Kisalföld, 1981. október (37. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-24 / 250. szám
Zsadányi Dezső SZÜLŐFALUMBAN (Likócs, 1981) mint mindig csupa köszönés az utca rám gémberedett gondjaim hirtelen tovagurulnak — peckesen mint a kakas félrecsapott taréjjal megyek megyek nézegetek... már nem hitetlen emberke vagyok csak napszítták lettek vágyaim és korhadt reményeimet rázza a szél elindultam csillagot fosztani és parázstenyerű lányok simogattak vissza minden utamról. .. (itt is változás lakik:) de még megvan a százéves diófa a forradásos platán és az akác szívárványló ragacsos macskaméze éppúgy csorog — sráckorom szívdobogása lüktet bennem ismét vára felépül szemhéjam mögött rongylabdák döndülnek gondolatok rontanak ki koponyámból s mint izmos madarak emelkednek kilenc vadlúd a hímlőpettyes égen gágogásuk lehullik — (dudvás a kert: Nagyapa két hete meghalt — nemsokára fagykaszával ideballag a tél —) a kútkáván veréb berzenkedik tolla mint kanca-orrlik remeg ott szemben koccintanak a mákfejek körülfog kőhallgatása illant kövér szilvák ragyognak kedély erő fut szét ereimben ettől leszek súlyos holnap. .. S. Réti Mátyás rajza e . Népművészet vagy üzlet? Nincs vasárnap népművészeti vásár nélkül, nincs olyan számottevő esemény — filmfesztivál, könyvhét, ifjúsági találkozó —, amelynek „járulékos elemeként” ne szerepelne a népművészeti kirakodóvásár. Jártomban -keltemben látom, hetenként több meghívón olvasom, messzi megyék városainak művelődési intézményei is küldik tájékoztatóikat meg plakátjaikat, tudatva, hogy náluk ekkor és ekkor n népművészeti kirakodóvásár lészen. Nem ellenzem a népművészeti vásárokat, bemutatókat, a magyar népi művészet kincseinek ilyen módon való széleskörű bemutatását és terjesztését, de szeretném hangsúlyozni a népművészeti jelzőt. Még akkor is, ha a népművészet és a népi iparművészet mindinkább összemosódik, s ebben a közeledésben mind kisebb teret kap az első fogalom, és mind nagyobbat az ipari jellegű tevékenység. Örömmel látom, hogy egyre jobban érdeklődnek a népművészet iránt, ugyanakkor aggódva figyelem bizonyos vadhajtások növekedését, olykor burjánzását. A népművészeti alkotások iránti érdeklődés nemcsak valamiféle társadalmi ízlésváltozást, jelez, nemcsak a bartóki tiszta forrás kereséséből fakad, hanem közrejátszik benne itt-ott a divat is. A divat pedig múlandó. Valami kampányszerűség, valamiféle időszakos lelkesedés tapasztalható a népművészet tiszta forrásából való merítéseinkben. Már közhellyé silányult a vidéki házak kifosztása, azaz a régi néni kerámiák használati eszközök felvásárlása és a városi házak velük történő díszítése. Ebben is több a divat, mint, a szülői, nagyszülői környezet iránti nosztalgia, és az őszinte tisztelet az ősi népi művészet iránt. Legalábbis, ami társadalmi méretű lakáskulturális cikké történő „átminősítését” illeti. Hovatovább az eredeti népművészeti remekek eltűntek, újraszületésük — nem illik azt írnom: újratermelésük! — szinte teljesen megszűnt, hiszen a parasztember már nem maga készítette fadobozban tartja borotváját, a villanypásztor nem farag botot stb., szükségleti cikkeit nem magának gyártja a nép fia, és vágyait, álmait nem vési-faragja fába-szaruba. Igen kevesen ápolják már a népművészetet, ám annál többen lettek népi iparművészek, azaz a népművészetre épülő tisztes kisipar művelői. Ez a megkülönböztetés nem kíván valamiféle rossz minősítés vagy megszégyenítő hátrább sorolás lenni, pusztán ténymegállapítás. Megbecsülést érdemlő, tisztes népi iparművészek mellett ügyeskedők is beállnak a sorba, és a népművészeti kirakodó vásárokon hovatovább nem népművészeti alkotás, hanem inkább népi iparművészeti munka kínálja magát, nem ritkán olyan tömeggyártási ízzel és jelleggel, hogy az effajta vásárokon járkáló ember el kell, hogy gondolkodjék. A népművészethez igen közel álló népi iparművészeti értékek mellett ott vannak a sátrakban a már teljesen iparszerűen termelt tömegcikkek is — például a bőrműveseknél a szíjból font korbács, s feltűnnek olcsó bazáráruk, helyenként giccsek, értéktelenségek is. Nem egy népművészeti kirakodóvásárnak hirdetett eseményen lehettünk — és félő, hogy a jövőben még inkább lehetünk — tanúi ilyesminek. Vigyázzunk hát! Kár lenne a népművészetből táplálkozó népi iparművészet egyszerű vásári portékává devalválódását, a népművészeti kirakodó vásároknak pusztán kereskedelmi eseménnyé züllését szótlanul néznünk. B. M. HIJM PÖD magazin Horváth Péter Ember, aki tükröt árult Azon a reggelen, amelyen ez a történet kezdődött, korán keltem. Március volt, a nap olyankor már besüt a szobám ablakán, az ég makulátlanul ragyog a háztetők fölött, az ember úgy érzi, ki kell mennie a hívogató kékség alá, hogy végre-valahára nagy lélegzetet vegyen, megteljen a tavasszal, az újjászületés csalóka ígéretével. Szomszédaim még javában horkoltak a rabbófal mögött, amikor kiugrottam az ágyamból, és kiszaladtam a fürdőszobába, hogy derékig megmosakodjak a hideg csapvízben, noha ez nem tartozott a szokásaim közé, rendszerint csak a csipát dörzsölöm ki a szememből, éppenhogy megnedvesítve az arcomat. Tudja, soha nem voltam megelégedve a képemmel. Ez az orr, ez a száj, a rövidlátó szemek — semmi megnyerő, holott én úgy hittem mindig, szimpatikus figura vagyok. A barátaim annak is tartottak, csak azt nem értették, miképp lehetek jóban annyiféle emberrel. Ez nekem soha nem okozott gondot. Ha egy költővel beszélgettem, szinte magam is költővé váltam, ha pedig egy vasesztergályossal hozott össze a szerencse, semmi nem érdekelt jobban az esztergálásnál, meg aztán szeretek mások kedvében járni. Nos, aznap reggel, ahogy borotválkozás közben a tükörben figyeltem magamat, az a borzasztó érzésem támadt, voltaképpen olyan vagyok, mint az arcom: semmilyen. Begyakorlott felejtő technikámmal azonnal kiütöttem a fejemből ezt a képtelen gondolatot, sietve felöltöztem, pénzt vettem magamhoz, majd végiglapoztam a noteszemet, fontolgatva, kit is tüntessek ki társaságommal a délelőtt.Talán a valóban pompás, tavaszi idő volt az oka, egyik ismerősömet se találtam odahaza. Már, a huszadik számot tárcsáztam növekvő türelmetlenséggel és aggodalommal, mihez kezdek a nap hátralévő óráiban; végül úgy döntöttem, nem esek kétségbe, nem illik hozzám. Nagynénikém nem volt odahaza, pedig végszükség esetén vele múlattam azidőt, elkártyázva tőle kuporgatott forintjait. Később persze mindig vásároltam a számára valami csekélységet, kis üveg bort, tortaszeletet, diabetikus finomságot. Nagynénikém hetvenkét éves szobája, mint a legtöbb hasonló körű öregasszonyé, alig lehet mozdulni benne a különféle kartondobozoktól, amelyekben isten tudja miféle, valamire-egyszermég-jó-lehet kacatokat őriz. Van egy mániája: tükröket tart. A fürdőszobában hármat, az elő- Révész Napsugár illusztrációja □ Amon László: FELTALÁLÓ Konczek József OTTHON Este van, mert este lett, esteledett rendesen. Kecskék, tehenek ilyenkor hazafelé ballagnak. Vászonlepedő mögül néz a csillag édesen. Szemfedő ne légy, te ablak. Gereblyék lapátok vasállkapcsú kapákáznak dagadnak, ■ nem művelik a szőlőt. Fáradtak. Zizzen a nád. Párolog a tó. ..fölött az ég. Kezemben a munka most csak egy rocskányi. Cserzővarga-műhely alapjában varjak, lebbennek. Fönn áll a ház, ott lakott Batsányi. Haliga csak haliga . Van csókom. Érett, mint fekete szőlőszem. Vizes a fű. Törött. Sárga. Férfilábnyom látható vékony havú őszben vagyok, hogy cigarettázzak. 1981. október 24., szombat