Kisalföld, 1998. szeptember (53. évfolyam, 204-229. szám)
1998-09-05 / 208. szám
1998. szeptember 5-, szombat Találkozás Vizy György színésszel Végigjátszotta az életét A mosonmagyaróvári sétálóutca vásári forgatagában sétált egy középkorú férfi. Biztos, hogy láttuk már valahol, csak éppen azt nem tudtuk, hogy ho. Aztán lassacskán beszédbe elegyedtünk. Elsőként a kiszemelt kerti bútorról, majd a Lajta-parti városba jövetele céljáról diskuráltunk. Hamarosan kiderült, hogy a Budapesti Utcaszínházzal vásári komédiát adnak elő a városban. Megtudtuk azt is, hogy az előző este a televízióban vetített Honfoglalás című filmben ő játszotta a székely elöljárót, aki arannyal és sóval fogadta Árpád vezért, azaz megszemélyesítőjét, Franco Nérót. Arcát sokan, nevét jóval kevesebben ismerik. A jellegzetes arcvonások mellett azonban érdemes megjegyezni a nevét: Vizy Györgynek hívják. - Édesapám katonazenész volt, így az ő jóvoltából előbb ismertem meg a kottát, mint a betűket - emlékezett vissza Vizy György, amikor az indíttatás éveiről faggattuk. - Az ének-zene tagozatos általános iskolában nemcsak a zene, hanem a vers, az irodalom szeretete is gyökereket vert a szívemben. Budapesten közel laktunk a filmgyárhoz, így hamar tudomásomra jutott, amikor forgattak egy-egy filmet. Tizenegy éves voltam, amikor András Ferenc, Fábry Zoltán asszisztense gyerekszereplőket keresett a Fiúk a téren című mozihoz. Elmentem hát a szereplőválogatásra, ahol egy nyúlánk szőke gyereket kerestek. Én kövér voltam, alacsony és fekete, mégis rám osztották a szerepet. Nem sokkal később pedig A Pál utcai fiúkban én játszottam Richtert. Akkoriban nyaranta egyébként nagyon sok időt töltöttem Konyhán, ahol édesanyám rokonai élnek. A filmezés mellett néptáncoltam is, majd konzervhűtő szakon tanultam tovább a középiskolában. • Miért megy konzervhűtőnek egy fiú, ha színésznek készül? - Éppen ezért. Felvettek ugyan az I. István Gimnáziumba, ám arra gondoltam, hogy ha elsőre nem kerülök be a színművészeti főiskolára, akkor legyen valami szakma a kezemben. Azért választottam a konzervhűtő szakot, mert előtte nyáron egy konzervgyárban dolgoztam diákmunkán, és tetszett az ott lévő sok finomság. A harmadikos matematika-tananyagot olyannyira szerettem, hogy ezt az évet megismételtem. A továbbtanuláskor azonban nem volt kétséges, hogy a színművészeti főiskolára adom be a jelentkezésemet. Őszintén szólva nem számítottam arra, hogy elsőre felvesznek, mégis így történt. Nagyon klassz osztályba jártam, olyan sztárokkal, mint Udvaros Dorottya, Balkay Géza és Spindler Béla, hogy csak néhányat említsek. Az osztályfőnökünk, Marton Endre ízig-vérig színházi ember volt, akitől rengeteget tanultunk. A Madách Színházban és a Nemzetiben töltött gyakorlóévek és a diplomaosztás után a vidéki színházak közül Pécset választottam. Aztán Debrecen és Eger következett, majd pedig a nyugdíj. • Nem éppen úgy néz ki, mint egy nyugdíjas. Ebben a szakmában 25 év szolgálati idő után nyugdíjba lehet vonulni, így tavaly 43 évesen én is elmentem. Ez egy nagyon jó lépés volt, mert azóta még több helyre hívnak. Léner Péter igazgató a budapesti József Attila Színházba ajánlott több szerepet. El kell hogy mondjam, soha nem éreztem még magam szakmailag ilyen jól, mint most. Játszom a Doktor úrban, a Liliomfiban és a Hamupipőkében. Az Újpest Színházban Fehér Annával és Csonka Andrással lépek pódiumra a Mennyből a hulla című darabban. Az Evangélium Színházban Sík Sándor István király című drámájában szerepelek, Egerbe is visszajárok vendégszerepelni. Ezenkívül a Budapesti Utcaszínházzal Vásári komédiával járjuk az országot, na és persze sokat haknizom. • A halmiról sok színházi embernek nincs jó véleménye. Azt mondják, ez a művészet megalázása. - Én ezzel nem értek egyet, mert a vidéki közönséghez is el kell vinni a kultúrát. Nyilván nem olyan hanggal kell játszani, hogy a vidékieknek bármi jó, csak mondjunk valamit. Nem lehet mindig olyan szerepeket játszani, mint például a Hamlet. Egy kétmondatos monológba is bele lehet sűríteni egy egész életet. Igaz, ez csak nagyon keveseknek sikerül. Persze azt se mondom, hogy nem számít a pénz... Szeretek játszani. Nem dolgozni, mert ha munkának érezném, akkor nem tudnám csinálni. Nekem az egész életem a színházról szól. Itt nincsenek hétköznapok, itt minden nap ünnepnap. - Ön az a színész, akit megnéznek az utcán, ismerősnek tűnik, de mégis autogramkérés nélkül mennek el mellette. - Ez így van. Most arra kíváncsi, hogy ez bánt-e engem? Nem. Nem népszerűségre vágyom, csupán arra, hogy egy-egy színházi estét emlékezetessé varázsoljak az emberek szívében. Nem mondom, hogy nem esik jól, ha megdicsérnek, de én csak szakmailag szeretném a lehető legtöbbet nyújtani. Nem szeretnék sötét napszemüvegben testőrökkel járkálni. Ebben a szakmában három tényezőn múlik a siker: a kapcsolatokon, a szerencsén és a tehetségen. A tehetség helyett azonban a kapcsolatok állnak az első helyen. Bármilyen elszomorító is, az egész világ erről szól. - Milyen érzés volt egy olyan sztárral forgatni, mint Franco Nero? - Ő azon kevés színészek közé tartozik, akik a siker ellenére meg tudtak maradni embernek. Nagyon közvetlenül viselkedett, s mivel nagy sportrajongó, így Tahitótfaluban, ahol forgattunk, naponta lefordíttatta magának a Népsportot. Az, hogy ő játszotta Árpádot, nagyon sokakban váltott ki ellenérzést. Az igazság azonban az, hogy több magyar színészt is felkértek a szerepre, ám ki tudja mi miatt, egyikük sem vállalta el. Nem szeretnék rosszat mondani a magyar filmesekre, de időről időre ugyanazok a színészek köszönnek vissza a nézőkre. Nagyon sok jó színész van vidéken, csak ott el vannak különítve, hiszen ebben az országban minden fővároscentrikus. Én nem panaszkodom. Sok helyre hívnak és én bárhová szívesen megyek. Kevesen mondhatják el magukról, hogy végigjátszották az egész életüket. Én ezen néhány szerencsés ember közé tartozom. VIDA MELINDA „A színésznek olyannak kell lennie, akár egy jó szakácsnak. A rántottát éppoly nagy odaadással kell elkészítenie, mint a vadász. Egy kétmondatos monológba is bele lehet sűríteni egy egész életet. ” (A színész ars poeticájából.) ■ Vizy György Palackformájú testén hígzöld pulóvert viselt, betűkre emlékeztető ákombákomokkal, s bugyborékolva nevetett. „Hát mégiscsak eljött!” - mondta ereszalji esőcuppogással a hangjában, erjedt komló- és árpaszagot árasztva. Kujtoroghy kényszeredetten mosolygott. Nem kedvelte a pocakos, édeskés modorú Holstein urat, szívesebben beszélgetett volna a szűkszavú, már-már udvariatlanul száraz von Reininghausszal, aki egy kissé távolabb állt tőlük, hidegen, gőgösen, vagy möszlő Cabernet-vel, a büféasztal végén csevegő jókedvű franciával. „Bugy-bugy - így Holstein úr -, elnézést, sok a (szén)savam.” „Nem tesz semmit” - legyintett Kujtoroghy enyhe émelygéssel a gyomrában, s most már bánta, hogy megszegve fogadalmát eljött a vendéglő megnyitására. „Hát nem csodálatos? - csicsogott Holstein úr a tulaj hangján -, csak a berendezésre négymilliót költöttem... mahagónipult, aranyszamovár, márványasztalok, bíbor-bársonnyal bevont karosszékek... Az áraim pedig... óh, az áraim... elhiheti uram, én leszek a legolcsóbb a városban: osztályon felüli színvonal mérsékelt árakkal... Nos, mit szól hozzá? - talán ez lehetne az újságcikk címe, nem gondolja? Tudom, maga mindig ilyen vendéglőről álmodott, legyen hát a törzsvendégem!” „Most bezzeg hetet-havat összehord, mindent megígér, pedig csak a pénzeszsákját akarja még jobban megtömni” - szólt élesen a távolabb álló von Reininghaus, de Holstein úr eleresztette a füle mellett az epés megjegyzést. Az arca továbbra is nyájasan sugárzott a szerkesztőre - feltehetően egy szaftos ingyenreklám reményében -, csak a szembogarán jelzett egy parányi kénszínű pötty, hogy „vette a lapot”, s legszívesebben kitekerné Reininghaus úr vékony nyakát. Kustoroghy egy ideig példamutató önuralommal tűrte a ráömlő szózuhatagot, majd megelégelvén azt, úriembermaszkját hirtelen levedlette s egyszerűen félretolta a szövegét élénk gesztikulációval kísérő Holsteint. Tette ezt azért is, mert egy gömbölyded unicumosüveget pillantott meg a közelben, s úgy érezte, hosszú sivatagi menetelés után kétlépésnyire van tőle az oázis. És valóban. Paradicsomi táj bontakozott ki előtte, örömtől mámoros fákkal, szopránhangon éneklő patakokkal, légyottra osonó ösvényekkel, s egyszerre tudni vélte, hogy a ringatózó fák mögött létezik egy vendéglő is, ahol őt már régóta várják. Kell lennie itt egy vendéglőnek, gondolta, ahol - ha egyszer majd megérkezik oda - kicserélik az abroszt az asztalán, tiszta hamutartót tesznek eléje, s az étlap szalontüdőt is kínál, zóna szalontüdőt zsemlegombóccal, „mint fiatal költő és színházi kritikus koromban a győri restiben” (hátha délelőtt és másnaposan érkezik); abban a vendéglőben ritkán látni elárvult asztalt, s ahogy körültekint, ismerős arcok fordulnak feléje („régen láttuk, régóta várunk”), ő pedig, miután megrendelte ételét és italát, hálával gondol majd a tulajra, aki „nonstop” tart nyitva öröktől fogva mindörökké. Szapudi Andris SZOMBATI TÁRCA Nonstop RIPORT III. Arccal a világ, a rivalda felé . FOLYTATÁS AZ 1. OLDALRÓL. Bajomi Éva húsz év tapasztalatával jelentkezett a versenyre. A pécsi egyetemista lány nem először vállalt ilyen kihívást. Tudja magáról, hogy szép, de ezt inkább szerencsének, s nem erénynek érzi. Mert szülei nagyon hamar megtanították neki, a belső értékeknél nincs fontosabb a földi világon. „A családomról szívesen mesélek, mert úgy érzem, gyönyörű gyermekkorom volt - emlékezett vissza Éva. - Nagyon jó családba születtem. Az anyukám, az apukám és a nagyszüleim csodálatos emberek. Az eredményhirdetés után a zsűritől megtudtam: a kisugárzásom miatt szavaztak rám. Ha ez valóban így történt, akkor ez a díj őket illeti. Mert egészen biztos, hogy ez atulajdonság nem született velem, hanem a környezetemtől tanultam az évek során. Igen, szép kisgyerek voltam, de ez nem jelentett sem előnyt, sem hátrányt. A családban nem beszéltünk a szépségről. Ilyennek születtünk, így is kell élnünk. És persze az is igaz: minden szülőnek a saját gyermeke a legszebb és a legokosabb. Ez így is van jól.” Köztudott, hogy a modellszakmát nem lehet elég korán kezdeni. Az ehhez hasonló közhelyekkel csak egyetlen baj van: hogy igazak. Bajomi Éva úgy gondolja, csak akkor érdemes belevágni egy ilyen versenybe, ha a jelentkező tisztában van az erényeivel és a hibáival. Több év modellkedés és fotózás után érezte Éva úgy: itt az ideje versenyen is bizonyítania. Harmadszorra sikerült... „Amikor beneveztem, minden olyan egyszerűnek tűnt. Az ismerősök segítettek és biztattak, szép az arcom, érdemes vállalnom a kihívást. Nekem márcsak meg kell nyernem a versenyt. A selejtezők után azonban én is megtorpantam. Láttam, hogy sok gyönyörű lánnyal kell versenyre kelnem. Mert mindnyájan mások vagyunk, eltérő, izgalmas értékekkel.” A szépség a modellszakmában nem elég. Az „Év arca” cím birtokosa szerint már nem a tökéletes, szabályos szépségű lányokat keresik, inkább az érdekes modellek lehetnek a befutók. „Rengeteg gyönyörű nő van, akinek elveszhet a szépsége azáltal, hogy nem sugárzik belőle az, ami megadatott neki - gondolkodott el. - Húszévesen úgy gondolom: aki igazán szép, abban van egy pici hiba.” Ma már ebben a szakmában is alapvető követelmény a műveltség és a nyelvismeret. Aki saját pályáját képes igazgatni, az nagy előnyre tesz szert. Éva jelenleg a pécsi egyetem művelődésszervező szakán tanul. Az iskola és a nagy álom, a modellpálya nem keresztezik egymást, mert a levelező tagozat mellett jut elég idő másra is. „Fontos a műveltség, az intelligencia, mert a fotózások során egyre inkább azokat a lányokat keresik, akik az érzéseiket ki tudják fejezni a kamera előtt is - folytatta a győztes. - Minél életszerűbb a kép, annál érdekesebb. A megkapó alkotásoké a jövő. Ahhoz, hogy egy lány igazán sikeres legyen, belső felkészültség is szükséges. Akkor tud csak igazán szép lenni, akkor tudja a közönséget is elvarázsolni, szuggerálni. Hiszen itt erről van szó. De egy üres ember mit adjon a világnak?” Az élet ezen a pályán sem rózsaszín álom. Pedig néhány éve még Éva is úgy gondolta, hogy ennél szebb és egyszerűbb hivatást nem találhat magának. Aztán rájött, hogy sem a divatszakma, sem ő nem tökéletes. „Igen, engem is érnek kellemetlen meglepetések - emlékezett az eltelt évekre Bajomi Éva. - Sokszor elkerülhetetlen a nézeteltérés, hiszen a modellek egy idő után elkezdenek egymással is versenyezni. Csendben méregetik egymást, és ez feszültséget kelt. Még meg kell tanulnom ezeket a dolgokat is kezelni...” Mint kortársai közül sokan, a verseny győztese is szívesen utazik családjával és barátaival. Mivel munkájából adódik a gyakori ingázás, Éva mindig szívesen fogadja a többnapos kiruccanásokat. Győrben már többször járt, s a több száz kilométer, amely szülővárosától, Pécstől elválasztja, nem lehet akadály. „A kisalföldi megyeszékhely gyönyörű. Különös vonzódást érzek a megyéhez és Győrhöz. Talán az otthonom miatt is. Sok hasonlóságot látok ugyanis a két város között. A régi épületek elvarázsolják az idelátogatókat, engem is. Nagyon tetszenek a macskaköves utcák is. Hangulatos város, ahol sok a fiatal, mint Pécsen.” A sikeres pályakezdéshez most már minden feltétel adott. Bajomi Éva felnőtt, tudja, mit akar az élettől. Az elkövetkező évek pedig megmutathatják, milyen sors vár az „Év arca” verseny győztesére. „Nem vagyok egy álmodozó típus, viszont nagyon imádok bolondozni - fejezte be a beszélgetést. - Azt azonban tudom, mit akarok elérni az életben. Nem mondhatom, hogy belőlem egyszer híres topmodell lesz, hiszen még a pályám elején állok. Megtanultam, hogy mindent fokozatosan kell elérnem, nem lehet elsőre meghódítani a világot. De most, világ, itt vagyok, vegyél észre engem!” SUDÁK ÉVA • Fotó: Havas Miklós „Hogy mi a legszebb, azt nehéz eldönteni, hogy mi a legérdekesebb, azt könnyű. ” (Kierkegaard) ■ Feszült pillanatok az eredményhirdetésen.