Heti Kis Ujság, 1991. január-június (1. évfolyam, 1-25. szám)

1991-02-15 / 6. szám

10 PÁRTAY TIVADAR Visszatekintés (Részletek főszerkesztőnk megjelenés előtt álló memoárjából) Kovács Béla Tildyt sosem szerette, soha nem voltak egy nevezőn. Dobiról - akit szintén nem szívelt - azt mesélte, hogy amikor ő Moszkvában Abakumov előtt tiltakozott törvénytelen elhurcolása miatt, mint a magyar parlament tagja, akkor Dobi Abakumov elé tett egy írást, melyből kiderült, hogy őt megfosztot­ták állampolgárságától és parlamenti tagságától. (Akkor már 4 évet töltött Baden-Badenben fogságban, s utána került a moszkvai Ljubjankába, ahol többször kihallgatták, s főleg Abakumov, Berija utóda.) Ezt az írást pedig Do­bi István és Rónai Sándor írták alá. Amikor Béla katolikus terveiről értesültem, s megkérdeztem erről, rendkí­vül ingerülten és elutasítóan válaszolt. Közöltem vele: mi a régi egyenes, tisz­tességes magatartást várjuk el tőle. Ha ő helyesnek tartja a katolikus párt fan­­szírozását, akkor ezt nyíltan tegye, ne az FKgP lobogója alatt kalózkodjanak. Nem válaszolt, faképnél hagyott. Más alkalommal megkérdeztem, miért van sülve-főve együtt Tildyvel? Elmondtam neki, hogy Tildy barátsága nem őszin­te, ő csupán szövetségest keres, mert tudja, hogy a dolgok normalizálásával egy időben őt a párt felelősségre fogja vonni. Már a Zárda utcai alakulásnál is ezt követelték. „Egyébként Tildy nem szűnt meg engem is kapacitálni, s az FKgP egyetlen politikusának titulálva, szövetséget ajánlott - mondtam. - Ilyenkor rólad szót se szól, miért hiszel hát neki? Nem okultál a múltból?” „Mit tehetek - válaszolta -, beteg vagyok, félek, az idegeim teljesen tönkre­mentek.” Amikor Mindszenty rádióbeszéde után (melyet Szentiványi József Petőfi Sándor utcai lakásán hallgattunk végig) Kővágóval együtt Béla is felugrott és ujjongva kiáltotta: végre valaki kimondta az igazat, ez a helyes beszéd, ezt kell tenni! - elhűlve néztünk egymásra Németh Imrével, B. Rácz Istvánnal és B. Szabó Istvánnal. Gyorsan távoztunk is, mert ez egy kicsit sok volt már nekünk. Ugyanis ezen az estén volt már egy meglepetésben részünk. Az FKgP intézőbizottságának tagjai a Semmelweis utcából mentek Kovács Béla tartózkodási helyére, a Petőfi Sándor u. 12-be. Gyalog, mert közel volt, s így nem volt feltűnő. A Kossuth Lajos utca vége felé jártunk, amikor észrevet­tem, hogy egy felgyűrt gallérú, lehúzott kalapú alak követ bennünket, mellette pedig az úttesten, vele párhuzamosan, egy­­ fekete kis kocsi halad lépésben. A velem együtt hátul ballagóknak szóltam, hogy amint befordulunk a Petőfi Sán­dor utcába, és megállók, ők menjenek tovább, a minket követő alak így majd belém ütközik. Lássuk, ki ez és mit akar? Így is történt. Az ismeretlen pont elém érve, megtorpant. „Kicsoda maga és miért követ minket?” - kérdeztem. Rövid szünet után megszólalt: „Nem ismersz meg, Pártay Tivadar?” Nem, mondtam én. „Szabó Miklós vagyok.”­­ Ez a név sem mondott nekem sem­mit. „Bécsből jövök, Nagy Ferenctől hoztam üzenetet Kovács Bélának. Tu­dom, hogy ti hozzá mentek, ezért jöttem utánatok.” Így aztán velem jött to­vább. Amikor a lakáson közöltem Bélával, hogy kint áll egy pasas, aki állítólag Nagy Ferenctől jött hozzá, rendkívül idegesen kijelentette, hogy ő nem vár senkit és semmiféle üzenetet. Jó - mondtam -, akkor én elzavarom. Ezzel in­dultam kifelé. Már az ajtónál voltam, amikor Béla utánam szólt: „Ha Szabó Miklósnak hívják, engedd be.” Furcsa eset - gondoltam -, és behívtam az „árnyékunkat”. Bélával bevonultak a másik szobába, ahonnan pár perc múlva kijöttek, és Szabó távozott is. Béla nem akart a beszélgetésről szólni, de én kö­zöltem vele, hogy az intézőbizottságnak joga van tudni, mit üzent Nagy Ferenc és mit válaszolt ő. Erre aztán elmesélte: Nagy Ferenc azt kérdezte, hazajöj­jön-e? Kérdésemre válaszolva megmondta, hogy ő viszont azt üzente, ne jöjjön haza. „Ehhez nem volt jogod - mondtam. - Az intézőbizottság megkérdezése nélkül te nem dönthetsz ilyen súlyos kérdésekben. Már csak azért sem, mert itt nincs egyszemélyi döntés, arról nem is beszélve, hogy 9 évi távollét után nem is ismerheted a körülményeket. ” Nem válaszolt. Nos, ez volt Szabó Miklóssal az első - tudtommal az első - találkozásom. Amikor 1958 júliusában, 14 hónap után, kiszabadultam a Fő utcából, felesé­gem - aki félrerakta nekem az újságokat - azt kérdezte: ismerek-e valami Sza­bó Miklóst? Miért? - kérdeztem. Mert nemrég hazajött és a Népszabadság egész oldalas cikkben üdvözölte a disszidálásból megtért volt kisgazda képvise­lőt. De hisz sosem volt képviselő, Baranyában volt - úgy emlékszem - szerve­ző. Az újság viszont mint képviselőt üdvözölte hazatérte után! Szabó Miklós aztán a Magyarok Világszövetsége lapját főszerkesztette, bár sosem volt újságíró. Évek teltek el, s egyszer csak megjelent a tévé képernyő­jén Szabó úr. Elbeszélte disszidálása, kinti tevékenysége és hazatérése történe­tét. Amit mesélt, azt egy keretjáték formájában kitűnő színészek el is játszot­ták, a határon való átjutástól kezdve, végig. S ő végig szemérmetlenül, mint „képviselő úr” és Nagy Ferenc volt miniszterelnök legfőbb tanácsadója, kü­lönböző emigrációs szervezetek között a legbefolyásosabb összekötő, döntő szavú első számú vezető szerepelt. Aztán jött a csattanós befejezés: közölte, hogy ő az első perctől kezdve a magyar „elhárítás” megbízottja volt, akinek a határon való átszökése megjátszott volt, feladata az volt, hogy a kinti különbö­ző emigrációs szervezetek között ellentétet szítson, s ezért a vele küldött üzene­teket mindig elferdítve, fordítva adta át. Miután megbízatását kitűnően elvé­gezte, 1957-ben hazajött. Ezt eddig még a családja sem tudta, de most már az illetékesek hozzájárulásával nyilvánosságra hozza a „képviselő úr”. Levelet írtam Tömpe úrnak, a Tv elnökének, melyben közöltem, hogy Sza­bó sosem volt képviselő - erről könnyen meggyőződhetnek, ha előveszik az 1945-47-es és az 1949-es képviselői névjegyzéket. Ifjúsági szervező volt Bara­nyában, és amikor beszédei miatt rászállt az ÁVO, disszidálni akart. Elkapták, beszervezték, átdobták. Most pedig szemérmetlenül tetszeleg a volt FKgP- képviselő szerepében. Választ is kaptam, melyben megköszönték közlésemet, és tudatták, hogy fel fogják hívni arra az illetékes osztály figyelmét. Nyilván meg is tették, mert pár héttel ezután megismételték a „képviselő úr” beszámolóját, a keretjátékkal együtt. Ez volt a valódi válasz! (Folytatjuk) 1991. február 15. ÍGY LÁTJA AZ MDF-ES KÉPVISELŐ Markó István, Dédapám követe A magyar nemzet legmunkásabb részének, a falvak, tanyák vilá­gának óhaja a téli esték csendjének békéje. Földben a mag, alszik a határ. Aki vonattal teszi meg az utat Buda­pest és Gyula között, az láthatja a tanyák kéményfüstjének felkiáltójele­it, amint az égbe törve figyelmeztet­nek, a nemzeti boldogulás egyik fon­tos létalapja, a zavartalan munka zá­loga, a jövő évi termés, mindennapi kenyerünk. Mióta képviselő lettem, sűrűn uta­zom vonattal. Kényelmes, gyors, le­het dolgozni, nézelődni, gondolkod­ni. Emlékszem, a ’60-as, ’70-es évek­ben zajosabbak voltak a vonatok. Az emberek, ahogy beszálltak, azonnal beszélgetni kezdtek egymással. Gon­dok, sorsok, élmények cseréltek gaz­dát, ismeretségek, barátságok kötőd­tek. Rengeteg érdekes, okos emberrel ismerkedtem meg, sok szép élmé­nyem fűződik vonatos utazásaimhoz. Ma már más a helyzet, ma már nem beszélgetünk. Mindenki el van foglalva a saját bajával, igyekszik azt nem megosztani másokkal. Sokan beszállás után azonnal elalszanak, ta­lán álmodnak is munkáról, gondról, szép tájakról. Én nem tudok a vona­ton aludni. Velem fut a táj, futnak a fák, nyöszörög a rosszul illesztett fül­keajtó. December 27-e, csütörtök. Társam a fülkében csizmás parasztember. Mezőberényben szállt fel, bizonyára még „emlékszik” Petőfi Sándorra. Nézem a csizmáját, régi, kisipari munka. Ilyen volt nagyapámnak, de hasonló lehetett dédapámnak, Nagy­atádi Szabónak is, aki kisgazdapárti parasztminiszter volt a 20-as évek­ben. Az én ereimben is kisgazda vér csörgedezik. Az hajtja szívemet, fe­szíti izmaimat. Az idő az MDF-be szólított, ’88 óta pörölök, szolgálok. Lakitelek is falun van. Szeretnék egy ilyen csizmát. Hoz­zá nadrágot és mellényt, és persze óraszíjat is az olcsóbbikból. Kalapo­mat ha levenném, homlokom köze­pén ott lenne a napbarnította arc vé­ge, az a drága csík, ami fölött mindig gyöngyözik a homlok a nyár-vasárna­pi istentisztelet után. - Hol ült fel? - kérdi az öreg, és tűnődik, mit nézek a csizmáján. - Gyulán, és Pestig megyek. - Ügyvéd? - kérdez újra és már bánja is a kérdést, látván az arcomra kiült csodálkozást. - Nem, képviselő vagyok - afféle nadrágos, haszontalan ember. Erre elmosolyodik. - Ilyen fiatalon - dörmögi a bajsza alatt, alig hallhatóan. - így sikerült - feszengek. - Bele­sodródtam! Hallgatunk. Már vagy öt perce nem szólt. Gondolom, mi jár a fejé­ben. Szégyellem magam, bele is pi­rulok. - Aztán mi lesz a földdel, képvise­lő úr? - hangjában valami borzongató nyugalom. Szinte fáj a kérdés. Vár­tam már és mégis felkészületlenül ért. A lényegét nem is tudom felfog­ni. De mi az, hogy képviselő úr? Mi­ért utaz engem az öreg? Fiam vagy öcsém, vagy akármi, de ne utazzon. Ez olyan távol áll tőlem. - Megérem még, hogy visszajön a föld? - sújt le újra. Agyamban cikáznak a gondolatok. Mit mondjak, mit válaszoljak? Hirte­len arra gondolok, el kellene monda­nom azt, amit a falvakban válaszol­tam mindig a kampány során, amikor a mezőgazdasági termelés jövedelme­zőségéről esett szó: hogy az elültetett fa gyümölcse, a felnevelt állat húsa gazdaságosan értékesíthető-e, az a vi­lág és helyzetünk bonyolultsága miatt nemcsak rajtunk múlik. Vagy mond­jam el, hogy van egy Alkotmánybíró­ság, amely a földet azonosítja a sza­tócsbolttal? Vagy beszéljek a politika elemi iskolájában bukdácsoló reni­tens, karrierista akarnokokról? Az öreg kisegít. - Ne mondjon semmit, beérik az tavaszra. Meg különben is megál­modtam, hogy visszakapom. - Én mindent megteszek érte, hogy úgy legyen - tudja, Kiskunmajsán megegyeztünk a főbb elvekben, most már csak... - mondanám, de már nem figyel rám. Sorolja az életét. Szinte látom magam előtt az öntuda­tos fiatal legényt, majd a szorgos gaz­dát ifjú feleségével a karján. Aztán a gyerekek, majd a háború. Az ’50-es évekről alig beszél. Még mindig pa­rázslik a szívében. A földjét csak ve­rés árán adta ’61-ben. Hagytak neki egy maroknyit, amit a szájába nyom­tak, úgy írt alá. Egy hétig részeg volt utána, józanul megbolondult volna. A téeszbe be sem tette a lábát, a fele­ségét küldte, ha dolog volt. Pedig hogy tudott ő szántani, vetni, erdőt irtani! Aztán vagy tíz éve megbékélt a sorsával. Egy idő óta presbiter, ké­szül a találkozóra Istennel. Észre sem vettem, már Pest alatt jártunk. Pista bácsi - közben bemutatkoztunk - a föld szeretetéről beszélt: „Nemcsak magamnak szerettem a földet, hanem a fajtámnak is.” A Keletiben a nagy óráig kísértem. Ott várta a fia és az unokája. Várták a finom házait, örömmel borultak az öreg nyakába. Már vagy 20 éve Pes­ten élnek, a József Attila lakótelepen laknak. A metrón feltűnő csend. Még tart a karácsonyi béke. Az öreg jár az eszemben. Örülök, hogy megismer­tem. Mindkét nagyapámat korán el­vesztettem, Pista bácsi őket idézte. Őket és a magyar sorsot, ami - az utolsó pár évtizedet leszámítva - egyezik a magyar falu sorsával. A fa­lu népét demagóg szólamokkal egy időre el lehet bolondítani, de becsü­lését megnyerni csak lelki felsőbb­­séggel és áldozatos munkával lehet. S­oroznak a gondolatok. Szinte mind­egyikről oldalakat lehetne írni. Pe­dig én csak egy érzésről szerettem volna szólni. Arról, hogy dédapám el­küldte hozzám követét. Elküldte Pista bácsit, hogy figyelmeztessen: Hama­rosan zöldell a határ, érik a mag. Nagyon vigyázzunk rá! SZERVÁC JÓZSEF Ő­­S­ABB ESZTENDŐKNEK SZÍNIGAZ MESÉI Az írástudó meg a szippantó * Mottó: Jancsi és Juliska a bölcsődében, ücsörögve, szobatisztaságra szokta­tás közben: Jancsi: Te, ez a Piriké néni... Juliska: Pszt, Jancsika, ne most, itt még a bilinek is füle van! S hogy már az aprónépről ejtettem számat, térek is a mesére. Igaz mesére, persze. ...Onnan innen, innen túl, valahol a Besszarábia és Hunnia közti gyepűvidé­ken, hol Isten legesendőbb férgében is tisztelik a húst, élt egyszer, s hogyne élne máig, éldegélt egy önhibáján kívül ma­gyar ajkú írástudó ember. Történt egyszer, hogy kicsiny kunyhó­ja sötétségbe borult. Márpedig Uj­yene helyzetben mit sem ér a tudomány, még az Örök Sötétség Birodalmában sem. Hívta hát emberünk a kunyhósor kétke­zi mesterét, jött is az menten minden instrumentumával, s ugrott neki a vil­­lanyáram-előcsalogatásnak. Hát ahogy a kapcsolót szedegeti ízek­re, lel benne valami igen kacifántos ma­sinát, darabig imádkozik fölötte, aztán leteszi a nagyesküt, ez itten bizony sem a felkattintást, sem a leoltást nem szolgál­hatja. Lépik is a gazdához: - Bátyám szomszéd, tudja-é kend, mi­fene ez itten? - Nem én, csak így, ahogy nézem, tán valami hogyishfják. - Hát azt kell-é akkor kendnek? - Kell a hátamra púpnak! Evvel a jó ezermester fogta a szerken­tyűt, elballagott véle oda hátra, s bedob­ta a likon, melyre még a császár is pucér üleppel ül. Percek múltán pedig fényt varázsolt a viskóba, fizetségül elfogadott egy-két ku­picával, s ment egyéb dolgára. Hanem valahol valakiknek mégiscsak hibádzhatott a lajstromból az a micsoda, mert fertályóra sem telt, nagy fekete au­tó állott meg a porta előtt. Kravátlis vá­rosi urak szállottak ki belőle, csörtettek befelé, s kérdezték kórusban: miféle ma­chináció történt itt a feszültség körül. Nagy sokára kapiskálta csak a jó atyafi, mit keresnek őrajta oly marhamód Hí­vatlan Uraimék. Mutatott hát oda a ker­ti kisebb lakra, mondta nekik, kutakod­janak abban. Akkor aztán a fekete autó el, helyébe fordultával bumfordi szippantó. Föl is hörpintette csöppig a verem tartalmát, s robogott teli bendőjével a Nagy Mutató Központba, ahol aztán avatott kezek alighanem kimentették a kicsi micsodát a temérdek nagy izéből. Hogy a szédült jövés-menésnek vége lett, elémerészkedik a szomszéd ember a szederfa dereka mögül, ahonnan jó alapossággal végigszemlélt mindent, s kérdé: - Hát mi minden vót itt kendnél, szomszéd? - Mi lett vóna, mi lett vóna, látta kend a két szemével, így kell ingyen pöcét pu­­coltatni! A mesének itt vége, csak az igazság tartja magát keményen. Azt is pedig a tévéből tudta meg a jó minapkor. Feleség Úr mondotta az örömös hírt: itt minálunk hozzáértő válogatott legé­nyek kiszerelték, amit évtizedek feszített munkájával beszereltek. Hazánk polos­kamentes. Uszkve. Mert igazságügy­­-miniszter úri engedéllyel bármikor, bár­hova telepíthető egy pár darab a hund­ut kis élősdiekből. És ők nem ismernek le­hetetlent. Ha már egyszer lehet... S ha már ott ült Szakértő Uram a Tőzsdepalota egyik kies szalonjában, ha­miskásan elárulta az ámuló publikum­nak, meg játszi könnyedséggel ejtenék szerét a helyiség elpoloskásításának. Karnisba, szőnyeg alá, virágföldbe, ten­nének ők, ha kék, pirosat, fehéret, feke­tét, tarkát, akár a fotesbe is, de nem ám az ülőfelület alá. Ezen aztán elmerengtem. Miért zse­­nántabb az, mint mondjuk a falisző­nyeg? Aztán a fentebb említett bölcsődei szi­tuáció világosította meg elmémet. Ugyanazért nem, amiért a bili fü­lét is kí­vülre rendszeresítették megalkotói. Hogy miért nem bővülre? Hát mert ha netán valamely rakoncátlan karonülő túlságos csinnadrattával szoktatná ma­gát a szobatisztasághoz, a helyre kis edény belé ne sikerüljön...

Next