Kis Ujság, 1949. február (3. évfolyam, 26-49. szám)

1949-02-08 / 32. szám

Utazás Varjúországban A madártan egyik nagy szakértője mondotta egyszer, hogyha az embe­reknek szárnyuk és tollazatuk volna, csak nagyon kevesen­ lennének elég okosak ahhoz, hogy varjúk lehesse­nek. A varjú ugyanis egyike az állat­világ legokosabb és legkülönösebb tagjainak. Vannak egymás közt A varjú kifejezetten társas lény s ezért aránylag kis területen rendsze­rint 50—60 fészket is találunk. Ra­vaszságukat és gonoszságukat egymá­son gyakorolják leggyakrabban, amennyiben kölcsönösen ellopják a fészeképítéshez összehordott anyago­kat. Ha valamelyikük elcseni az üre­sen hagyott fészekből elemelhető mo­hát és gyökereket, a saját fészkében dugja el Amikor azonban a tolvaj is őrizetlenül hagyja fészkét, az imént megrabolt varjú felkutatja tulajdo­nát, azt visszalopja, hozzácsenve még egy féltucat tárgyat rablója fészké­ből. Ezt a lopkodást inkább barát­ságos játéknak tekinthetjük, mert az összetartás a varjak között példásnak nevezhető. Nem egyszer láthatunk varjúcsapatot, amely megsérült tár­suk sorsán kesereg s mindent meg­tesznek, hogy segítségére lehessenek. Megtörtént, hogy egy varjú a folyóba esett és elkeserede­tten károgott segít­ségért. Társai azonnal odarepültek és fáradságos összmunkával partra is vontatták. A varjútársadalom sem mentes az örök „házassági háromszög“-től, ami azonban náluk ritkán vezet harcok­hoz. Nem ritkán látni két hímet, amint a fészkek apró lakóit etetik, avagy két nőstényt, akik felváltva keltik ki tojásaikat egy kevély hím udvarlását fogadva. Szimuláns vannak ■V varjúfiókák körülbelül három hétig tartózkodnak a fészekben, na­ponta elfogyasztván saját súlyuknak megfelelő mennyiségű táplálékot. Ez­után az idő után elkezdik repülési gyakorlataikat idősebb társaik kriti­kus szeme előtt. Ilyenkor tanítják meg őket az idősebb varjak a varjú­közösség törvényeire. Gyakran elő­fordul, hogy a ravasz fiókák még akkor is „polya“-táplálékért könyö­rögnek szüleiknek, amikor már ké­pesek arra, hogy ezt saját maguk is felkutassák. Nem egyszer betegséget színlelnek, hogy kényelmesen kap­hassák meg eledelüket. A varjak étlapja hihetetlenül vál­tozatos. Oldatokat lehetne teleírni, ha minden egyes táplálékukat felsorol­unk. Leginkább növényekkel táplál­koznak, de megeszik a darazsat, a rágcsálókat, a varangyos békát, a­­léghúst is. Vannak persze kedvenc ételeik is és ilyenkor a legravaszabb módszerekkel igyekeznek ezeket meg­szerezni. Az egerészés például unal­mas és fárasztó dolog. Ilyenkor egy­szerűen „felül“ egy a legelőre kicsa­pott disznó hátára s amikor ez vala­hol felriasztott egeret, a varjú ezt szépen elkapja s megelégedett káro­­gással fogyasztja el. De megtörtént már az is, hogy egy varjú zsákmány után vadászó rókát vett észre. Ami­kor ennek sikerült valamit elfognia, a varjú fellármázta társait és együt­tes erővel addig zaklatták a rókát, amíg ez zsákmányát el nem engedte, amit aztán a varjútársadalom vett birtokába. „V­arjúszűkölés” Utánzóképességük csodálatosan fej­lett. Éppen úgy tudják a tyúk kotko­­dácsolását utánozni, mint a kutya szűkülését, avagy a kakas kukoréko­lását. Megfigyelték egy izben, hogy egy varjú a baromfiudvarban kuko­rékolást utánozva akart egy tyúkot csibéitől eltávolítani. Amikor azon­ban ez nem sikerült, addig lépkedett dühösen a kotlós előtt, amíg ez neki nem ment. Ebben a pillanatban két elrejtőzött varjú egy-egy kis csibét elkapva, tovarepült. Mivel a bagoly a sötétben igen gyakran megtámadja a varjúfészket s itt is, ott is megöl egy madarat valahányszor nappal megpillantanak egy baglyot, az egész varjúgyüleke­zet közösen indul támadásra, hogy ellenségüket területükről eltávolítsák. De hasonlóan járnak el többi ellen­ségükkel szemben is. Az emberrel szemben roppant bi­zalmatlanok. Valamelyik fatetőn „szolgálatot teljesítő“ őrszemük pus­kás embert fél kilométer távolságra is észrevesz és sohasem történik meg, hogy a puskát egy sétabottal vagy horgászbottal összetévesztenék. Ha az őrszem közeledő vadászt jelez, az egész gyülekezet a legnagyobb csend­ben elrepül, több mint 50 kilométe­res sebességgel. Varjúszótár Szótáruk legalább 25 különböző károgásból áll s hallásuk olyan jó, hogy az ágreccsenést — az őz kivé­telével — minden más vadnál hama­rabb hallják meg. Élettartamuk általában 25 év s ezt az időt rengeteg játék és szórakozás tölti ki. Különleges élvezetet okoz nekik az alvók felébresztése. Alig van nagyobb örömük, mint amikor egy alvó mezei nyárra szállhatnak, hogy annak bundáját jól megcibálják, vagy amikor többedmagukkal felül­hetnek egy álmos tehén hátára, hogy azt hirtelen viharos károgá­sukkal megijesszék. Szívesen játsszák a „szembekötősdit“ is, ami abból áll, hogy valamelyik fiatal varjú bebújik egy odvas fa üregébe, ott elkesere­dett kirúgásba kezd. A többi a kere­sésére indul, de nem találja, m­íg a kicsi önként nem jelentkezik. Ekkor az egész gyülekezet örömteli káro­­gással jelzi, hogy milyen jól szóra­koztak. A legkülönösebb azonban a varjú­­társadalom törvénykezése. Ha vala­melyik varjú megszegte társadalmuk törvényeit, a sereg „összeül“, meg­beszélik a kiszabandó büntetést, mi­közben a bűnös valamivel távolabb megadómn várja a döntést. Az „ülés“ néha órákig is eltart, de amikor az ítéletet elhatározták, azt irgalmatla­nul végre is hajtják: nekimennek a vétkesnek, előbb szemeit vájják ki, majd halálra püfölik. A varjak „szellemi képessége“ nem gondolkodástü­lte intelligencia, hanem ösztönszerít ügyesség, velük született bohó vidámsággal párosítva. Paris Jancsi, az úrfélemlítő Völ'S, február hó 1. Errefelé még sokan emlékeznek arra a széphangú pásztorlegényre, aki a m­áriaasszonyszigeti nagylegelőn bojtárkodott és nemcsak gulyaőr­zéssel töltötte életét, hanem a lako­dalmak hangulatosabbá tételével, halotti torok, keresztelők, kézfogók vendégeinek mulattatásával, málé­­szájú legények bátorításával, legszí­vesebben pedig a maga fabrikálta bá­bok táncoltatásával is. Ahol felhang­zott a „jeznám, geznám, akmacsér­“ ott a gyerekek visongtak a boldog­ságtól, a felnőttek a hasukat fogták nevettü­kben, a fejérnép-féle pedig ábrándosan felejtkezett bele a bá­buk táncába, jókedvű figurázásaiba, énekébe, dalába és egy kicsit a bojtár fekete szemébe. A bojtár becsületes neve Bors Já­nos volt, de Herman Ottó, a neves madártani tudós ittjártakor „Páriá­nak“ nevezte el, szép hangjáért, su­dár termetéért és főként talán, mert a szomszéd bérlő Helén nevű leánya, bizony-bizony szívesen dalolta. Szívem Jancsi, terítsd le a su­bádat.­..“ És Jancsi leterítette. Azótá­­tól aztán senki sem nevezte igazi ne­vén, mond­ják még a marcali Koroná­ban — sorozáskor — is Páris János­nak diktálta be valamelyik esküdt. Páris nélkülözhetetlen volt ezen a vidéken, amelyet a jóborok és köl­tők földjének neveznek. Nem ok nél­kül, mert nemcsak rizlingje nevezetes, de Petőfi Sándor is tapodja földjét babakorában, nekü­lönben Csokonay Vitéz Mihály vagy Berzsenyi Dániel. Páris kezdte elhanyagolni a gulyát, mert nem volt nap, amelyen nem akadt volna valami vigadni való, ő mindig mindenütt ott volt ezen a vi­déken, ahol muzsika szólt, vagy bú­sult valaki. Gyerekkoromban Parisnak már csak annyi köze volt a jószág­hoz, hogyha valahol sok volt a bika­borjú, hát Páris volt az ökörítő. Be­teg jószághoz is elhívták, mert nagy­­tudományú ember volt. A faluja be­csületéért is ő állott ki, ha kellett. Amikor a Bottyán-pusztaiak azzal szórakoztak, hogy valami ménküfélét — meteorkő lehetett — emelgettek, akkor Páris állt ki és pipálta le ere­jével a hencegeket. Vörsi vásárkor meg vándorcirkuszosok jöttek és volt köztük egy bolond nagy ember, egy­más után teremtette földhöz a leg­­különb legényeket s már úgy volt, hogy szégyenben maradunk, akkor csak elő állt Páris és úgy pöndörí­­tette maga alá a cirkuszost, hogy az éj leple alatt jobbnak látta odébb állni. Parisnak tulajdonképen nem is lett volna baja, az urak is szerették. De az urak tévedtek. Amikor a si­­mongáti kepés aratókat, ahogy most mondjuk­­­ „át akarták ejteni“, Pá­ris megvadult és a lázadó aratókat elnyomni akaró csendőröket sorba megúsztatta a határárokban. Jó ideig bujkált, aztán elunta a dolgot és el­tűnt erről a vidékről. Előbb persze még eligazította egynéhány szegény­ember ügyes-bajos dolgát: a segéd­tisztből kivett egy levelet, amelyben „úri becsületszavára“ kijelentette, hogy Galabárdi Kati kisfiának való­ban ő a természetes apja, amit ad­­dig a tiszt út váltig tagadott. Helén kisasszony valahol a Ba­konyban volt férjnél. A rossz nyel­vek azt mondják, arrafelé bujdosott el Páris, pedig másképen volt, mert én nagysokára találkoztam Párissal, amikor már fehérhajú öregember volt. Nem Helén vitte őt a Bakonyira, hanem az ősi pásztorélet szeretete, azé a pásztoréleté, amely abban az időben már csak a bakonyi kaná­­szoknál, s talán a hortobágyi csikó­soknál, gulyásoknál volt meg, ott is elhalvány­ulóban. 2. Páris itt volt igazán elemében. Itt nem volt atyja fia senkinek, barátja is csak a magafajtájabélinek és az igazán szegénynek. A bábtáncoltatás­­ról régen leszokott, de nem a jókedv­ről, a nótáról. Mondják, hogy a ma már országszerte híres karádi-dalok­­nak is ő volt a legjobb tudója, ha citeráján megpendült a húr, hát úgy sorjáztak szájáról a szebbnél szebb dalok, mint más szegényemberéről a sűrű sóhajtás. Páris otthonos volt a csopakvidéki présházak tájékán, de a híres­ vesz­prémi vásáron is; alig akadt község, amelyik nála nélkül vett volna bikát s ha akadt mégis ilyen, az rendsze­rint pórul járt. Ha felhangzott valahol, valamelyik faluban: — Jön Páris —, akkor a hencegők elhallgattak és a kutyák is megnémultak. Az idő mindenki felett eljár, Páris is megöregedett és már-m­ár úgy volt, hogy a hajdani úrfélemlítő, disznó­tori, pinceszem­ unikum lesz, útmulat­tató, szomorú bohóc, amolyan mo­dern Háry János. De nem így tör­tént. Az ő faluján is átviharzott a negyvennégy őszi háború és elszalad­tak a tíz- meg húszezer holdas urasá­­gok, szerencsére a földet nem vihet­ték magukkal, és a végén Bors János­nak is jutott vagy hat hold jó bala­­tonfüred-táji föld- Páris meghalt, de feltámadt a régi pásztorlegény és ha kell, akár ölre is megy a szegényem­ber ügyéért, így történt legutóbb is. A kövér Király Ferkó igen berzenke­dett, az újmódi, a szegényemberek összefogása ellen, és váltig azon volt, hogy ne legyen szövetkezet, Páris ek­kor egy pofon erejéig még feltámadt és a kulák még két hét múltán is nyifogott a pofonrittyentéstől. Páris a pofon óta kísérletet játszik, mert a minapában is, ottjártamkor bevetőd­tem a Bors-portára, hát bizony János bácsit citerapengetésen értem és azt mutogatta, hogy milyen takaros bá­bukat faricsgált ki, jófajta szilfából. Újra hangzott a jeznám-geznám akmacsér, de volt is hálás hallgató­ság; a falu gyerekei nevettek az öregember mókáin, de én is úgy ne­vettem, hogy kicsordult a szememből a könnyem. Fizetségül nem adhattam egyebet, megölelgettem a vénembert és elmesélgettem közös szülőföldünk­ről, a Kisbalaton tájáról, és csak ak­kor komorodott el Páris, amikor le­génypajtásai közü­l alig néhányat tudtam élőnek említeni, azok bizony nagyrészt a nyárfás temetőben van­nak már, de megvidámodott, amikor a fiaikról hallotta, hogy gazdái, és jó gazdái az egykori hatalmas Festetics­­uradalomnak. A nap búcsúzkodott az égen, de feljött a hold s az integető, búcsúz­­kodó Páris még sokáig látszott az új kanyarulatnál, ahol elbúcsúztam tőle. Disznótorra való meghívást ígért és csodálkoztam, hogy elmúlt Már­­tonnap, Lucanap, Vízkereszt és a meghívás nem jön, most aztán Vesz­prémbe utazáskor hallottam, hogy Páris örökre elment. Várjon nyug­­hatik-e a kis bakonyi temetőben, mert amióta meghalt, somogyi utamon többször találkozom furcsa, kóbor szellőkkel, különös árnyakkal, mintha csak Páris járna vissza arra a tá­jékra, amelyet mind a ketten olyan kimondhatatlanul szeretünk: fáival, hegyeivel, völgyeivel, nádasaival és főként szegényembereivel együtt. Bors­ D. József (4) Kedd, 1949 február 8 Zsolt Béla meghalt s éppen azon a napon halt meg, amikor a hivatalos lap közleménye nyilvánosságra hozta, hogy a ki­tűnő publicista-főszerkesztőnek 30 éves újságírói jubileumára a köz­­társasági elnök a Magyar Köztár­sasági­­ Érdemrend középkeresztjét adományozta. Zsolt Béla élete, szerkesztői s újságírói munkássága szinte szer­vesen összefüggött az utolsó három évtizeden át a haladó polgárság életével, sorsával s életszemléleté­nek alakulásával. Kevesen hatot­tak oly nevelő s alakító erővel polgárságunk derékhadára, az éber s balladószellemű polgárokra, mint Zsolt Béla, aki lelkiismeretes író­ként nemcsak szószólója volt azok­nak, akiket képviselt, de nagyon kemény bírálója is. A lágy Dunántúlon született, de a Tiszántúlon érlelődött meg karak­teresen kemény, ostoros újságíró prédikátorrá, Nagyváradon, ahon­nan Ady Endre és az ő Holnap­köre elindult. A Kőrös­ partjáról a dunai fővárosba, a haladás leg­harcosabb központjába tette át csakhamar munkahelyét, ahol a Galilei Körnek, a dunai népek test­vériségét proklamáló tüzes ifjúság körében kovácsolódott ki további emberi s írói magatartása. Zsolt Béla Ady ifjabb harcostár­sainak vértezetében jósokáig úgy­szólván egyedül szállt szembe a polgári újságírók köréből a fehér­terror irreguláris kü­lönítményeivel, a kereszténységet aljasul elü­zlete­­sítő kurzuslovagokkal, a Bethlen­­korrupcióval, a Töreky-féle ellen­forradalmi bíráskodás züllöttségé­­vel s a Britannia pincéiből felfej­lődő spieszbürger politikushaddal. Küzdelme nemcsak politikai és er­kölcsi vonalon folyt, de a fogalom­tisztázó érvek s gondolatok szelle­mi csataterén is. Itt ugyancsak a polgárság legnemesebb hagyomá­nyait, a XVIII. század felvilágoso­­dott bölcselőinek s íróinak s főleg a francia enciklopédistáknak ha­gyományait igyekezett korszerűen továbbvinni. Publicisztikai működésével egy­idejűleg a realista emberábrázolás széles galériáját festette fel szép­­irodalmi ecsetjével, a Toll című folyóiratban, ismert színdarabaiban s regényeiben. Szomorú szívvel búcsúzunk tőle, aki sokszor szinte emberfeletti erőfeszítéssel igyekezett átmenteni a polgári értékeket abba az új rendbe, amely a polgár helyett a dolgozó népet teszi a társadalmi fej­lődés hordozójává a világtörténe­lem drámai sodrában. a függetlenségi népfront nagybudapesti ideiglenes bizottsága megalakult. A bizottságban a Kis­gazdapárt részéről Bognár József és Rubletzky Géza vesznek részt. Az ideiglenes bizottság elnöke Marosán György, titkára Köböl József, jegy­zője Bognár József. Csillárt Meteortól! Podmaniczky-u. 27 „TEJADÓ MAMÁK" A VAS­ UTCÁBAN Tizenkilenc állomáron gyűjtik az anyatejet Budapesten a legszomorúbb „ellátatlanoknak" Titokzatos táplálék, melyhez annyi mithosz fűződik, mint a vérhez. Tejtestvérek mondjuk két kis­gyerekről, akiket egy asszony dajkált, pedig kettő hozta őket a vi­lágra. Ezek a tápláló dajkák, több­nyire erős parasztasszonyok, végig vonulnak az irodalmon a görög drá­máktól a francia romantikusokig, mint királylányok és szentek bizal­masai egészen Bródy Sándor tragikus falusi Erzsébetjéig, aki gömbölyű fehér mellén saját gyereke helyett idegen vézna kisfiút táplált. Pénzért és semmibevevésért! Mintha maga a falu táplálta volna, a mohó és akkor még sovány Budapestet. Anyatejgyűjtő állomások — Katasztrófa lenne sok csecsemő számára, ha nem lenne az Anya- és Kisdedvédő Intézetnek egy csodála­tos intézménye, amit úgy hívnak: Női tejgyűjtőállomás — mondja az anyatejgyűjtő ellenőrzője, a Vas-utca 10-en. — Amikor Surányi professzor megalakította, akkor a kiéhezett vá­rosban igazán sorsszerű intézmény volt ez a maga kezdetlegességében. Ma persze egyre tökéletesítjük. Tizenkilenc tejgyűjtő van már Buda­pesten. Csak itt a központban pilla­natnyilag 84 anya adja nekünk a fölösleges tejét, hogy más kisgyere­kek kapják. Nem azok, akik meg tudják fizetni, hanem azok, akik rá vannak szorulva. Akiknél az orvos igazol­ja, hogy életkérdés számukra az anyatej. A hófehér belső terembe tilos idegennek belépni. De a kalauzunk bevisz. Heggel van, körülbelül 18—20 fiatal nő ül egy asztal körül. Fehér itt minden, mint egy fehér selyemre festett kínai képen az anyák, fején fehér bóbita, szájuk előtt fehér kendő és fehér sugárban zizzenve ömlik a tej a sterilizált pohárkákba. — Ezek a tejadó mamák, akiknek több a tejük, mint amennyi saját gyer­meküknek kell — hangzik a magya­rázat. — Ide irányítják őket a kli­nikákról vagy a bölcsődéből. Itt át­világítják és vérvizsgálat után meg­győződünk védőnőink útján, hogy saját gyermekük kellőkép el van látva s akkor felvesszük őket tejadó anyáink közé. Tejüket megvizsgál­juk zsir- és cukortartalom szem­pontjából. Egy liter anyatejért húsz forintot fizetnek Listát látunk: Júlia 4.6 százalék zsírtartalom, Mária 3.05, Étel 3.05, Éva 8.10. Ez áll a listán. — Igen sok a férjes asszonynév közöttük Húsz forintot kapnak egy liter tejért. Utalványon kapják he­tenként kétszer. Naponta idejönnek egy félórára és esetleg megkeresnek 30 forintot is. Személytelenül, barát­ságosan, tudományos intézettől kap­ják a pénzt olyasmiért, ami elveszne, de aminek jó hasznát veszi egy má­­sik gyerek. Egy­ védőnő felírja a tejgyűjtő edényre, ki mennyivel járult hozzá. Aztán sterilizált üvegbe kerül a tej, majd jégszekrénybe. De itt nem so­káig. Kint az előcsarnokban sorban állnak azok, akiknek éhes kisgyer­meke otthon sír az anyatej után. Nagymamák jönnek el többnyire, vagy ijedtarcú fiatal apák. Szegényeknek ingyen adják — A csecsemők bélhurutjánál, sza­­márköhögésénél tízhetes korig élet­kérdés lehet, hogy anyate­jhez jussa­nak — mondja informátorunk. — A tej ára a szociális indikációhoz iga­zodik. Mi 20 forintot kérünk egy li­ter tejért, van akitől 10-et, 5-öt, 1,60-at, de a legtöbbnek ingyen ad­juk. 4256 liter anyatejet mértek ki januárban 19 tejközpontban, olyan tejet, amit senkitől nem veszünk el jogtalanul, mert a mi anyáink mind táplálják a saját gyermeküket is! F. A. Feilfinssen enyhe ítélet a haza­­árulással vádolt francia tábornokok ügyében Páris, február 7 (MTI) A königsteini táborban fog­­vatartott három francia tábornok 1944 májusában a Waffen-SS-be való felvételét kérte. A párisi katonai tör­vényszék szombaton mondott ítéletet felettük. Az ítélet feltűnően enyhe: Fogaidé tábornokot ötévi börtönre és rangfosztásra ítélték; Duisson tábor­nokot négyévi börtönre ítélték, de az ítélet végrehajtását felfüggesztették; D'Arras tábornokot felmentették. Bal­oldali körökben az enyhe ítélet nagy felháborodást keltett és hangsúlyoz­zák, hogy ez valóságos kihívás nem­csak az ellenállás, hanem a sokszáz­ezer volt francia hadifogoly ellen is — írja az Humanité de Dimanche. A Vásártelep hírei A csepeli nagypiacra vasárnap és hétfőn reggel 35 vágón áru futott be. A szállítmányok a következők vol­tak: darabáru 12 vágón, káposzta 3, zöldség 7, céklarépa 1, kelkáposzta 1, tojás 1, citrom 8 és alma 2 vagonnal. A kertészek és kisteremlők 33 szekér­­fuvar árut hoztak fel, tehergépkocsi­val 55 mázsa élemiszer érkezett. A kora reggeli forgalomban élénken keresték a levesbevaló zöldséget, ká­posztát, hagymát és almát. A 8 vá­gon citrom elvámolás után a Közért raktáraiba kerül, szétosztása a kis­kereskedők között még a mai nap folyamán megkezdődik. Megjött a a piacra az idei úgynevezett „hajta­tott“ zöldhagyma, amelyért a ker­tészek 100 csomónként 20—35 forin­tot kaptak, kicsinybeni ára csomón­ként 21—45 fillér. A kerületi csarnokokban árubő­ség mellett élénk kínálat volt idény­­termékben, marhahúsban, vágott csir­­kében, tyúkban és tojásban. A tojás ára 56­­ fillér, batyúzó kistermelők 55—54 fillérjével kínálják. A mai árak kilónként nagyban a következők voltak: Gylbaba és nyári­rózsa 0.56, Ella 0.44, céklarépa 0.40—­ 0.60, makói dughagyma 0.80, zittaui és ehrfurti fajú 0.80—1, metélő­­hagyma 0.35—0.40, csemege kék­­hagyma 0.60—1, makói vöröshagyma 0.60—0.64, másvidéki áru 0.56—0.60, makói fokhagyma 2.40—3.30, más­vidéki áru 1­ 40—2.50, póréhagyma 0.80, fejeskáposzta 0.30—0.40, kel­káposzta 0.70—1, vöröskáposzta 1— 1.20, zeller 0.80—1, kalarábé 0.40— 0.60, tisztított karfiol 2.40—2.80, le­veles karfiol 1.20—1.40, sárgarépa 0.40—0.50, kelbimbó 1.80—4, tisztí­tott paraj 2.20—3, petrezselyemgyö­kér 0.60—0.70, sütőtök 0.50—0.60, torma 3—5.50, feketeretek 0.50—0.60, tömött csiperkegomba 12—15 forint. Gyümölcs: nemesfajú alma 3—4.50, közönséges válogatott 2.40—3, közön­séges kevert 1.80—2.30, nemesfajű körte 3—4.50, közönséges 2.40—2.80, kötözött szőlő 5—7, aszalt szilva 5.50—7, hazai földimogyoró 20—22, héjasmandula 5—10, aszalt alma 2.40—3, h­éjasdió 7—8, szilvaíz 5—7, akácméz 10—12 forint. Szárazfőzelék: fürjbab 1.60—1.80, lencse 2.60—3, mák 6.60—7.50 és fe­lesborsó 3—3.60 forint. Tojás: friss áru 0.50—0.54 forint darabonként. Baromfipiac. Élőbaromfi: csirke 10 —11.30, tyúk 10—11, pulyka 11—12, liba és kacsa 13—14 forint kilónként Tisztított vágott baromfi: csirke 11 — 14, tyúk 11—13-50, hízott liba és ka­csa 14, hízott pulyka 12—13 forint kilónként. Tisztított bontott baromfi: libazsírnak való bőr és háj 18, liba­aprólék 6, kacsaaprólék 5—6, liba­máj 24—30, kacsamáj 20—24, liba­zsír 21 és tyúkzsír 18 forint kilón­ként.

Next