Kisalföld, 1999. április (54. évfolyam, 76-100. szám)

1999-04-24 / 95. szám

­ A közemberek is megérdemlik a dicséretet Összetartó közösségben E­leinte magyartanárnak készült, aztán művészettörténész, majd ve­gyészmérnök akart lenni. Végül egészen másfelé sodorta az élet, orvos lett. Tizenhét éve gyógyítja az ál­lományt a Győri Rendőrkapitánysá­gon. Dr. Bicskei Éva a napokban vette át az ötvenévesek tiszteletét jelképező aranygyűrűt. Ennek apropóján beszél­gettünk vele életről, hálálról, szeretet­­ről és munkáról. - Egy kis faluban, Pécsváradon szület­tem - meséli. - Akkoriban még eléggé be­határolt volt az értelmiségi pálya, főképp ezekben a szakmákban. Azt a csekély fel­vételi helyet is, ami volt, megtöltötték az elit, városi iskolából tovább tanuló diá­kok. Emiatt aztán az igazgatóm tanácsá­ra - meg mert szerettem a biológiát - in­kább orvosnak jelentkeztem. Az egyete­men rendkívül nagy tudású tanárok keze alá kerültem. Dr. Romhányi György kór­­bonctanprofesszorra különösen felnéz­tem, szinte az apámat láttam benne. Szo­ros, egy életen át tartó barátság alakult ki közöttünk. Olyannyira, hogy ha fontos döntés előtt álltam, később is tőle kértem tanácsot. A végzés után belgyógyász- és kórboncnoki állásokra pályáztam, s így ke­rültem 1973-ban a győri kórházba. Bicskei doktornő tíz évig dolgozott az intenzív osztályon aneszteziológusként. Meséli, hogy ez akkoriban nem számított elismert szakmának, s főként a fiatalok, a kezdők boldogultak ott nehezen. Orvos­ként kénytelenek voltak szembesülni a halállal, s ez mindenkit megviselt. Nem le­hetett megszokni ezt az érzést. Hamar megtanulta, hogy mi a fontos az életben. Most az idősebb jogán, kedvesen figyel­meztet, megosztja velem élettapasztala­tát. - A mi munkánk - mondja - nem csak fizikailag roppant megterhelő, hanem ugyanakkor szellemileg is fárasztó, mert nagyfokú érzelmi sokknak vagyunk kité­ve. Ám szerencsémre ott volt nekem a művészetszeretet, amire támaszkodhato­t­tam, ahova menekülhettem, amiben felol­dódhattam. Ma is észreveszem, ha egy virág kinyílik, meghallom a madarak csi­csergését, de ugyanúgy tudok örülni egy elgondolkodtató versnek, hat rám a szép festmény, és megborzongok a zenedarab hallatán, elcsodálkozom és megőrzöm emlékeim között a csodálatos naplemen­te képét. Popper Péter szavaival vallom, s ezt adom tovább a betegeimnek is, hogy ha valaki megtalálja a maga lelki békéjét, akkor rálel a magabiztosságra is, s ez már fél eredmény a gyógyulás felé vezető úton. Orvosként úgy véli, sok betegnek bi­zony nem a gyógyszeres kezelés kell, ha­nem az, hogy valaki elbeszélgessen vele, hogy meghallgatásra találjon. A szépség és harmónia sajnos ma hiányzik az életünk­ből. Ebben a stresszel teli világban főképp a nőket sújtják a szorongásos betegségek. S ezt nem lehet számítógéppel, akciófil­mekkel oldani. Igenis kellenek az érzel­mek, mert ezek jelentik az igazi, a valódi élményeket, amelyek aztán kapaszkodó­ként szolgálnak majd életutunkon. Nem bánta meg, hogy az orvosi pályára vető­dött, mert nagyon szereti a betegeket. Épp emiatt az abszolút odaadás miatt gondol­ták róla, hogy ő az egyetlen stabil pont az osztályon. Senki se hitte el, hogy egyszer ő is belefáradhat ebbe a munkába. Mesé­li, hogy fájdalmas volt a búcsú. De a sú­lyos „esetek” örökre bevésődtek az emlé­keibe, csakúgy, mint a kollégái. Soha nem felejti őket. Apró ajándékaikat ma is őrzi a betegek szőttesei, hímzései mellett. - Szerencsére úgy hozta az élet - mond­ja -, hogy a rendőrségen is remek csapa­tot találtam. Összetartó közösség alakult itt ki. Horváth Tamásné, Mészáros Jenőné és Schubert Tamásné asszisztensek jól dol­goznak és segítőkészek. A közkatonákat sohasem említik, pedig ugyanúgy megér­demlik a dicséretet. Úgy érzem, nekik is ré­szük volt abban, hogy tavaly a Semmel­­weis-nap alkalmából elismerést kaptam. A szakmáról szólva állítja, hogy manap­ság nagy jelentőségű a folyamatos képzés, mert szinte követelik ezt a gyorsan válto­zó eszközök, eljárások és technikák. A doktornő fiatalokat meghazudtoló kíván­csisággal néz a változás elébe: tavaly há­ziorvostanból szakvizsgázott, sőt, az évek alatt megismerkedett a többi között a ter­mészetgyógyászat és az agykontroll ele­meivel, s gyógyítómunkájába beépíti ezt a tudását is. S nem győzi sorolni, hogy mi minden érdekli még, de hobbijai java ré­szét nyugdíjaskorára tartogatja. S mikor kérdem, hogy honnan merít mindehhez energiát, csak annyit mond büszkén: „Van egy toleráns fiam!”... Ress Anita ■ Dr. Bicskei Éva Aki találkozik a gyilkossal A tigriscsapat ásza­ t­ábeli zűzavar, első körben megma­gyarázhatatlan indíték. Mert a gyil­kosság soha nem elfogadható mó­don zárja le a veszekedést, vagy a vi­tát A történteket kibogozni, „tisztába” tenni soha nem egyszerű. Az életellenes alosztály nyomozói mégis erre vállalkoznak. Nyers Ti­bor alezredes, a Győr-Moson-Sopron Megyei Rendőr-főkapitányság életvédelmi alosztá­lyának vezetője huszonnégy éve szolgál a fegyveres testületnél Régi dédelgetett álma vált valóra azzal hogy nyomozó lett, s az iga­zi „nagy ügyek” hozzá tartoznak. Negyedszá­zados szolgálata alatt legalább hetven gyilkos­­ság felderítése, a nyomozás irányítása tarto­zott hozzá. A szinte állandó készenlét és stressz ellenére az alezredes barátságos em­ber. Irodája ajtaján egyetlen szó: a „tigriscsa­­pat felirat jelzi hogy nem akármilyen hely­re csöppen a tollforgató. - Ez volt az álmom, a vágyam - mondja Nyers alezredes -, de a rendőrség előtt mentőápolóként is dolgoztam. Ehhez az idő­szakhoz fűződő élményem, hogy Komárom- Esztergom megyében hét szülést is levezet­tem. Amikor a fegyveres testülethez jelentkez­tem, világos volt: nyomozó szeretnék lenni. Fel­vettek, sikerült. Életem legelső ügyét egy olyan betörés jelentette, amelynek főszereplőit a pos­tagalambok jelentették. A tettes mellkasát vé­resre karmolták a galambok, kabátja alá rejtet­te a szárnyasokat. Nyers Tibor kezdőként végigjárta az akkor le­hetséges ranglétrákat. Tanult és mindvégig életvédelmisként szolgált. Szerinte a jó zsaru amolyan bulldogtípus: addig megy, míg nem találja az elkövetőt. A sikerélmény aztán feled­teti a napi 16-18 órai munkát, a folyamatos stresszt. Frenetikus érzés, amikor a kollégákkal együtt felderítenek egy gyilkossági ügyet, felfe­dik az indítékot, a cselekményt. Ezzel már nyo­ma sincs a fáradtságnak. Nyers Tibor szerint ember és ember között létezik a léleknek egy olyan mezsgyéje, amely­nek segítségével még a gyilkos is elmondja, miért ölt. Ahogyan minden ügy más, úgy a gyilkosok lélekrajza is különbözik. Az alezredes vallja, hogy a tíz évvel ezelőttihez hasonlítva durvább és jóval több a bűnügy, így aztán ma sem könnyű rendőrnek lenni, évekkel ezelőtt nyíltabban vállalták véleményüket, adták nevü­ket az emberek. Ma már a tanúvédelem sem je­lent garanciát. Ő az országban az első olyan rendőr, aki egy­ben főtanácsosi címet is kap az idei rendőrna­pon. S annak ellenére, hogy beosztottai kemény fickónak tartják, szereti a humort (ezért dísze­leg a tigriscsapat felirat az ajtaján?). Utálja az erő­szakot, a tévében inkább a természetfilmeket és a nagyvadakról szóló, netán tanulságos törté­neteket díjazza. Büszke a gyermekeire, d­izlá­nyára és Norbert fiára, akik feleségével együtt mindig a biztos hátteret jelentették munkájához. Pihenés? Zalában telek, kiskert várja, ahol a táj szépsége, harmóniája pihentető. Ritkán hallgat­ja a csendet: ilyenkor elfelejti, hogy rendőr, alezredes és immár főtanácsos. Persze csak két napig. A harmadik nap már a híreket füleli: kí­váncsi, történt-e valami rendkívüli a megyé­ben. HARCSÁS JUDIT • Fotó: SZŰK ÖDÖN ■ Nyers Tibor rendőr alezredes, főtanácsos RENDŐRNAP ’99 1999. április 24., szombat Családi veszekedésekben is intézkednek Másfél éve közö­ t­t Ö­sszeszokott URH-járőrök vi­gyázzák a soproni utcák rendjét. Ők azok, akik elő­ször érkeznek a helyszínek­re, velük találkoznak a város polgárai, ők a rendőrségi munka „klassziku­sai”. Regdán József rendőr zászlós és Balics Attila főtörzsőrmester másfél éve járőröznek együtt mint a Sopro­ni Rendőrkapitányság közrendvédel­mi osztály őr-járőr alosztályának munkatársai. Balics Attila tíz éve tagja a testületnek. Budapesten kezdett, hároméves főváro­si járőrtapasztalattal érkezett a leghűsége­sebb városba. 1991 óta dolgozik a sop­roni őr­járőr alosztályon, ahol - mint hangsúlyozta - jól érzi magát. Mindig is vonzotta a fegyveres testület, s fiatalkori döntését ma sem bánta meg. A párban Balics Attiláé a sofőrszerep. Persze a munka nagy része nem a szágul­dásról szól, és semmi esetre sem a fil­mekben látható bravúros üldözésekről. „A televízióban látható rendőrsztorik nagy része mese, nincs sok köze a valóság­hoz. Persze filmen mindent meg lehet csinálni... Csakhogy az élet más. Ha összetöröm a rendőrautót, az nekem fáj a legjobban, hiszen anyagi felelősséggel is tartozom. És soha nem veszélyeztethe­tem senki épségét, még fontos üldözés közben sem” - mondja erről. Persze azért zsonglőrködni ő is tud az autóval, de biztonságosan. Regdán József 1991-ben lépett a sop­roni rendőrség kötelékébe. Gyalogos jár­őrként kezdett, majd gépkocsira került ■ Balics Attila főtörzsőrmester ■ A járőrpár munkába indul. Ha meccset néz, a bírónak szurkol Pallón a felhős Jóképű, sportos, 31 éves fiatalember. Az íróasztalán sportlapok, sportfotók hevernek minden más mellett. Legutóbb az MTK-Fra­­di örökrangadón láthatta őt az ország. Is­merjük, mégsem tudjuk igazán, kicsoda. Ezért kértük fel Hanacsek Attila FIFA-keret­­tag labdarúgó-játékvezetőt, a Mosonma­gyaróvári Rendőrkapitányság nyomozó alosztályának munkatársát beszélgetésre. - Hány éve van sportpályán? -Már kisgyermek koromban közel kerül­tem ,a sporthoz, pontosabban a focihoz. Abból az időből az általános iskolák kö­zötti nagy presztízscsaták emléke maradt meg bennem. Kézilabdáztam, a középis­kolában kosaraztam is, de a futballtól nem váltam meg. Szerepeltem a Motim csapatá­ban, aztán viszonylag korán, tizenhat éve­sen levizsgáztam Jokl Józsi bácsinál játék­­vezetésből. - Egy fiatal ilyenkor inkább a labdát kergetné meg... - Akkoriban a nálam kicsit idősebb srá­cok közül kettőnek is volt vizsgája és ők meséltek erről a lehetőségről. Kölyökko­­romban pedig egyszer az édesapámmal vittünk el autóval egy játékvezetői hármast ha jól emlékszem, Nagycenkre. Talán ezen élmények hatására döntöttem. Munkakö­römből adódóan 1989-90-ben Szombat­helyen szolgáltam, hisz eredeti hivatáso­mat tekintve katonatiszt vagyok. Szerencsés állomása volt ez a bírói pályafutásomnak, mert ekkor lettem megyei első osztályú ke­rettag, NB III-as és országos utánpótlástag is. ’90-ben leszereltem és visszajöttem szü­lővárosomba, Mosonmagyaróvárra. NB­­I­es mérkőzéseken ’92-től közreműködhettem és ’94-ben lettem az akkori NB I-es keret tag­ja. Szakmai segítséget és bátorítást az óvári játékvezetőktől, valamint az akkori orszá­gos keret prominens személyiségeitől, Bay Ferenctől, Kiss Gézától, Horváth Ottótól és Oláh Jánostól kaptam. Az igazi nagy álom ’97 elején teljesült, azóta jöhetek szóba nemzetközi meccseken is. Szakmailag ez a csúcs, aminek persze vannak még szint­jei. - Mi motiválja? Egy játékvezetőre sok megpróbáltatás vár. - Sokan kérdezték már tőlem, hogy miért csinálom, szidatom a le- és felmenőimet. Erre az a válaszom, hogy mérleget készít­ve csak a pozitív élményeket igyekszem megőrizni. A sport által például nagyon sok helyre eljuthattam már Európában és a vi­lágon. - Hogyan érteti meg magát a zöld gyepen küzdőkkel? - Szóban angolul, de leggyakrabban a gesztusok segítenek. Ilyenkor megmuta­tom a játékosnak, hogy mit ne csináljon. A köz­tünk zajló jelbeszéd­nek alapvetően a megelőzés a célja. A já­tékvezetésben lényeges elem a helyes, lépcső­­fokonkénti fegyelme­zés, amivel meg kell ta­lálni egy adott szituá­cióban leghatásosabb eszközt. - Milyennek kell len­nie a jó bírónak? - Nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is fittnek, mert nagy nyo­másnak vagyunk kitéve a játékosok, a nézők, a közvélemény, a sajtó részéről. Egy-egy mér­kőzés végére sokszor az állandó koncent­rációban fáradok el inkább, mint a moz­gásban. A jó formához egyébként sokat edzek Mészáros Mihály és Szitás László at­létikai tanácsai alapján, mert a mai ke­mény, férfias fociban a helyes döntések meghozatalához közel kell­ lenni az esemé­nyekhez. A kollégáimmal évente négy al­kalommal a Cooper-teszt révén adunk szá­mot a fizikai állapotunkról.

Next