Kisalföld, 1981. október (37. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-24 / 250. szám

A tartalomból O Népművészet vagy üzlet? □ Ember, aki tükröt árult □ ,,A barátság asztala” előtt □ Cukorgyártás Ácson □ Vihar után (után?) Csornán □ Érdekességek a nagyvilágból Mitől építész az építész? Vadász György kiállítása Sopronban Lakótelepen, panelházban lakom. Volt alkalmam kitapasztalni, hogy itt a berendezés egyik legfonto­sabb stratégiai szempontja — mert van több is: például, hogy leg­alább annyira szűknek ne érez­zem a szobákat, mint amennyire valójában azok — a megfelelő függöny megválasztása. Ami be­ereszti ugyan a napfényt, de lehe­tőség szerint kívül rekeszti a környező egyforma házak szomo­­rító látványát. Lakótelepen élek. Irigyelnek ér­te, tudom a belvárosiak, mert van központi fűtés, lift, meleg víz, szá­raz falak és valamiféle rend is. De én éppen ugyanennyire irigy­lem őket: barátságos, kopottan is színes, emberi arányokban szóló és embernek valóan változatos környezetükért. Az építészet, ahogy Le Corbusier írja, nem pusztán abból áll, hogy tudjuk: „mitől tartós, mitől fűt és világít valami”. Hanem: „az építészet ér­zéseinkre hat, élményeket vált ki, a kialakított kapcsolatrendszerrel mély visszhangot ébreszt bennünk, hiszen olyan rend mértékét adja meg, melyet a világegyetem rend­jével összhangban levőnek ér­zünk.” „Amikor szellemünk irá­nyát és szívünk lüktetését meg­határozza, megérezzük a szépsé­get.” Amikor a Kossuth-díjas szob­rász, Varga Imre Zalaegerszegen keresztülhajtva meglátta az akkor még épülő városközpont tömbjeit, a bontakozó épületek olyan hatás­sal voltak rá, hogy az út közepén megállt kocsijával, míg rendőr nem parancsolta félre. Az építészet — gondoljunk csak bele­ az egyszerű kijelentésbe — a környezetet teremti meg, ami­ben élünk. Amiben élünk! Az a mű­tét minket vesz körül: igazítja gondolatainkat, alakítja érzésein­ket. Bezárhat, de lehetőséget is adhat, hívogathat, ösztönözhet, biztathat is. Az építmény nemcsak az esőre és szélre van hatással, amennyi­ben kirekeszti azokat. Az építmény a lakójára is hatással van! Ezt tudnia kell minden építész­nek. Gondolom, tudják is. De ezzel a tudással, ezzel a hatalommal élni, a figyelembe vehető szempontokat figyelembe véve hasznosan élni tudni — ez a képesség csak keve­seknek adatott meg. Vadász György ezeknek a keve­seknek egyike. Kiállítására belép­ve, a soproni Festőteremben, az a nem túlzottan jólnevelt első felki­áltásunk — nahát, ilyen­ házak is épülnek Magyarországon? Igen, szerencsére ilyenek is. Sok egyéb mellett... Vadász Görgy házai szépek, ta­goltak, fantáziadúsak. És sokkal többek ennél. Vadász György láthatóan vonzó­dik a transzcendens felé. Ha pedig vonzódik, annak a lakók látják hasznát. Csak terven létező két­szintes nyaralója megtalálta az erdőben az erdő lelkét. Ez a ház egy mesebeli lény, az erdő szelle­me, megtestesítője a nem is em­ber, nem is fa, mégis mind a ket­­tő­ mesealakoknak. Egy másik, a Czeizel-ház az ossziáni monda le­vegőjét, a ködbe burkolózó skót várromok hangulatát kísérti. Tes­sék megállni ezek előtt a tervek előtt, tessék hagyni, hogy hassa­nak ránk a rajzok. Ilyen házban élmények várnak,­­ ilyen házban nem lehet úgy élni, ahogy eddig. Egy ilyen ház többet nyújthat a lakójának, mint egy egész k­özmű­­velődési intézményrendszer. És találunk példát a kiállítá­son a szinte tökéletes, mégis sem­mit el nem nyomó funkcionaliz­musra (. ..sejtház”), a legegysze­rűbb formák nagyszerű harmóniá­jára (szigligeti nyaraló), példát a kor irányzatainak megértésére — és megtaláljuk a zalaegerszegi vá­rosközpont négy * tömbből álló együttesét, ami — talán nem sér­tek meg senkit — várost csinált Zalaegerszegből. (Az érdem persze nemcsak az övé, hanem — fon­tos! — a rendelkező városatyáké is, akik őt bízták meg egy ilyen terv elkészítésével.) Ennek a zala­egerszegi együttesnek egyébként nemcsak ebben van a jelentősége: ne mulasszunk el abba is belegon­dolni, hogy — csúnyán mondva — négy darab panelház alternatívája­­­ként épült... Varga Imre mondta a megnyi­tón: addig nem találhatunk felele­tet a részkérdésekre, ami­ egész tudatunkat átforgató módon nem vizsgáljuk át belső világunk igaz­nak vélt állításait. Attól még nem építész valaki, hogy tudja. ..mitől tartós, mitől­ fűt és világít vala­mi” ... Vadász György — építész. Tu­lajdonképpen ez a summázata egész kritikámnak. Igen-igen sokat tudó. 48 éves — fiatalember. Aki­nek nagyon fontos, amit­­csinál. (És­ ahogy maga mondta: akinek fontos, amit csinál, nincs az a szélvihar, ami megakadályozhatná.) Magam is fenntartással olvas­nám az ilyesmit, most mégis vál­lalom a nyílt propagandát: Vadász György kiállítása november 8-ig látható a soproni Festőteremben, naponta 10—13 és 14—18 óra kö­zött. Ami pedig Sopront illeti , az építész, mint annyian mások, na­gyon szereti ezt a várost. És ér­demes a viszontérzelemre: igaz szívvel ajánlom Vadász Györgyöt Sopron figyelmébe. . Még egy utolsó érv: házai nem drágábbak, sőt általában olcsób­bak, mint az ugyanolyan funkciót kielégítő, mégsem ugyanolyan épü­letek. Muck Tibor KirtHPeiFA magazin ÉLET A MAJORBAN Maroknyi település. Öt perc alatt „fölfedezhetném”, még­is maradok. A nagy udvar tágas, nyitott. Északon a Rábca, délen a 85-ös út, nyugaton bozótos, keleten szántóföld a kerítése. Ahogy a kanyargós sárdűlő a településre szalad, máris van látnivaló: jobbra egy garázs, hulladékfából, tőle balra egy valamikori kastély, jobbra egy ma is lakott cse­­lédsor­ház, nyolc lakással. Derékig a földben. Apró ablakai a fény után bámulnak. Mellette a másik cselédház, két la­kással. Szemközt velük a sertésszállás. Az épület falából kiáll egy vízcsap. Rossz a tömítése. Csöpög. A Rábca felé vivő út mentén kerekeskút, lánccal, rozzant, tojásf­or­májúvá lapult vödörrel... A nagy udvar közepén a szegényember legfontosabb mű­helye: a kemence. Alul, a hamus részben, hamunak már nyoma sincs. A tűztérben rossz fonott kosár. Évek óta nem sütnek benne. A kemence mellett serdülő diófa, tíz lépés­nyire meg két haldokló akác. Elszáradt csúcsaik az ég felé merednek. A még élő lombok jó árnyat adnak. Alattuk idő­ezte kispad. EZ DÓZSAMAJOR, a Kisalföldi Állami Gazdaság Ikrény, melletti telepe. A megye központjától alig tizenegy kilométerre. Teremtett lelket nem talajok, hogy mégis élnek itt emberek, azt a napfényes szélben száradó, illatos ruhák jelzik a parányi kis előker­­tekben. Mert minden lakásajtó előtt­ kertecske van. Szegfűvel, őszirózsá­val, margarétával, dáliával. A la­kások némelyike bezárva, lakattal. Belül üres ... Négy, öt, hat lakás is üres ... — Ebbe majd mi költözünk a na­pokban — mondja egy fiatalasz­­szony örömmel. Kezében két nagy szatyor. Benne kenyér, tej, liszt, zsír, péksütemény. — Van itt bolt? — érdeklődöm. — Ó, dehogy van, dehogy van. Nincs itt nekünk az égvilágon sem­mink. Az uram most jött meg Ik­­r­ényből a Tövas kocsival. ő hozta ezt a boltból. — Ha nincs bolt, a többiek hol vásárolnak? — Szaladnak Ikréinybe, vagy mennek Győrbe. Az aztán romanti­kus út, mondhatom! Télen nyakig ér a hó, ősszel, ta­vasszal térdig a sár, nyá­ron meg ellep minket a por... A beszélgetésre körém áll a te­lepülés minden itthon lévő lakója, vagy nyolcan, és mesélik a híreket a haldokló Dóz­a maj­orról ... Onnan a szélső lakásból már vagy másfél éve elköltöztek . Öt gyermekük volt. Kicsi, nedves volt a lakás. Elmentek Győrbe. A minap járt itt az asszonyka és panaszolta: csöbörből vödörbe estek, mert ott is csak vizes lakáshoz jutottak. Amikor elr­ent, azt mondta: vissza­sírja a dózsamajori jó embereket. A szomszédjuk vagy fél éve ment el a férjével. Ikrényben épültek. Szép otthouk van. Talán már el is felejtették, hogy valaha itt laktak. Reiderek is elköltöznek hamarosan. Napok kérdése, hogy megkapják a lakást, bent az Öreg-majorban. Az közel van bolthoz, az orvoshoz. Megérdemlik. Túl vannak­­ hetve­nen. A tanács is, a gazdaság is se­gített nekik a lakásszerzésben, mert a bácsi rokkant. Mellettük lakik Bukta Gyula és családja. A férj a győri Rábatext gépkocsivezetője, az asszonyka a Győri Áfész savanyítójában dolgo­zik. Most gyesen van. Karján ül isikéje, a két év körüli, kék szemű, szőke szépség. A mama szíve alatt már ott a kistestvérke. — Mit vár? — Ilyen egészségeset és szépet, mint Ilike, és ha lehet fiút. A Volán egyik teherautójának saja veri fel a csendet. — Buktáék hol laknak? — ér­­sek!őrlik a pilóta. — Én vagyok Buktáné. — Akkor jó, mert itt a szén. Amíg a szenet ledobják, a több 3 fék tovább mesélnek a kastély egykori lakójáról, a valamikori in­tézőről: igen goromba ember volt, vagy az ostorával, vagy a csípős nyelvével bántotta az embereket. ZSIGULI SZALAD az udvar kö­zepére. — Ilike! Rokonok jöttek! — ki­tiltja egy asszonyka. — Honnan tudja? — kérdem tőle. — Mert Buktáné a húgom, akik érkeztek, azok pedig az ő apósáék. Mines hét, hogy el ne jönnének. Szeretik az unokáinkat. — Maga mióta él itt? — Én itt születtem — válaszolja. — Férjem is, én is itt dolgozunk, illatgondozók vagyunk. Már jön is­­ férjem! Ma szabadnapos..Külön­ben nálunk nincs megállás. Az ál­atoknak mindennap enni kell: ka­rácsonykor, húsvétkor is, szabad­­szombaton is. Külön-külön mind a tetten majd hatszáz sertést gondo­zunk. Valaki megszólal a gyűrűben. — Az ő férje a szakszervezti bi­zalmi. Ezt mindjárt bizonyítandó „A szervezeti szabályzat” című kis könyvecskét osztogatja a gyerekek között hogy este, ha a papa és a ma­ma megérkezik — adják át nekik, mert fontos tudnivalókat tartalmaz. A SZAKSZERVEZETI BIZALMI. Tóbi Tibor ma szabadnapos, így volt ideje beszaladni a faluba ,a szakszervezeti titkárhoz, hogy in­tézze a közösségi ügyeket. Bogdán Kati, aki szüleivel és még négy testvérével a szélső lakásban él, suttogva érdeklődik: — Tibi bácsi, könyveket nem ho­zott? — Most nem — hangzik a válasz, aztán a többiek elújságolják, hogy a környéken nincs könyvtár, ame­lyiknek a könyveit Tibi Tibor ki ne olvasta volna. Ha ideje engedi, csak kerékpárra kap, aztán hozza a könyveket és adja öregnek, fiatal­nak. — A könyvek segítségével már bejártam a világot, így jártam Af­rikában, Dél-Amerikában, Olaszor­szágban, Spanyolországban — mondja a szakszervezeti bizalmi. — Mennyi könyvet olvasott ed­dig? — Nem számláltam,­ de több ez­ret. — Jófit tanult belőlük? — Bölcsességet. A település lakói beszélik, hogy Tóbi Tibor a rozzant kastély egyik kihasználatlan termében egyszer valami klubot akart létesíteni. Úgy hírlik, ott is könyveket osztogatott volna a lakók között. Felolvasást is ígért, de nem kapott, támogatást. — Pedig jó lett volna! — mond­ják. Hogyisne, hiszen itt, kőhajítás­­nyira a megyeközponttól, az égvi­lágon semmi sincs, csak a televízió. Az a mozi az a színház, az a TIT- előadás. Minden. Az újságokon kí­vül csak azt kedvelik. — Milyen újságokat járatnak? — Nők Lapját. Kisalföldet, Fü­lest. Népszabadságot. TV-újságot. Magyar Ifjúságot. Rakétát... A kastély irányából harsány dal árad: „Kicsit szomorkás a hangulatom máma Nevelünk a bolondos zenén, ame­lyet csuna kedvességből az egyik lakó Kállai Lajos éjjeliőr szolgáltat az ablakba helyezett hangszórójá­val ... BOHÉM EMBER, de jó szíve van. Ablakával szemben egy madáretető, és bár van rovar ,a települést kö­rülvevő erdőben bőven, ott lóg a szalonna a kis énekeseknek. (Sindulár) ■ Bcr Rudolf: A FESTŐ Szikszai Károly l\ovo tel Plovdiv S néhány év múlva mire emlékszel majd ebből az utazásból ? Talán egy parkra, egy arcra a hotelszobák sovány ablakaira, ahonnét azt hiszed, láttál valamit... De csak a szokásos kép: házak, fák, autók, emberek,­­ ideiglenesen mint egy váza az asztalon, ideiglenesen ahogy­­ másokban él az arcod, ahogy mások leélik az életedet ezer kilométerrel odébb, , talán egy kocsmában,­­ talán egy percig, , talán örökre--------­ Tóth Bálint Elszakadnék tőled Elszakadnék tőled, de tükrös szép arcod visszatart. Most úgy állunk mi szemben ketten, akár a viz s a part. Elszakadnál tőlem, de arcod csak arcom tükrözi. Mint futó víz színén, ragyognak a part hű füzei.

Next