Félegyháza és Vidéke, 1888. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám
1888-04-08 / 15. szám
II. évfolyam Félegyháza, 1888. április 8 II. szám. Előfizetési ár: Egész évre .... 4 frt. Félévre................................2 frt. Negyedévre .... 1 frt. Egyes szám : 10 kr. Megjelenik minden vasárnap. Politikai, közgazdasági és társadalmi hetilap. Felelős szerkesztő: 3Dr_ ZF’a.zel^Gis H Kálmán. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. tized, 1492-ik szám, hová a lap úgy szellemi, mint anyagi részét érintő minden közlemény küldendő. Hirdetések díjszabály szerint. Segítség! Ez a kiáltás nálunk megszokott dolog. A nagy közönség is annyira hozzászokott már, hogy kezdi elveszteni érzékenységét, a szeretet szava, az erdő szózat iránt. Évről-évre, napról-napra hangzik a szó, segítsetek a nyomorultakon, szánakozzatok az ínségbe, nyomorba jutott embertársak ezrein ! Ha nem volnánk izolált nép, akkor Európa is meghallaná kiáltó szavunkat, amint meghallotta akkor, mikor Szeged elpusztult. Csakhogy akkor olyan világraszóló volt a vészkiáltás, hogy élő embernek lehetetlen volt meg nem hallani, bármely vidékén lakott is a föld kerekségének. De mit tegyünk mi itt ez országban? Kicsiny nép vagyunk, körülvéve ellenséges vagy legalább nem rokonszenvező népek által. Tűz, viz, éhség, fagy és mindennemű elemi csapás, ami embert csak sújthat a földön! Gyakran velőnket rázza meg a jajszó, mikor közvetlen közelünkben halszik, mikor szomszédunk háza égett el, vetése ment tönkre, s lelkünk elborul, szivünk összeszorul s elhagyja forrását a szeretet túláradó könnye . . . S megosztjuk utolsó falatunkat a szűkölködővel, házunkba fogadjuk a lesujtottakat s bekötözzük sebeit, jótékony, vigasztaló szóval életre hozzuk megsemmisült reményüket. A szeretet szava erősebb minden szenvedélynél ! És kell is, hogy így legyen különösen nálunk. A külföld nem ismeri küzdelmeinket s mi csak hallgatunk, ha ismét meglátogat bennünket az Isten csapása. De ki segítsen rajtunk, ha nem mi magunk ? Ki építse föl a leomlott városokat, falvakat, ki emeljen új hajlékot a leégetteknek, ha nem mi magunk, mikor a veszedelemben levők a mi testvéreink, rokonaink, egy anyának, az édes magyar hazának gyermekei. Ezt a nagy családot már ezerszer lenyűgözte a vész. Ezer alakban, tatárpusztítás, pestis, tűz, árvíz tizedelte meg e népet; török járomban görnyedtünk, majd meg egymást pusztítottuk. Negyven éve, hogy az emberek harcza lecsendesült, s ezalatt valamennyi bősz elem támadt ellenünk. Amennyit a nyugalom első évtizedeiben gyarapodhattunk a béke napjai alatt, azt egy hét alatt eltörli a földszinéről az elemek háborúja, tavaly tűz volt országszerte. Az idén vízzel kezdődött a veszedelem, mire aztán az árvíz elleni veszedelemben kimerült lakosságot agyonsujtotta a tűz. Nagy-Kikinda, Békés-Csaba, s száz kisebb falu hever romokban. Üszkeiket széjjel hordja a szél s országszerte fölhívja a könyörületet. A három békési városnak, a Marosvidéknek, aFemes, Bega, körének vidéke nem terem magot az idén, nem terem kenyeret . . . A Tisza vidéke még ma is rettegésben van s a Csalóközön az éhínség kínozza a lakosságot borzalmasan. Segítség! Ez a szó nem ismeretlen előttünk, de valahányszor újra halljuk, annyiszor döbbenti meg lelkünket teljes erővel. Ha segítség kellett valamikor, akkor százszor inkább rászorul arra az idén a nép. Csak igyezhetjük el a legborzasztóbbat: az országos éhinséget. Ha nem segítünk a népnek abban, hogy összeszedje magát, hogy fölemelkedni bírjon, s szabaduljon a pusztulástól, akkor a veszedelmet mindanyian még inkább meg fogjuk érezni. A „Nirvána“ a legborzalmasabb módon keríti meg az embereket. Akik kimerültek a végnélküli csapások elleni küzdelemben, azok átadják magukat a végmegsemmisülésnek s karjukat sem mozdítják meg többé önmagukért. Segítsetek a boldogtalanokon ! Mert a „Nirvána“ őrülete kerülgeti az Alföld népét és a felvidék lakosságát.Tömegesen hagyják abba a küzdelmet, s távoznak a földről, mely szülte, ápolta, nevelte őket. Elköltöznek az országból! Amerika lett a jelszó ! Akinek a háza tája nem ismeri a vészt, az nyújtsa ki a kezét adakozásra. Boldog vidék az, melynek vízzel nem kell küzdenie, melyet nem látogat vész. De a nép ne támaszkodjék örökké az embertársak könyörületére. Ideje, hogy egyszer már akkor is gondoskodjunk magunkért, mikor még nincs nyakunkon a vész. Alakítsunk társulatokat! Olyan társulatot, melynek kell, hogy rendes fizető tagja legyen minden polgár, akinek félteni valója van. Alakítsunk társulatot, mely vészmentes időben szerzi meg az eszközöket, melylyel a veszedelem ellen küzdeni kell, s melylyel egyedül küzdeni lehet. A törvényhatóságokból kell kiindulni a kezdeményezésnek s hisszük, hogy azt a nép két kézzel fogja megragadni. S ha jön a fenyegető ár, kivonulhat a társulat két-háromezer önkéntes katonája és vezényszóra, tisztek parancsai szerint, szakértők intézkedései alapján kezdi meg a védő munkát. Lehetetlen, hogy ilyen ezredekkel, mely szakszerűen van betanítva és vezetve, a legbőszebb elemet ne lehetne féken tartani. A tűz, a jég ellen már van védelmi fegyverünk a biztosításban. Könnyelmű gazda az, aki elmulasztja a népszerű védelmet, mikor van nemzeti hazai intézetünk, mely mindenféleképen megadja erre az alkalmat. Az „Első magyar általános biztosító társaság“-ot értjük, mely az idén is, mint mindenkor, oly nagylelkűen tudott bánni még azokkal is, akik nem tartoztak biztosítottjai sorába. Segíts magadon s az Isten is megsegít ! Ne várd a könyörületet! Segítsen az, aki segíthet a szűkölködőkön, de segítsen a szűkölködő önmagán is. Segítsük ki testvéreinket a bajból ! Hallgassuk meg kérő szavukat! Adakozzunk ! A kaszinó jubileuma. Lélekemelő ünnepély folyt le Húsvét hétfőjén délelőtt 11 órakor a „Korona“ szálló nagytermében. A kaszinó 50 éves fennállásának emlékünnepét ülte meg a mondott napon díszközgyűléssel, melynek komoly és méltóságos lefolyásáért csak gratulálhatunk műveit közönségünknek. Ünnepi hangulata ült az arczokon s az öröm őszinte érzete, hogy az alapítók közül életben levő id. Szabó Sándor és id. Endre László e napon közénk jöhettek, s nekik az egyesület őszinte háláját felvirágoztatása körül tett buzgó fáradozásukért kifejezhette. Az ünnepély lefolyását a következőkben adjuk. Az elnöki megnyitó, melyet Szabó János elnök olvasott fel, következően hangzott : Mélyen tisztelt közgyűlés! A legközelebb tartott kaszinói közgyűlés ez egylet ötven éves fennállása emlékére e díszközgyűlés megtartását a mai napra rendelte meg, azt ezennel van szerencsém üdvözölni, mely után a gyűlést megnyitottnak nyilvánítom. • Ha a múltba kissé visszapillantunk, be kell vallanunk, hogy e kaszinót megalkotó alapvető őseink hazafias törekvése s bölcs belátása — az ország és városunk nagy munkájának megalkotásánál — behatolt a jövendő fejleményeibe, s az országos érdek mellett, jó körültekintéssel, a helyi érdekeket is szem előtt tartotta. Érezték és tudatával éltek annak, hogy csak az a város halad a kor színvonalán, s bármely közérdekű kérdés csak ott nyerhet előnyös megoldást, hol az értelmiség szellemi fölényének tudatában zászlóvivője, tanácsadója, fejes vezére a nagy közönségnek. A helybeli intelligens elemnek, e kaszinó megalkotásánál, eszméje és czélja volt a társadalmi jobb köröknek összpontosítása, a szorosabb érintkezéssel a közművelődés fejlesztése, városunk előhaladása, szép fejlődése és boldogulásának előmozdítása: ez ősök fent lobogtatták a haladás zászlóját, s az utódok, intve a jó példa által, e zászlóhoz hívek maradtak. Elmúlt 50 év e kaszinó életébe, s e szakadatlan jó együttlétet ünnepeljük ma. Mint eddig, úgy jövendőre is legyen e kaszinó az értelmiség, az arra hivatottak találkozási központja; itt mint régen volt, a családias jó egyetértés és rokonszenv laj közzék : óhajtom, hogy ez egylet városunk boldogulására az idők határáig álljon fenn , tagjait pedig az Isten sokáig éltesse. Az elnöki megnyitó után dr. Fazekas Kálmán ovasta fel a kaszinó 50 éves történetéről a következőket: Mélyen tisztelt hallgató közönség ! Társalgó egyletünk az. évi ápril havában érvén meg fennállásának 50-ik esztendejét, a közgyűlés kitüntető bizalma folytán engem ért a szerencse, hogy a jubileumi ünnepélyen az egyesület 50 éves történetét főbb vonásokban előadhassam. Bátor gyengének, ifjúnak, és erőtlennek érzem magam arra, hogy e föladatnak kellően megfelelhessek, s follamat darabosnak arra, hogy a lefolyt ötven év minden örömét és minden viszontagságait kellően ecseteljem, a rendelkezésemre álló adatok alapján nagyban és egészben iparkodni fogok hű képet adni a t. hallgató közönségnek, s ha talán előadásom hézagos leend, méltóztassanak azt a források hézagosságának s gyengeségemnek betudni. Hiába kevésből és hézagosból nagyon nehéz tumorét és egészet alkotni. Talán biablonszerüleg, de a legnagyobb magyar — Gr. Széchenyi István nevével kell kezdenem munkámat. Ő volt az, ki a nemzetet sok üdvös eszme iránt lángra gyújtotta, s ő volt az, ki a harminczas évek elején a pesti nemzeti kaszinó megalakításával a kaszinók alakulásának országszerte ösztönzést adott. Ebben az időben még a rendiség nagy akadálya volt minden oly egyesülésnek, melynek természeténél fogva tagjai teljes egyenlőségét kellett szem előtt tartania. Ez akadályt, melyet akkor már a köztudat érezett, Széchenyi volt hivatva meggyengíteni, hogy az idők telje a 48-iki törvényhozás, a jobbágyság felszabadítása, a törvény előtti egyenlőség, közteherviselés, sajtó és tanszabadság kimondása és foganatosítása által végkép lerombolja. E nagy nemzeti munkához kétségtelenül nagy mérvben hozzájárultak az egyesülések, melyeknek már forradalom előtt a teljes egyenlőség volt kiindulási pontjuk, s melyek ezáltal hatalmas köztudatot élesztettek a nemzetben, hatalmasat s erőset arra, hogy rabbilincseit letörje, s az ósdi nemesi kiváltságokat — a törvény előtti egyenlőséggel, a nemesi adómentességet — közteherviseléssel cserélje fel. Kétségtelenül ez volt az ok, amiért a Nemzeti Kaszinó megalakítása országszerte kaszinók alakulását szülte, ez volt az ok, hogy a nagy magyar lángszavai nem voltak pusztába hangzó szavak, hanem a nemzet szive húrjait érintvén, országszerte a legnagyobb hatást keltették. Midőn kimondta azt, hogy „az önkénynek legkisebb lehelete is elég kettétörni s tökéletesen megsemmisíteni az egyesületek szüzességét“, midőn kimondta azt, hogy „egy egyesületben sem első sem utolsó senki nem lehet, s hogy ott egyedüli ur a közönség, a tagok összesége, s kit az parancsai végbevitelére ideig-óráig tartó hatalommal ruház föl, az a választott, ki nem ur a tagok felett, hanem az összakaratot képviseli s a társaság parancsait teljesiti.“ Abban az időben e kijelentések nagyon forradalmi természetűek lehettek. Hogyne, mikor a nemes ember urául pusztán a koronás királyt ismerte el, s még annak sem volt joga szabadságától csak tettenkapás esetén megfosztani. Természetes tehát, hogy húzódozott minden egyenlőségi eszmétől. Vagy mikor a köztudatba ment át az egyesületek megalkotójának az a felfogása, hogy nevezetesebb egyesület alig állhat fel, csak kirekesztőleg egyfelekezetű részesekből, hanem abban termesztőnek, fabrikánsnak, kereskedőnek sat. lenni kell, mert nemcsak a sok részvényes pénzbeli tehetsége alkotja azon magusi egyesületi erőt, mely szinte minden nehézségen diadalmaskodik, hanem azok ereje legfőkép azon sok s különböző részvényes értelmében s tapasztalataiban gyökerezik, melyeknek több oldalusága és súlya oly világosságra hozza végre a valót, hogy minden rá állított munkálkodásnak sikere, ha nem bizonyos is legalább bizonyosabb, mintha egy ember értelmétől s tapasztalásaitól függne az.“ E fölfogás kétségtelenül nagy hatással volt arra, hogy az egyes, bár külön foglalkozású, de egyenrangú társadalmi tényezőket egyesületté tömörítette, hol mindenkinek alkalma nyílik tapasztalatait érvényesíteni. Nagy hatással volt arra, hogy azt a társadalmat, melynek úgy a nemesi kiváltságok, mint a jobbágybilincsek e korban már teher voltak — s melynek vezérelve a becsületes munka volt, öntudatra s életre ébreszsze, sejtetvén vele, hogy a szabadság szele már támadóban van s erejével elsepri mind az említett bilincseket s csak a becsületes embernek s a becsületes munkának értékét fogja ismerni. Találókban alig lehetett volna akkortájt az egyesületek hasznát kifejezni, mint Széchenyi, ki azokban két felette nagy hasznot látott, azt, „hogy az egyesületek a legszegényebb legénynek is, ki benne részes, nevelik öntudatát s módot nyújtanak érte kellemért s hasznát nagyobbitani s hogy a legféktelenebbnek is alkalmat nyújtanak átlátni, mily sarkalatokon alapul az igazi szabadság.“ Ily s hasonló eszmék egész áradata ömlött el a legnagyobb magyar ajkairól s felrázta nemzete öntudatos polgárait, kik a haladó kultúrával az egyesületeket már amúgy is alig nélkülözhették. Ily s hasonló eszmék érlelték meg hazánk nagyobb értelmiséggel biró városaiban a társalgó egyesületek szükségességét s hasznosságát. Ily eszmék lebeghettek városunk azon lelkes 25 polgára körében, kik társalgó egyletünknek 1838. év elején életet adtak. Balajthy Alajos h. ügyvéd, Dajky Antal gyógyszerész, Dobos Endre h. ügyvéd, Endre László kis-kunkerületi tisztiügyész s erdőfelügyelő, Fazekas László törvénytudó, Faktor József segédpap, Huszka József h. ügyvéd s. tanító, Jámbor Mihály kiskunkerületi r. sebész, Keserű Mátyás h. ügyvéd, Klór János tanító, Mészáros Pál segédpap, Mihálovits János h. ügyvéd, Mildósy István segédpap, Móczár Ferencz hitész, RingJózsef v. tanácsnok, Ring László tanító, Ring Mihály tiszt. s. tanító, Seres László h. ügyvéd s tanító, Szabó Károly városi másodaljegyző, Szabó János tiszt. jegyző, Szabó Lajos közbirtokos, Szabó Sándor ker. tiszti ügyész, Stadler Mihály Alajos, városi ker. orvos, Szarka Ignácz városi segédpap és Való Ferencz v. rendes sebész voltak azok, kik honunk több műveit s minden tekintetben csinosbult városai tudományos testületeinek a dicső előhaladás pályáján kitűnő fényes példáit híven követve, a szabad Kun-Félegyháza városában a tudományokban, úgy a művelődést és előhaladást közelebbről érdeklő tárgyakbani foglalkozás, s ugyane czélra üdvös sikerrel párosult időhasználás végett „Társaságos Egyesület“ czim alatt testületté központosultak. És itt az ötven év elegiája fog el. Az alapító tagok, városunk akkori közönségének szine-javai elporladtak anélkül, hogy művük sikeréről meggyőződést szerezhettek