Heti Kis Ujság, 1991. január-június (1. évfolyam, 1-25. szám)
1991-02-15 / 6. szám
10 PÁRTAY TIVADAR Visszatekintés (Részletek főszerkesztőnk megjelenés előtt álló memoárjából) Kovács Béla Tildyt sosem szerette, soha nem voltak egy nevezőn. Dobiról - akit szintén nem szívelt - azt mesélte, hogy amikor ő Moszkvában Abakumov előtt tiltakozott törvénytelen elhurcolása miatt, mint a magyar parlament tagja, akkor Dobi Abakumov elé tett egy írást, melyből kiderült, hogy őt megfosztották állampolgárságától és parlamenti tagságától. (Akkor már 4 évet töltött Baden-Badenben fogságban, s utána került a moszkvai Ljubjankába, ahol többször kihallgatták, s főleg Abakumov, Berija utóda.) Ezt az írást pedig Dobi István és Rónai Sándor írták alá. Amikor Béla katolikus terveiről értesültem, s megkérdeztem erről, rendkívül ingerülten és elutasítóan válaszolt. Közöltem vele: mi a régi egyenes, tisztességes magatartást várjuk el tőle. Ha ő helyesnek tartja a katolikus párt fanszírozását, akkor ezt nyíltan tegye, ne az FKgP lobogója alatt kalózkodjanak. Nem válaszolt, faképnél hagyott. Más alkalommal megkérdeztem, miért van sülve-főve együtt Tildyvel? Elmondtam neki, hogy Tildy barátsága nem őszinte, ő csupán szövetségest keres, mert tudja, hogy a dolgok normalizálásával egy időben őt a párt felelősségre fogja vonni. Már a Zárda utcai alakulásnál is ezt követelték. „Egyébként Tildy nem szűnt meg engem is kapacitálni, s az FKgP egyetlen politikusának titulálva, szövetséget ajánlott - mondtam. - Ilyenkor rólad szót se szól, miért hiszel hát neki? Nem okultál a múltból?” „Mit tehetek - válaszolta -, beteg vagyok, félek, az idegeim teljesen tönkrementek.” Amikor Mindszenty rádióbeszéde után (melyet Szentiványi József Petőfi Sándor utcai lakásán hallgattunk végig) Kővágóval együtt Béla is felugrott és ujjongva kiáltotta: végre valaki kimondta az igazat, ez a helyes beszéd, ezt kell tenni! - elhűlve néztünk egymásra Németh Imrével, B. Rácz Istvánnal és B. Szabó Istvánnal. Gyorsan távoztunk is, mert ez egy kicsit sok volt már nekünk. Ugyanis ezen az estén volt már egy meglepetésben részünk. Az FKgP intézőbizottságának tagjai a Semmelweis utcából mentek Kovács Béla tartózkodási helyére, a Petőfi Sándor u. 12-be. Gyalog, mert közel volt, s így nem volt feltűnő. A Kossuth Lajos utca vége felé jártunk, amikor észrevettem, hogy egy felgyűrt gallérú, lehúzott kalapú alak követ bennünket, mellette pedig az úttesten, vele párhuzamosan, egy fekete kis kocsi halad lépésben. A velem együtt hátul ballagóknak szóltam, hogy amint befordulunk a Petőfi Sándor utcába, és megállók, ők menjenek tovább, a minket követő alak így majd belém ütközik. Lássuk, ki ez és mit akar? Így is történt. Az ismeretlen pont elém érve, megtorpant. „Kicsoda maga és miért követ minket?” - kérdeztem. Rövid szünet után megszólalt: „Nem ismersz meg, Pártay Tivadar?” Nem, mondtam én. „Szabó Miklós vagyok.” Ez a név sem mondott nekem semmit. „Bécsből jövök, Nagy Ferenctől hoztam üzenetet Kovács Bélának. Tudom, hogy ti hozzá mentek, ezért jöttem utánatok.” Így aztán velem jött tovább. Amikor a lakáson közöltem Bélával, hogy kint áll egy pasas, aki állítólag Nagy Ferenctől jött hozzá, rendkívül idegesen kijelentette, hogy ő nem vár senkit és semmiféle üzenetet. Jó - mondtam -, akkor én elzavarom. Ezzel indultam kifelé. Már az ajtónál voltam, amikor Béla utánam szólt: „Ha Szabó Miklósnak hívják, engedd be.” Furcsa eset - gondoltam -, és behívtam az „árnyékunkat”. Bélával bevonultak a másik szobába, ahonnan pár perc múlva kijöttek, és Szabó távozott is. Béla nem akart a beszélgetésről szólni, de én közöltem vele, hogy az intézőbizottságnak joga van tudni, mit üzent Nagy Ferenc és mit válaszolt ő. Erre aztán elmesélte: Nagy Ferenc azt kérdezte, hazajöjjön-e? Kérdésemre válaszolva megmondta, hogy ő viszont azt üzente, ne jöjjön haza. „Ehhez nem volt jogod - mondtam. - Az intézőbizottság megkérdezése nélkül te nem dönthetsz ilyen súlyos kérdésekben. Már csak azért sem, mert itt nincs egyszemélyi döntés, arról nem is beszélve, hogy 9 évi távollét után nem is ismerheted a körülményeket. ” Nem válaszolt. Nos, ez volt Szabó Miklóssal az első - tudtommal az első - találkozásom. Amikor 1958 júliusában, 14 hónap után, kiszabadultam a Fő utcából, feleségem - aki félrerakta nekem az újságokat - azt kérdezte: ismerek-e valami Szabó Miklóst? Miért? - kérdeztem. Mert nemrég hazajött és a Népszabadság egész oldalas cikkben üdvözölte a disszidálásból megtért volt kisgazda képviselőt. De hisz sosem volt képviselő, Baranyában volt - úgy emlékszem - szervező. Az újság viszont mint képviselőt üdvözölte hazatérte után! Szabó Miklós aztán a Magyarok Világszövetsége lapját főszerkesztette, bár sosem volt újságíró. Évek teltek el, s egyszer csak megjelent a tévé képernyőjén Szabó úr. Elbeszélte disszidálása, kinti tevékenysége és hazatérése történetét. Amit mesélt, azt egy keretjáték formájában kitűnő színészek el is játszották, a határon való átjutástól kezdve, végig. S ő végig szemérmetlenül, mint „képviselő úr” és Nagy Ferenc volt miniszterelnök legfőbb tanácsadója, különböző emigrációs szervezetek között a legbefolyásosabb összekötő, döntő szavú első számú vezető szerepelt. Aztán jött a csattanós befejezés: közölte, hogy ő az első perctől kezdve a magyar „elhárítás” megbízottja volt, akinek a határon való átszökése megjátszott volt, feladata az volt, hogy a kinti különböző emigrációs szervezetek között ellentétet szítson, s ezért a vele küldött üzeneteket mindig elferdítve, fordítva adta át. Miután megbízatását kitűnően elvégezte, 1957-ben hazajött. Ezt eddig még a családja sem tudta, de most már az illetékesek hozzájárulásával nyilvánosságra hozza a „képviselő úr”. Levelet írtam Tömpe úrnak, a Tv elnökének, melyben közöltem, hogy Szabó sosem volt képviselő - erről könnyen meggyőződhetnek, ha előveszik az 1945-47-es és az 1949-es képviselői névjegyzéket. Ifjúsági szervező volt Baranyában, és amikor beszédei miatt rászállt az ÁVO, disszidálni akart. Elkapták, beszervezték, átdobták. Most pedig szemérmetlenül tetszeleg a volt FKgP- képviselő szerepében. Választ is kaptam, melyben megköszönték közlésemet, és tudatták, hogy fel fogják hívni arra az illetékes osztály figyelmét. Nyilván meg is tették, mert pár héttel ezután megismételték a „képviselő úr” beszámolóját, a keretjátékkal együtt. Ez volt a valódi válasz! (Folytatjuk) 1991. február 15. ÍGY LÁTJA AZ MDF-ES KÉPVISELŐ Markó István, Dédapám követe A magyar nemzet legmunkásabb részének, a falvak, tanyák világának óhaja a téli esték csendjének békéje. Földben a mag, alszik a határ. Aki vonattal teszi meg az utat Budapest és Gyula között, az láthatja a tanyák kéményfüstjének felkiáltójeleit, amint az égbe törve figyelmeztetnek, a nemzeti boldogulás egyik fontos létalapja, a zavartalan munka záloga, a jövő évi termés, mindennapi kenyerünk. Mióta képviselő lettem, sűrűn utazom vonattal. Kényelmes, gyors, lehet dolgozni, nézelődni, gondolkodni. Emlékszem, a ’60-as, ’70-es években zajosabbak voltak a vonatok. Az emberek, ahogy beszálltak, azonnal beszélgetni kezdtek egymással. Gondok, sorsok, élmények cseréltek gazdát, ismeretségek, barátságok kötődtek. Rengeteg érdekes, okos emberrel ismerkedtem meg, sok szép élményem fűződik vonatos utazásaimhoz. Ma már más a helyzet, ma már nem beszélgetünk. Mindenki el van foglalva a saját bajával, igyekszik azt nem megosztani másokkal. Sokan beszállás után azonnal elalszanak, talán álmodnak is munkáról, gondról, szép tájakról. Én nem tudok a vonaton aludni. Velem fut a táj, futnak a fák, nyöszörög a rosszul illesztett fülkeajtó. December 27-e, csütörtök. Társam a fülkében csizmás parasztember. Mezőberényben szállt fel, bizonyára még „emlékszik” Petőfi Sándorra. Nézem a csizmáját, régi, kisipari munka. Ilyen volt nagyapámnak, de hasonló lehetett dédapámnak, Nagyatádi Szabónak is, aki kisgazdapárti parasztminiszter volt a 20-as években. Az én ereimben is kisgazda vér csörgedezik. Az hajtja szívemet, feszíti izmaimat. Az idő az MDF-be szólított, ’88 óta pörölök, szolgálok. Lakitelek is falun van. Szeretnék egy ilyen csizmát. Hozzá nadrágot és mellényt, és persze óraszíjat is az olcsóbbikból. Kalapomat ha levenném, homlokom közepén ott lenne a napbarnította arc vége, az a drága csík, ami fölött mindig gyöngyözik a homlok a nyár-vasárnapi istentisztelet után. - Hol ült fel? - kérdi az öreg, és tűnődik, mit nézek a csizmáján. - Gyulán, és Pestig megyek. - Ügyvéd? - kérdez újra és már bánja is a kérdést, látván az arcomra kiült csodálkozást. - Nem, képviselő vagyok - afféle nadrágos, haszontalan ember. Erre elmosolyodik. - Ilyen fiatalon - dörmögi a bajsza alatt, alig hallhatóan. - így sikerült - feszengek. - Belesodródtam! Hallgatunk. Már vagy öt perce nem szólt. Gondolom, mi jár a fejében. Szégyellem magam, bele is pirulok. - Aztán mi lesz a földdel, képviselő úr? - hangjában valami borzongató nyugalom. Szinte fáj a kérdés. Vártam már és mégis felkészületlenül ért. A lényegét nem is tudom felfogni. De mi az, hogy képviselő úr? Miért utaz engem az öreg? Fiam vagy öcsém, vagy akármi, de ne utazzon. Ez olyan távol áll tőlem. - Megérem még, hogy visszajön a föld? - sújt le újra. Agyamban cikáznak a gondolatok. Mit mondjak, mit válaszoljak? Hirtelen arra gondolok, el kellene mondanom azt, amit a falvakban válaszoltam mindig a kampány során, amikor a mezőgazdasági termelés jövedelmezőségéről esett szó: hogy az elültetett fa gyümölcse, a felnevelt állat húsa gazdaságosan értékesíthető-e, az a világ és helyzetünk bonyolultsága miatt nemcsak rajtunk múlik. Vagy mondjam el, hogy van egy Alkotmánybíróság, amely a földet azonosítja a szatócsbolttal? Vagy beszéljek a politika elemi iskolájában bukdácsoló renitens, karrierista akarnokokról? Az öreg kisegít. - Ne mondjon semmit, beérik az tavaszra. Meg különben is megálmodtam, hogy visszakapom. - Én mindent megteszek érte, hogy úgy legyen - tudja, Kiskunmajsán megegyeztünk a főbb elvekben, most már csak... - mondanám, de már nem figyel rám. Sorolja az életét. Szinte látom magam előtt az öntudatos fiatal legényt, majd a szorgos gazdát ifjú feleségével a karján. Aztán a gyerekek, majd a háború. Az ’50-es évekről alig beszél. Még mindig parázslik a szívében. A földjét csak verés árán adta ’61-ben. Hagytak neki egy maroknyit, amit a szájába nyomtak, úgy írt alá. Egy hétig részeg volt utána, józanul megbolondult volna. A téeszbe be sem tette a lábát, a feleségét küldte, ha dolog volt. Pedig hogy tudott ő szántani, vetni, erdőt irtani! Aztán vagy tíz éve megbékélt a sorsával. Egy idő óta presbiter, készül a találkozóra Istennel. Észre sem vettem, már Pest alatt jártunk. Pista bácsi - közben bemutatkoztunk - a föld szeretetéről beszélt: „Nemcsak magamnak szerettem a földet, hanem a fajtámnak is.” A Keletiben a nagy óráig kísértem. Ott várta a fia és az unokája. Várták a finom házait, örömmel borultak az öreg nyakába. Már vagy 20 éve Pesten élnek, a József Attila lakótelepen laknak. A metrón feltűnő csend. Még tart a karácsonyi béke. Az öreg jár az eszemben. Örülök, hogy megismertem. Mindkét nagyapámat korán elvesztettem, Pista bácsi őket idézte. Őket és a magyar sorsot, ami - az utolsó pár évtizedet leszámítva - egyezik a magyar falu sorsával. A falu népét demagóg szólamokkal egy időre el lehet bolondítani, de becsülését megnyerni csak lelki felsőbbséggel és áldozatos munkával lehet. Soroznak a gondolatok. Szinte mindegyikről oldalakat lehetne írni. Pedig én csak egy érzésről szerettem volna szólni. Arról, hogy dédapám elküldte hozzám követét. Elküldte Pista bácsit, hogy figyelmeztessen: Hamarosan zöldell a határ, érik a mag. Nagyon vigyázzunk rá! SZERVÁC JÓZSEF ŐSABB ESZTENDŐKNEK SZÍNIGAZ MESÉI Az írástudó meg a szippantó * Mottó: Jancsi és Juliska a bölcsődében, ücsörögve, szobatisztaságra szoktatás közben: Jancsi: Te, ez a Piriké néni... Juliska: Pszt, Jancsika, ne most, itt még a bilinek is füle van! S hogy már az aprónépről ejtettem számat, térek is a mesére. Igaz mesére, persze. ...Onnan innen, innen túl, valahol a Besszarábia és Hunnia közti gyepűvidéken, hol Isten legesendőbb férgében is tisztelik a húst, élt egyszer, s hogyne élne máig, éldegélt egy önhibáján kívül magyar ajkú írástudó ember. Történt egyszer, hogy kicsiny kunyhója sötétségbe borult. Márpedig Ujyene helyzetben mit sem ér a tudomány, még az Örök Sötétség Birodalmában sem. Hívta hát emberünk a kunyhósor kétkezi mesterét, jött is az menten minden instrumentumával, s ugrott neki a villanyáram-előcsalogatásnak. Hát ahogy a kapcsolót szedegeti ízekre, lel benne valami igen kacifántos masinát, darabig imádkozik fölötte, aztán leteszi a nagyesküt, ez itten bizony sem a felkattintást, sem a leoltást nem szolgálhatja. Lépik is a gazdához: - Bátyám szomszéd, tudja-é kend, mifene ez itten? - Nem én, csak így, ahogy nézem, tán valami hogyishfják. - Hát azt kell-é akkor kendnek? - Kell a hátamra púpnak! Evvel a jó ezermester fogta a szerkentyűt, elballagott véle oda hátra, s bedobta a likon, melyre még a császár is pucér üleppel ül. Percek múltán pedig fényt varázsolt a viskóba, fizetségül elfogadott egy-két kupicával, s ment egyéb dolgára. Hanem valahol valakiknek mégiscsak hibádzhatott a lajstromból az a micsoda, mert fertályóra sem telt, nagy fekete autó állott meg a porta előtt. Kravátlis városi urak szállottak ki belőle, csörtettek befelé, s kérdezték kórusban: miféle machináció történt itt a feszültség körül. Nagy sokára kapiskálta csak a jó atyafi, mit keresnek őrajta oly marhamód Hívatlan Uraimék. Mutatott hát oda a kerti kisebb lakra, mondta nekik, kutakodjanak abban. Akkor aztán a fekete autó el, helyébe fordultával bumfordi szippantó. Föl is hörpintette csöppig a verem tartalmát, s robogott teli bendőjével a Nagy Mutató Központba, ahol aztán avatott kezek alighanem kimentették a kicsi micsodát a temérdek nagy izéből. Hogy a szédült jövés-menésnek vége lett, elémerészkedik a szomszéd ember a szederfa dereka mögül, ahonnan jó alapossággal végigszemlélt mindent, s kérdé: - Hát mi minden vót itt kendnél, szomszéd? - Mi lett vóna, mi lett vóna, látta kend a két szemével, így kell ingyen pöcét pucoltatni! A mesének itt vége, csak az igazság tartja magát keményen. Azt is pedig a tévéből tudta meg a jó minapkor. Feleség Úr mondotta az örömös hírt: itt minálunk hozzáértő válogatott legények kiszerelték, amit évtizedek feszített munkájával beszereltek. Hazánk poloskamentes. Uszkve. Mert igazságügy-miniszter úri engedéllyel bármikor, bárhova telepíthető egy pár darab a hundut kis élősdiekből. És ők nem ismernek lehetetlent. Ha már egyszer lehet... S ha már ott ült Szakértő Uram a Tőzsdepalota egyik kies szalonjában, hamiskásan elárulta az ámuló publikumnak, meg játszi könnyedséggel ejtenék szerét a helyiség elpoloskásításának. Karnisba, szőnyeg alá, virágföldbe, tennének ők, ha kék, pirosat, fehéret, feketét, tarkát, akár a fotesbe is, de nem ám az ülőfelület alá. Ezen aztán elmerengtem. Miért zsenántabb az, mint mondjuk a faliszőnyeg? Aztán a fentebb említett bölcsődei szituáció világosította meg elmémet. Ugyanazért nem, amiért a bili fülét is kívülre rendszeresítették megalkotói. Hogy miért nem bővülre? Hát mert ha netán valamely rakoncátlan karonülő túlságos csinnadrattával szoktatná magát a szobatisztasághoz, a helyre kis edény belé ne sikerüljön...