Kisdednevelés, 1895 (24. évfolyam, 1-24. szám)
1895-01-01 / 1. szám
«.lukit* Állítja körbe a ... .adat S vesződik véle, majd belészakad. Keringnek, megállnak, tapsikolnak S én nem tudom, mert lábukkal dobolnak. Mozgatják apró ujjukat, A levegőbe bökdösnek lyukat. S pöszéznek olyan bamba versikéket, Hogy hallatukra az ember elképed. A szó, mit itt tanul a gyermekecske, Mind így végződik: ócska, acska, ecske, Megtudja itt fiúcska és lányocska, Vadállatocska az oroszlánocska, De az elefántocska nagyobbacska S az egerecskét megeszi a macska*. Íme az a részlet, a mely bennünket érdekel s a mely — mint a napilapok írták — a hallgatóknak nagyon tetszett. Hogy is ne tetszett volna? Jókai azt állítja, hogy a motorok mindig szívesen hallgatják, ha a papokat megszólják; ámde Jókai sem állítja, hogy ismer olyan embert, aki nem örömest hallgatna, ha az emberek egyik-másik osztályát, a gyarlóságok egy-egy típusát mossák-szapulják. Aztán meg jól esik szülei szívünknek, ha éppen gyermekeink nevelőit mosolyoghatjuk meg. Törnek ezek úgy is elég borsot a kis ártatlanok orra alá, legalább hát mosolylyal fizessünk nekik. No de, bár jobban esett volna mindnyájunknak, ha a költő a kisdedek nevelőinek mély szeretetét, végtelen gyöngédségét és türelmét, nemes önfeláldozását énekeli s ezzel a kisdedóvó-intézetek terjesztői közé áll, mégsem tagadhatjuk el, hogy ebből a rólunk szóló versből tanulhatunk. Ennek a versnek a tartalmát egy művelt apa mondja, akinek józan eszébe és műveltebb ízlésébe sehogysem fér be: miért tanítjuk a kisdedeket rossz, fűzfán termett versekre és dalokra; miért állíttatjuk a kisdedeket mindig és mindig körbe; miért nem engedjük az apró népet szabadon