Kisalföld, 1981. október (37. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-24 / 250. szám

Zsadányi Dezső SZÜLŐFALUMBAN (Likócs, 1981) mint mindig csupa köszönés az utca rám gémberedett gondjaim hirtelen tovagurulnak — peckesen mint a kakas félrecsapott taréjjal megyek megyek nézegetek... már nem hitetlen emberke vagyok csak­­ napszítták lettek vágyaim és korhadt reményeimet rázza a szél elindultam csillagot fosztani és parázstenyerű lányok simogattak vissza minden utamról. .. (itt is változás lakik:) de még megvan a százéves diófa a forradásos platán és az akác szívárványló ragacsos macskaméze éppúgy csorog — sráckorom szívdobogása lüktet bennem ismét vára felépül szemhéjam mögött rongylabdák döndülnek gondolatok rontanak ki koponyámból s mint izmos madarak emelkednek kilenc vadlúd a hímlőpettyes égen gágogásuk lehullik — (dudvás a kert: Nagyapa két hete meghalt — nemsokára fagykaszával ideballag a tél —) a kútkáván veréb berzenkedik tolla mint kanca-orrlik remeg ott szemben koccintanak­ a mákfejek körülfog kőhallgatása illant kövér szilvák ragyognak kedély erő fut szét ereimben ettől leszek súlyos holnap. .. S. Réti Mátyás rajza e . Népművészet vagy üzlet? Nincs vasárnap népművészeti vásár nélkül, nincs olyan számot­tevő esemény — filmfesztivál, könyvhét, ifjúsági találkozó —, amelynek „járulékos elemeként” ne szerepelne a népművészeti ki­rakodóvásár. Jártomban -keltemben látom, hetenként több meghívón olvasom, messzi megyék városai­nak művelődési intézményei is küldik tájékoztatóikat meg plakát­jaikat, tudatva, hogy náluk ekkor és ekkor n népművészeti kirakodó­­­vásár lészen. Nem ellenzem a népművészeti vásárokat, bemutatókat, a magyar népi művészet kincseinek ilyen módon való széleskörű bemutatá­sát és terjesztését, de szeretném hangsúlyozni a népművészeti jel­­zőt. Még akkor is, ha a népmű­vészet és a népi iparművészet mindinkább összemosódik, s ebben a közeledésben mind kisebb teret kap az első fogalom, és mind na­gyobbat az ipari jellegű tevékeny­ség. Örömmel látom, hogy egyre jobban érdeklődnek a népművé­szet iránt, ugyanakkor aggódva fi­gyelem bizonyos vadhajtások nö­vekedését, olykor burjánzását. A népművészeti alkotások iránti érdeklődés nemcsak valamiféle társadalmi ízlésváltozást, jelez, nemcsak a bartóki tiszta forrás kereséséből fakad, hanem közre­játszik benne itt-ott a divat is. A divat pedig múlandó. Valami kam­pányszerűség, valamiféle időszakos lelkesedés tapasztalható a népmű­vészet tiszta forrásából való merí­téseinkben. Már közhellyé silányult a vidéki házak kifosztása, azaz a régi néni kerámiák használati eszközök fel­vásárlása és a városi házak velük történő díszítése. Ebben is több a divat, mint, a szülői, nagyszülői környezet iránti nosztalgia, és az őszinte tisztelet az ősi népi mű­vészet iránt. Legalábbis, ami tár­sadalmi méretű lakáskulturális cikké történő „átminősítését” ille­ti. Hovatovább az eredeti népmű­vészeti remekek eltűntek, újraszü­­letésük — nem illik azt írnom: újratermelésük! — szinte teljesen megszűnt, hiszen a parasztember már nem maga készítette fado­bozban tartja borotváját, a vil­lanypásztor nem farag botot stb., szükségleti cikkeit nem magának gyártja a nép fia, és vágyait, ál­mait nem vési-faragja fába-szaru­­ba. Igen kevesen ápolják már a népművészetet, ám annál többen lettek népi iparművészek, azaz a népművészetre épülő tisztes kis­ipar művelői. Ez a megkülönbözte­tés nem kíván valamiféle rossz minősítés vagy megszégyenítő hát­rább sorolás lenni, pusztán tény­megállapítás. Megbecsülést érdem­lő, tisztes népi iparművészek mel­lett ügyeskedők is beállnak a­ sor­ba, és a népművészeti kirakodó vásárokon hovatovább nem nép­­művészeti alkotás, hanem inkább népi iparművészeti munka kínálja magát, nem ritkán olyan tömeg­gyártási ízzel és jelleggel, hogy az effajta vásárokon járkáló ember el kell, hogy gondolkodjék. A népművészethez igen közel álló népi iparművészeti értékek mellett ott­ vannak a sátrakban a már teljesen iparszerűen termelt tömegcikkek is — például a bőr­­műveseknél a szíjból font korbács, s feltűnnek olcsó bazáráruk, he­lyenként giccsek, értéktelenségek is. Nem egy népművészeti kirako­dóvásárnak hirdetett eseményen lehettünk — és félő, hogy a jö­vőben még inkább lehetünk — tanúi ilyesminek. Vigyázzunk hát! Kár lenne a népművészetből táp­lálkozó népi iparművészet egysze­rű vásári portékává devalválódá­sát, a népművészeti kirakodó vá­sároknak pusztán kereskedelmi eseménnyé züllését szótlanul néz­nünk. B. M. HIJM PÖ­D magazin Horváth Péter Ember, aki tükröt árult Azon a reggelen, amelyen ez a történet kezdődött, korán kel­tem. Március volt, a nap olyan­kor már besüt a szobám ablakán, az ég makulátlanul ragyog a­ háztetők fölött, az ember úgy érzi, ki kell mennie a hívogató kékség alá, hogy végre-valahára nagy lélegzetet vegyen, megtel­jen a tavasszal, az újjászületés csalóka ígéretével. Szomszédaim még javában horkoltak a rabbófal mögött, amikor kiugrottam az ágyamból, és kiszaladtam a für­dőszobába, hogy derékig megmo­sakodjak a hideg csapvízben, no­ha ez nem tartozott a szokásaim közé, rendszerint csak a csipát dörzsölöm ki a szememből, ép­­penhogy megnedvesítve az arco­mat. Tudja, soha nem voltam megelégedve a képemmel. Ez az orr, ez a száj, a rövidlátó sze­mek — semmi megnyerő, holott én úgy hittem mindig, szimpati­kus figura vagyok. A barátaim annak is tartottak, csak azt nem értették, miképp lehetek jóban annyiféle emberrel. Ez nekem soha nem okozott gondot. Ha egy költővel beszélgettem, szinte magam is költővé váltam, ha pedig egy vasesztergályossal ho­zott össze a szerencse, semmi nem érdekelt jobban az eszter­­gálásnál, meg aztán szeretek má­sok kedvében járni. Nos, aznap reggel, ahogy bo­rotválkozás közben a tükörben figyeltem magamat, az a bor­zasztó érzésem támadt, voltakép­pen olyan vagyok, mint az ar­com: semmilyen. Begyakorlott felejtő technikámmal azonnal kiütöttem a fejemből ezt a kép­telen gondolatot, sietve felöltöz­tem, pénzt vettem magamhoz, majd végiglapoztam a notesze­met, fontolgatva, kit is tüntes­sek ki társaságommal a délelőtt.­­Talán a valóban pompás, tavaszi idő volt az oka, egyik ismerősö­met se találtam odahaza. Már, a huszadik számot tárcsáztam nö­vekvő türelmetlenséggel és aggo­dalommal, mihez kezdek a nap hátralévő óráiban; végül úgy döntöttem, nem esek kétségbe, nem illik hozzám. Nagynénikém nem volt odahaza, pedig vég­szükség esetén vele múlattam az­­időt, elkártyázva tőle kuporga­­tott forintjait. Később persze mindig vásároltam a számára va­lami csekélységet, kis üveg bort, tortaszeletet, diabetikus finomsá­got. Nagynénikém hetvenkét éves­ szobája, mint a legtöbb hasonló körű öregasszonyé, alig lehet mozdulni benne a különféle kar­tondobozoktól, amelyekben isten tudja miféle, valamire-egyszer­­még-jó-lehet kacatokat őriz. Van egy mániája: tükröket tart. A fürdőszobában hármat, az elő- Révész Napsugár illusztrációja □ Amon László: FELTALÁLÓ Konczek József OTTHON Este van, mert este lett, esteledett rendesen. Kecskék, tehenek ilyenkor hazafelé ballagnak. Vászonlepedő mögül néz a csillag édesen. Szemfedő ne légy, te ablak. Gereblyék lapátok vasállkapcsú kapák­áznak dagadnak, ■ nem művelik a­ szőlőt. Fáradtak. Zizzen a nád. Párolog a tó. ..­fölött az ég. Kezemben a munka most csak egy rocskányi. Cserzővarga-műhely alapjában varjak, lebbennek. Fönn áll a ház, ott lakott Batsányi. Haliga csak haliga . Van csókom. Érett, mint fekete szőlőszem. Vizes a fű. Törött. Sárga. Férfilábnyom látható vékony havú őszben vagyok, hogy cigarettázzak. 1981. október 24., szombat

Next