A Kisfaludy-Társaság Évlapjai, Új Folyam 3. (1865-1867)
Irodalmi munkálatok - Aigner Lajos: Az elégiáról (Jutalmazott pályamunka) - VIII. A magyar elégia
506 AIGNER LAJOS: AZ ELÉGIÁRÓL. Csokonai Vitéz Mihály véralkatánál fogva inkább hevesebb indulatok, mint a szolid gyász plasztikai kifejezésére birt hajlammal; azért igen csekély számu s nem nagy jelentőségű, mit tőle elegia-szerűt ismerünk. Van t. i. több elegiai hangon irt költeménye, mint „Barátságos búcsúvétel“, „Budai Ferencz halálára“ és „Lillához“ czímzett dalsorozatának néhány darabja, de az elegia nevére csak egy tarthat némileg igényt, és az: „Szüntelen közel van a halál.“ itt leírja a földi lények múlandóságát és a halál elkerülhetlenségét, mely sem kért sem rangot, sem időt sem helyet nem tekintve, áldozatait elragadja. Nem oly ragyogó képzelmü, nem oly szellemi terjedtségé s eredeti mint Csonkonai volt Kis János, hanem az elégiában sokkal termékenyebb, és azért vele amannál tüzetesben kell foglalkoznunk. Költészetéről és annak értékéről s állásáról az irodalomban maga helyesen nyilatkozik szép elégiájában „Poétái feltételek,“ melyben megvallja, hogy „Engem arany kötszer karjából büszke Dicsőség Nem ragad el Phaeton tűzszekerébe soha. Csendes öröm vagy hú lesznek musaim; ezeknek próbál kis lantom hangokat adni, ha tud.“ S a mily szende kijelölt iránya, oly szende fájdalma, panasza is. „Ősz utolján“ czimü gyönyörű elégiájában elvezet bennünket kedvelt helyeire, szép vidékre, de valamerre tekint, mindenütt szomorúság uralog; ez kebelében rokonérzést támaszt.