terheket viselik, az állam szállítsa átl. Kezdeni kell a minisztériumoknál és közhivata­loknál. El kell törölni mindazt, ami fölösleges kiadást jelent. Hely­re kell állítani a köztisztviselői diszciplínát. Ne történhessék olyan eset, hogy amikor egy fél valami­lyen ügyben elmegy a miniszter­hez és a miniszter ráírja az aktára: »Teljesítendő» s a fél lemegy az aktával a tisztviselőhöz, ez így szól : 1»A miniszter azt írta rá, hogy teljesítendő, hát akkor nem teljesí­tem.» A jogrend helyreállításának fon­tos része a pénzügyek rendezése. Elismeréssel van a pénzügyminisz­ter iránt, de kéri, hogy az adókivetés körül észlelt túl­kapásokat szüntesse meg. Az adókivető közegek a behajtott adók után százalékot kapnak, ez méltatlan az államhoz. Meg kell szüntetni a bürokratizmust. A jog­rendből folyik, hogy senki ne­ élvez­hessen privilégium­ot. Kinek az ér­deke is, hogy a magyar gazdáknak a vasárut, ameyet Csehszlovákiában olcsón beszerezhetnének, itt kell be­szerezniük háromszoros áron. Mi az oka annak, hogy amikor már a príma élőmarha ám 30—35 koro­nára esett, a pesti mészárszékek ki­rakataiban még mindig 80—90— 100 koronás árak szerepelnek, a ven­déglők étlapjain pedig alig lehet ol­csóbbodást konstatálni. Az államnak nincs joga megdrágítani a terme­lést­, meg kell szüntetni minden be­hozatali tilalmat. A jogrendhez tartozik a munkás­­kérdés megoldása is. Teljes mérték­ben helyesel minden olyan akciót , amely a munkásság anyagi jólété­nek emelését célozza, de különb­séget kell tenni a városi és falusi munkásság között. A munkások politikai szervez­kedéséről szól ezután Szakszerve­zetekbe tömörülnek. Ez névleg gazdasági alakulás, valóban azon­ban politikai szervezkedés. Kény­szeritik a munkásokat a belépésre és munkanélküliekké teszik azo­kat, akik nem lépnek be. A legna­gyobb terrort fejtik ki. Teljesen lehe­tetlen állapotnak tartja azt, hogy a lakosságot a maga bírójától elvon­ják. Kell, hogy mindenki a maga bírója előtt legyen felelős. Ezen a téren csodálatos visszás állapotok vannak, így például a GOK-nak külön bírósága van. . . Ezután arról beszél, hogy már két év óta, amióta Magyarország legna­gyobb államférfiát nyolc akasztófám való fickó meggyilkolta, gróf Tisza István meggyilkolásának ügyében azon veszekednek az ügyvédek, mi­ként szívassanak vissza vallomáso­kat, hogyan vegyenek be, vallomáso­kat s az eljáró bír­óság tulajdonképen ma sincs tisztában, hogy áll az ügy. A perrendtartás hibája folytán ilyen állapotok állanak elő. Ezen segíteni kell! A költségvetési javaslatot elfo­gadja. Ezután Kalmár István interpel­lál a gödöllői koronauradalom ügyében, melyre nagyatádi Szabó István azonnal válaszol. Ezzel az ülés fél 3 óra után véget ért. A főtárgyalás mai napján a ta­núk közül elsőnek Csermák Rezső­­nét, Roheimék társalkodónőjét hallgatták ki. A tanú elmondja Gaertner láto­gatását, aki három-négy ka­tona kí­séretében jött a villába. Magát a gyilkosságot a tanú igy mondja el: — A katonák vállhoz emelték puskájukat. Fölszólították a ke­gyelmes asszonyt és Almássy gróf­nőt, álljanak félre, de ezek nem mentek el. Hirtelen eldördültek a fegyverek. A kegyelmes ur szavát még hallottam. Ennek igy­ellett lennie, meghalok. Almássy grófnő összetette a kezeit és könyörgött a katonáknak : Elég volt. Az egyik katona, azonban azt mondta: Nem jöttünk félmunkát végezni. És erre eldördült még egy lövés. Az elnök kérdéseire elmondja tanú, hogy a középső tettes baloldalán álló ka­tona magas, erős volt, intelligens ember lehetett, erős hangon be­szélt, az vitte a szót. Az elnök: Nyugodt lelkiismer­ettel állítja, hogy azt a katonát, akivel szemközt volt, föl tudná ism­ei, ha szembesítenék önnel ? A tanú ezután az elnök rendele­tére körülnéz a vádlottak között. Mindjárt fölismeri Gaertnert, akire ezt mondja: Ez volt kint, délelőtt, ha­tározottan fölismerem. Majd tovább lép és hátrafelé haladva megáll Sztanykovszky előtt és rámutat. Elnök : Ki ez? Tanú: Ez volt a negyedik, aki ott állt az ajtóban és felnézett a ga­lériára. Ezután a bíróság Veszély Margi­­tot, a Tisza,-család volt szobalányát hallgatta, ki. A tanú előadja a dél­előtt­i esőköpenyeges ember láto­gatását. Előadja, hogy Dermákné lement és beengedte az előszobába az esőköpenyegest, akivel három katona volt.. A kegyelmes urnak mondta a látogató, hogy csak ebédel­jen meg nyugodtan, négy óra tájt majd jönnek a katonák autóval. Dél­után azután úgy 5 óra tájban négy fegyveres katona, jött. — A katonák hogyan j­örnek be, nem láttam, nyilván benyomták a kaput. Azután láttuk hogy a csendőröket, lefegyverezték. Azt mondták a katonák, e a Nemzeti Ta­nácstól vannak kiküdve. Elnök : Most azt­ mondja el, hogy mit látott a galérián állva, mert ez a fontos. . Tanú előadja, hogy látta­, hogy három katona egészen bement a hallba a kandallóig, a negyedik a hall előtti ajtónál állott meg. Látta, amint a kegyelmes úr nejével és Almássy grófnővel kilépett, hal­lotta, hogy a katonák mondották, hogy a nők menjenek félre. —­ Mit akartok fiuk — mondotta a kegyelmes úr, az egyik katona erre azt felelte : «Azt akarjuk, hogy a kegyelmes urat­ kivégezzükle Elnök: Hallotta ezeket a szava­kat? Tanú: Igen. igy mondotta. Vala­mivel előbbre lépett a kegyelmes úr, ekkor Csermákné sikított, lö­vések dördültek el, hány, nem tu­dom, hogy mind a hárman lőttek-e, azt sem tudom. Úgy láttam, hogy mikor már a földön feküdt a kegyel­mes úr, valamelyik akkor is lehejött, hogy ki, nem tudom, nagyon zavaros volt a helyzet. Emlékszem, hogy a negyedik katona, aki az ajtónál állott a hak­nál, fölnézett, meglátott minket, így kivettem az arcát, föl is tudnám ismerni őt a szembesítésnél. Vékony ember, nem volt bajusza. A többi három katonát csak há­tulról láttam és azt gondolom, hogy a tettesek közül a szót a középső vitte. Elnök: A rendőrségen történt Szembesítésnél kiket ismert föl? Tanú: Sztanykovszkyt és Gaent­­nert határozottan fölismertem. Elnök: ha nézze meg most a vádlottakat, kit, ismer föl? Tanú : Gaertnerre­ mutat: Ez volt az csököpenyeges, azután Sztany­­kovszkyra mutat; ez állt az ajtóban puskával. Tanúi vallomására megeskették, mire az elnök szünetet rendelt el. „K­i akarjuk végezni a kegyelmes urat!“. Tanúvallomások a Tiszta-perben. A nagy per főtárgyalásinak huszadik napjai fi szelíd Othellé. Irta : Farkas Emnőd. (2) Persze a főhadnagy olyan hosszú orral ment ki az ő extra világából, mint Ádám a paradicsomból. Az ezredes pedig egy csorbacsikos, ragyavert s erősen kopaszodásnak indult főhadnagyra ruházta min­den szolgálati bizodalmát. Csakhogy ravasz portéka ám a Szem! Hamarább lát mindent, mint az ész. Akár csak a trójai fa­ló, mindent lát, de beléje nem lát­hat senki s észrevétlenül gyújtogat, öl, üdvözít vagy rombol. A kis menyecske képe is észre­vétlenül belopózott azon a nagy kőkerítésen, amelyet a közöny épí­tett föl a főhadnagy úr szive körül. S egyszer csak arra ébredt, hogy olyan füstölögve ég a szive, mint a jó csetneki dohány. Amellett szó­rakozott és feledékeny, akár csak egy emlékezetéből kikopott öreg tudós. És valamint a jó dohány illata olyan, hogy pipára csábítja még a haldoklót is, a szerelem láng­ja is elhajítja üszkét sokszor olyan íielyre, ahol nem is sejtené az em­ber. "• így lopózott be a szerelemnek üszke az ezredesné hamis szivébe is. Azok a parázsvessze­jü nyilak, amiket haragosan sötét, szeméből lövelt a főhadnagy, nála is tüzet ... Mindennap korán reggel kilova­golt az ezredes a közel fekvő ár­nyas erdőségbe, ahol újra kezdte tanulni a gőgicsélve csókolózó ma­daraktól a szerelem, elfeledett mű­vészetét. Ds mig­ó ott lebzselt az erdő ezernyi kéjes suttogástól búgó fái között, az asszonyka otthon az ab­lak elé állott s gyönyörrel szívta magába azt a számumforróságú le­helletet, amely az előtte sétáló fő­hadnagy sóhajaiból kavargott fe­léje. Később rózsaszirmok hullottak eléje, amelyek valószínűen azt akarták jelképezni, hogy úgy tépi és szórja szét szívének rózsáit is az ut­ána való epe­dés. Szóra­ össze voltak ők már forr­va, mielőtt ajkuk összecsendült volna, mint a vérszerződés billi­­koma. Csak az alkalomra, vártak, hogy csók esőbe fojtsák szívük lelkük af­rikai szóraját. Éz a tiltott édenben mindig egész kísérettel sétál a sze­rencse. Másnapra hivatalos volt az ezre­des úrhoz a délceg főhadnagy. A ház szemefénye pedig talált arra módot, hogy maga siessen az ő Parisa elé. Amint szenvedéllyel megragadta kezét, egy kis név­­jegyet is csúsztatott beléje. A főhadnagy macskaügyességgel . (i­ntette eL azsráfiLStart.­És fiflMPl léptek a szobába, mintha forró vulkán helyett egy kád hideg vizet hordtak volna a szivökben. Vidámság őfelsége szokatlanul fényes ruhában telepedett ma le az ezredes ur mellé s olyan jól tar­tott a vén basszusban skálázó ka­cajjal, a­hogy alig tudott szóhoz jutni. És azt valószínűleg mindenki sejtheti, hogy ebbe az olympusi vidámságba a volt segédtiszt úr lehelte a lelket. Csendes méltósággal hömpöly­­gött belőle a harsogó visszhangot verő él­ek ár­ja, mint ahogy a Rajna tör ki az Alpesek tükréből, a Bodeni-tóból. Csak a háziasszony nem bitt, zavarával. Föl-fölkapta lesütött szempillá­­ját, d­e le is zárta tüstént, mert egyszeriben olyan lett az arca, mint a hóra fröccsentett vér. Másnap délelőtt alig várta már a délceg főhadnagy, hogy­­ illessék a köszönő látogatás keservén... Ak­koriban még az ezredes háza előtt is volt silbak. — Itthon van az ezredes úr ? — szólította meg a lihegő főhad­­nagy. — Igenis nincs, éppen most ment ki a városba a méltóságos asszonnyal — felelte a poszt, hap­­tákba, vágott kemény ábrázattal. Sietett is aztán belül kerülni a portán ez az eleven cserfa-szál. . Egészest. Pillantás alatt benn ter­mett az előszobában. Szive nem dobogott, hanem harangozott, még­pedig olyan bömböléssel, mint Deb­recenben az öreg »Rákóczi». (Itt még a harangoknak is kuruc nevet adnak.) Pedig nem rángatta más, mint annak a pár sornak bűbájos va­rázsa. Szolgálatkészen sietett elébe a bizalmasságig bamba kutyamosó. A főhadnagy nem is ismételte az előbbi kérdést, hanem kikapott a tárcájából egy névjegyet s nagy hirtelen belenyomta a szolga mar­kába, repült az utcára. Mikor hazajött az ezredes, buzgó szolgájának legsürgősebb dolga volt a névjegy átadása. __ Röviden jelentette, hogy a volt segédtiszt úr hagyta ott látogató­­jegyét. Az ezredes ránéz a­ névjegyre s a szemét mereszti. Megfordítja s olyat bődül, mint egy szivén lőtt oroszlán. Holdvilágfejének koponya bőre is ráncokba gyüremlett. Beesett gödreiből mereven dülledt ki a szeme, arca sárga lett , bőrének minden sejtecskéjét dervistáncra késztették a görcsösen rángatózó izmok. Felesége névjegyét tartotta ke­zében, amely a hátlapján mindjárt így kezdődött : 1925 május 8.

Next