Kisdednevelés, 1925 (50. évfolyam, 1-6. szám)
1925-01-01 / 1. szám
k egymást megérteniök különböző élet- és világfelfogású embereknek sem. II. Az első kérdés éppen arra vonatkozik: mennyiben indokolt a nőnevelést a köznevelés kérdései között elkülönítve tárgyalni? A felelet az eddig elmondottakban már jórészt benne van: a köznevelésen mindenki nevelésének a szervezetét kell érteni, abba tehát a nők nevelése is beletartozik, ezért az a természetes, hogy a nőnevelés kérdéseit ne különítsük el a nevelésügy alapvető kérdéseitől, a nők iskolázását ne szervezzük külön, hanem együtt történjék fiuk-leányok nevelése egyetemes alapelveinek, feladatainak megállapítása és párhuzamosan a két nem sajátos szükségleteinek megfelelő nevelési és iskolaszervezeti eltérések meghatározása. Ez a követelmény annyira magától érthető, hogy csak a történelmi fejlődés egyoldalúsága teszi szükségessé a hangoztatását. Nálunk az a hagyomány, hogy hacsak nincsenek a leányok külön megjelölve, a törvényeink rendesen csak a fáik iskolájára vonatkoznak. Jellemző e tekintetben az új középiskolai törvény, amely — mint a régi is — ,,a középiskolákról“ beszél, pedig csak a fiúk középiskoláiról rendelkezik, a leányközépiskolákat egyenesen kizárja. Az egyetemes jellegű intézkedések tehát bensőleg mégis részlegesek. Ez nyilvánvalóan helytelen, mert például ebben az esetben nem az a lényeges, hogy fiúkról vagy leányokról van-e szó, hanem az, hogy a törvény a főiskolai tanulmányokra előkészítő iskolákat szervezi s ennek a szervezésnek az irányelvei nem lehetnek fiukra és leányokra vonatkozóan különbözők. Ha a két nem tudományos célzatú középiskolái között különbségnek kell lennie, azt sokkal határozottaban lehet egymás mellé állítással feltüntetni, mint külön-külön törvénnyel. Külön törvény külön tárgyalással jár s nem is volna mit csodálkoznunk, ha a korábbitól esetleg lényegesen eltérő elvek kerülnének bele a későbbibe. Az egyöntetűség csupán akkor lehetséges, ha a szervezés együtt végez mindazzal, ami közös, t. i. az elvi alapokkal és nem enged utat zavarnak. Egyéniesítés is csak akkor lehetséges, ha tisztán áll előttünk az egyetemes feladat és ekkor keressük meg külön-külön a fiúk és a leányok nevelése érdekében indokolt eltéréseket. Sajátosságot nem érvényesíthet senki, aki vagy nem látja az egyetemességet vagy valami sajátosat gondol egyetemesnek. Ezen azt értem, hogy legalább tudtommal egyetlen magyar iskolaszervezés sem vetette fel eddig a fiúkra nézve a nemi sajátosságok kérdését; ez mindig csak a leányok nevelésével kapcsolatban merül fel, holott természetesen a fiúkra nézve is fontos. Eszerint a köznevelés egyöntetűsége és a nőnevelés sajátos feladatainak, szükségleteinek érvényesülése érdekében egyaránt azt kell óhajtanunk, hogy ne induljon meg külön nőnevelésügyi törvényalkotás, hanem, — ha lehetne — az egységes köznevelési törvényben vagy — ha a régiben maradunk — az