Kisdednevelés, 1909 (38. évfolyam, 1-24. szám)

1909-01-01 / 1. szám

2 Peres Sándor halálának évfordulóján. Esztendeje, hogy elnémult az ajk, melynek minden szava behatolt a szív közepéig, mert szívből fakadt és igaz volt. Esztendeje, hogy bezárult a szem, mely oly álmodozón tekintett maga körül, mintha nem is látná a külvilág jelen­ségeit. A kéz, mely oly fáradhatatlanul vetette papírra nemes eszméit, kietté a tollat, a szív, mely oly melegen dobogott embertársai jóvoltáért, örökre elnémult. Esztendeje... Kerek egy éve, hogy elhagyott bennünket. Jelünk, akik oly nagyon szerettük az elköltözött igaz embert, a kedves barátot, a jó kartársat, zarándokoljunk el a gyászos évfordulón az ő pihenő helyéhez, öntözzük meg könyeinkkel a száraz hantokat s helyezzük el fejfáján a koszorút, melyet hű emlékezésünk hervadatlan virágaiból fontunk. Jertek, kik mint munkatársak tanúi voltatok az ő lelkes munkásságának! S ti, az ország minden részében szétszórt tanítványai, akik annyit tanultatok tőle, akik éreztétek sze­r­­etetének, jóságának áldásait, jertek! Alljuk körül fekvő­helyét s szórjuk teli virágainkkal. Megteszem. Leteszem az első virágszálat, mely annak a percnek őrzi emlékét, mikor először láttam Peres Sándort. 1892-ben, február első napján nyílt meg az első és egyetlen tanfolyam, melyet kisdedóvóképző-intézeti tanárok részére létesített a kormány. Ennek a tanfolyamnak voltunk hall­gatói mind a ketten. Fejletlen, halvány arcú, igénytelen meg­jelenésű fiatal­ember volt ő akkor. Szép fekete szeme a távolba tekintett, mintha fényes nappal is álmot látna; lelke elkalandozott messzire s csak pillanatokra vett tudomást arról, ami körülötte történt. A megnyitó ünnepély végén bemutatkozott s már a követ­kező percben megszövődött közöttünk a rokonszenvnek első, még vékony szála, mely a közelebbi ismeretség kapcsán

Next