Félegyháza és Vidéke, 1888. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám

1888-04-08 / 15. szám

II. évfolyam Félegyháza, 1888. április 8 II. szám. Előfizetési ár: Egész évre .... 4 frt. Félévre................................2 frt. Negyedévre .... 1 frt. Egyes szám : 10 kr. Megjelenik minden vasárnap. Politikai, közgazdasági és társadalmi hetilap. Felelős szerkesztő: 3Dr_ ZF’a.zel^Gis H Ká­lmán. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. tized, 1492-ik szám, hová a lap úgy szellemi, mint anyagi részét érintő minden közlemény küldendő. Hirdetések díjszabály szerint. Segítség! Ez a kiáltás nálunk megszokott dolog. A nagy közönség is annyira hozzá­szokott már, hogy kezdi elveszteni érzé­kenységét, a szeretet szava, az erdő szó­zat iránt. Évről-évre, napról-napra hangzik a szó, segítsetek a nyomorultakon, szána­kozzatok az ínségbe, nyomorba jutott embertársak ezrein ! Ha nem volnánk izolált nép, akkor Európa is meghallaná kiáltó szavunkat, amint meghallotta akkor, mikor Szeged elpusztult. Csakhogy akkor olyan világra­szóló volt a vészkiáltás, hogy élő em­bernek lehetetlen volt meg nem hallani, bármely vidékén lakott is a föld kerek­ségének. De mit tegyünk mi itt ez országban? Kicsiny nép vagyunk, körülvéve ellensé­ges vagy legalább nem rokonszenvező népek által. Tűz, viz, éhség, fagy és mindennemű elemi csapás, ami embert csak sújthat a földön! Gyakran velőnket rázza meg a jajszó, mikor közvetlen közelünkben hal­­­szik, mikor szomszédunk háza égett el, vetése ment tönkre, s lelkünk elborul, szivünk összeszorul s elhagyja forrását a szeretet túláradó könnye . . . S megosztjuk utolsó falatunkat a szű­­kölködővel, házunkba fogadjuk a lesuj­­tottakat s bekötözzük sebeit, jótékony, vigasztaló szóval életre hozzuk megsem­misült reményüket. A szeretet szava erősebb minden szen­vedélynél ! És kell is, hogy így legyen különösen nálunk. A külföld nem ismeri küzdelmeinket s mi csak hallgatunk, ha ismét meglátogat bennünket az Isten csapása. De ki segítsen rajtunk, ha nem mi magunk ? Ki építse föl a leomlott váro­sokat, falvakat, ki emeljen új hajlékot a leégetteknek, ha nem mi magunk, mikor a veszedelemben levők a mi testvéreink, rokonaink, egy anyának, az édes magyar hazának gyermekei. Ezt a nagy családot már ezerszer lenyűgözte a vész. Ezer alakban, tatár­­pusztítás, pestis, tűz, árvíz tizedelte meg e népet; török járomban görnyedtünk, majd meg egymást pusztítottuk. Negyven éve, hogy az emberek harcza lecsendesült, s ezalatt valamennyi bősz elem támadt ellenünk. Amennyit a nyugalom első évtizedeiben gyarapodhattunk a béke napjai alatt, azt egy hét alatt eltörli a földszinéről az elemek háborúja, t­avaly tűz volt országszerte. Az idén vízzel kezdődött a veszedelem, mire aztán az árvíz elleni veszedelemben ki­merült lakosságot agyonsujtotta a tűz. Nagy-Kikinda, Békés-Csaba, s száz kisebb falu hever romokban. Üszkeiket széjjel hordja a szél s országszerte föl­hívja a könyörületet. A három békési városnak, a Marosvidéknek, a­­Femes, Bega, körének vidéke nem terem magot az idén, nem terem kenyeret . . . A Tisza vidéke még ma is rette­gésben van s a Csalóközön az éhínség kínozza a lakosságot borzalmasan. Segítség! Ez a szó nem ismeretlen előttünk, de valahányszor újra halljuk, annyiszor döbbenti meg lelkünket teljes erővel. Ha segítség kellett valamikor, akkor százszor inkább rászorul arra az idén a nép. Csak igy­ezhetjük el a legborzasztóbbat: az országos éhinséget. Ha nem segítünk a népnek abban, hogy összeszedje magát, hogy fölemelkedni bír­jon, s szabaduljon a pusztulástól, akkor a veszedelmet mindanyian még inkább meg fogjuk érezni. A „Nirvána“ a legborzalmasabb mó­don keríti meg az embereket. Akik ki­merültek a végnélküli csapások elleni küzdelemben, azok átadják magukat a végmegsemmisülésnek s karjukat sem mozdítják meg többé önmagukért. Segítsetek a boldogtalanokon ! Mert a „Nirvána“ őrülete kerülgeti az Alföld népét és a felvidék lakosságát.­­Tömegesen hagyják abba a küzdelmet, s távoznak a földről, mely szülte, ápolta, nevelte őket. Elköltöznek az országból! Amerika lett a jelszó ! Akinek a háza tája nem ismeri a vészt, az nyújtsa ki a kezét adakozásra. Boldog vidék az, melynek vízzel nem kell küzdenie, melyet nem látogat vész. De a nép ne támaszkodjék örökké az embertársak könyörületére. Ideje, hogy egyszer már akkor is gondoskodjunk magunkért, mikor még nincs nyakunkon a vész. Alakítsunk társulatokat! Olyan társu­latot, melynek kell, hogy rendes fizető tagja legyen minden polgár, akinek félteni valója van. Alakítsunk társulatot, mely vészmentes időben szerzi meg az eszközöket, melylyel a veszedelem ellen küzdeni kell, s melylyel egyedül küzdeni lehet. A törvényhatóságokból kell kiin­dulni a kezdeményezésnek s hisszük, hogy azt a nép két kézzel fogja megra­gadni. S ha jön a fenyegető ár, kivonulhat a társulat két-háromezer önkéntes kato­nája és vezényszóra, tisztek parancsai szerint, szakértők intézkedései alapján kezdi meg a védő munkát. Lehetetlen, hogy ilyen ezredekkel, mely szakszerűen van betanítva és vezetve, a legbőszebb elemet ne lehetne féken tartani. A tűz, a jég ellen már van védelmi fegyverünk a biztosításban. Könnyelmű gazda az, aki elmulasztja a népszerű vé­delmet, mikor van nemzeti hazai in­tézetünk, mely mindenféleképen meg­adja erre az alkalmat. Az „Első magyar általános biztosító társaság“-ot értjük, mely az idén is, mint mindenkor, oly nagy­lelkűen tudott bánni még azokkal is, akik nem tartoztak biztosítottjai sorába. Segíts magadon s az Isten is meg­segít ! Ne várd a könyörületet! Segítsen az, aki segíthet a szűkölködőkön, de segít­sen a szűkölködő önmagán is. Segítsük ki testvéreinket a bajból ! Hallgassuk meg kérő szavukat! Adakozzunk ! A kaszinó jubileuma. Lélekemelő ünnepély folyt le Húsvét hétfőjén délelőtt 11 órakor a „Korona“ szálló nagytermében. A kaszinó 50 éves fennállásának em­lék­ünnepét ülte meg a mondott napon díszközgyűléssel, melynek komoly és mél­­tóságos lefolyásáért csak gratulálhatunk műveit közönségünknek. Ünnepi hangulata ült az arczokon s az öröm őszinte érzete, hogy az alapítók közül életben levő id. Szabó Sándor és id. Endre László e napon közénk jöhet­tek, s nekik az egyesület őszinte háláját felvirágoztatása körül tett buzgó fárado­zásukért kifejezhette. Az ünnepély lefolyását a következők­ben adjuk. Az elnöki megnyitó, melyet Szabó János elnök olvasott fel, következően hangzott : Mélyen tisztelt közgyűlés! A legközelebb tartott kaszinói közgyű­lés ez egylet ötven éves fennállása emlé­kére e díszközgyűlés megtartását a mai napra rendelte meg, azt ezennel van sze­rencsém üdvözölni, mely után a gyűlést megnyitottnak nyilvánítom. • Ha a múltba kissé vissza­pillantunk, be kell vallanunk, hogy e kaszinót megal­kotó alapvető őseink hazafias törekvése s bölcs belátása — az ország és városunk nagy munkájának megalkotásánál — beha­tolt a jövendő fejleményeibe, s az országos érdek mellett, jó körültekintéssel, a helyi érdekeket is szem előtt tartotta. Érezték és tudatával éltek annak, hogy csak az a város halad a kor színvonalán, s bármely közérdekű kérdés csak ott nyerhet előnyös megoldást, hol az értelmiség szel­lemi fölényének tudatában zászlóvivője, ta­nácsadója, feje­s vezére a nagy közön­ségnek. A helybeli intelligens elemnek, e ka­szinó megalkotásánál, eszméje és czélja volt a társadalmi jobb köröknek összpontosítása, a szorosabb érintkezéssel a közművelődés fejlesztése, városunk előhaladása, szép fej­lődése és boldogulásának előmozdítása: ez ősök fent lobogtatták a haladás zászlóját, s az utódok, intve a jó példa által, e zászló­hoz hívek maradtak. Elmúlt 50 év e kaszinó életébe, s e szakadatlan jó együttlétet ünnepeljük ma. Mint eddig, úgy jövendőre is legyen e kaszinó az értelmiség, az arra hivatottak találkozási központja; itt mint régen volt, a családias jó egyetértés és rokonszenv la­­j közzék : óhajtom, hogy ez egylet városunk­­ boldogulására az idők határáig álljon fenn , tagjait pedig az Isten sokáig éltesse. Az elnöki megnyitó után dr. Fazekas Kálmán ovasta fel a kaszinó 50 éves tör­ténetéről a következőket: Mélyen tisztelt hallgató közönség ! Társalgó egyletünk a­z. évi ápril ha­vában érvén meg fennállásának 50-ik esz­tendejét, a közgyűlés kitüntető bizalma folytán engem ért a szerencse, hogy a jubileumi ünnepélyen az egyesület 50 éves történetét főbb vonásokban előadhassam. Bátor gyengének, ifjúnak, és erőtlennek érzem magam arra, hogy e föladatnak kellően megfelelhessek, s follamat darabos­nak arra, hogy a lefolyt ötven év minden örömét és minden viszontagságait kellően ecseteljem, a rendelkezésemre álló adatok alapján nagyban és egészben iparkodni fogok hű képet adni a t. hallgató közön­ségnek, s ha talán előadásom hézagos leend, méltóztassanak azt a források hézagos­ságának s gyengeségemnek betudni. Hiába­ kevésből és hézagosból nagyon nehéz tu­morét és egészet alkotni. Talán biablonszerüleg, de a legnagyobb magyar — Gr. Széchenyi István nevével kell kezdenem munkámat. Ő volt az, ki a nemzetet sok üdvös eszme iránt lángra gyújtotta, s ő volt az, ki a harminczas évek elején a pesti nemzeti kaszinó megala­kításával a kaszinók alakulásának ország­szerte ösztönzést adott. Ebben az időben még a rendiség nagy akadálya volt minden oly egyesülésnek, melynek természeténél fogva tagjai teljes egyenlőségét kellett szem előtt tartania. Ez akadályt, melyet akkor már a köztudat érezett, Széchenyi volt hivatva meggyengíteni, hogy az idők telje a 48-iki törvényhozás, a jobbágyság felszabadítása, a törvény előtti egyenlőség, közteherviselés, sajtó és tanszabadság ki­mondása és foganatosítása által végkép lerombolja. E nagy nemzeti munkához kétségtelenül nagy mérvben hozzájárultak az egyesülések, melyeknek már forradalom előtt a teljes egyenlőség volt kiindulási pontjuk, s melyek ezáltal hatalmas köztu­datot élesztettek a nemzetben, hatalmasat s erőset arra, hogy rabbilincseit letörje, s az ósdi nemesi kiváltságokat — a törvény előtti egyenlőséggel, a nemesi adómentessé­get — közteherviseléssel cserélje fel. Kétségtelenül ez volt az ok, amiért a Nemzeti Kaszinó megalakítása országszerte kaszinók alakulását szülte, ez volt az ok, hogy a nagy magyar lángszavai nem voltak pusztába hangzó szavak, hanem a nemzet szive húrjait érintvén, országszerte a leg­nagyobb hatást keltették. Midőn kimondta azt, hogy „az önkénynek legkisebb leh­elete is elég kettétörni s tökéletesen megsemmisíteni az egyesületek szüzességét“, midőn kimondta azt, hogy „egy egyesületben sem első sem utolsó senki nem lehet, s hogy ott egyedüli ur a közönség, a tagok összesége, s kit az pa­rancsai végbevitelére ideig-óráig tartó hata­lommal ruház föl, az a választott, ki nem ur a tagok felett, hanem az összakaratot képviseli s a társaság parancsait teljesiti.“ Abban az időben e kijelentések nagyon forradalmi természetűek lehettek. Hogyne, mikor a nemes ember urául pusztán a ko­ronás királyt ismerte el, s még annak sem volt joga szabadságától csak tettenkapás esetén megfosztani. Természetes tehát, hogy húzódozott minden egyenlőségi eszmétől. Vagy mikor a köz­tudatba ment át az egyesületek megalkotójának az a felfogása, hogy nevezetesebb egyesület alig állhat fel, csak kirekesztőleg egyfelekezetű részesekből, h­anem abban termesztőnek, fabrikánsnak, kereskedőnek sat. lenni kell, mert nemcsak a sok részvényes pénzbeli tehetsége alkotja azon magusi egyesületi erőt, mely szinte minden nehézségen diadalmaskodik, hanem azok ereje legfőkép azon sok s különböző részvényes értelmében s tapasztalataiban gyökerezik, melyeknek több oldalusága és súlya oly világosságra hozza végre a valót, hogy minden rá állított munkálkodásnak si­kere, ha nem bizonyos is legalább bizonyo­sabb, mintha egy ember értelmétől s tapaszta­lásaitól függne az.“ E fölfogás kétségtelenül nagy hatással volt arra, hogy az egyes, bár külön foglalkozású, de egyenrangú társa­dalmi tényezőket egyesületté tömörítette, hol mindenkinek alkalma nyílik tapasztala­tait érvényesíteni.­­ Nagy hatással volt arra, hogy azt a társadalmat, melynek úgy a nemesi kiváltságok, mint a jobbágybilin­csek e korban már teher voltak — s mely­nek vezér­elve a becsületes munka volt, ön­tudatra s életre ébreszsze, sejtetvén vele, hogy a szabadság szele már támadóban van s erejével elsepri mind az említett bi­lincseket s csak a becsületes embernek s a becsületes munkának értékét fogja ismerni. Találókban alig lehetett volna akkor­tájt az egyesületek hasznát kifejezni, mint Széchenyi, ki azokban két felette nagy hasznot látott, azt, „hogy az egyesületek a legszegényebb legénynek is, ki benne ré­szes, nevelik öntudatát s módot nyújtanak érte kellemért s hasznát nagyobbitani s hogy a legféktelenebbnek is alkalmat nyújtanak átlátni, mily sarkalatokon alapul az igazi szabadság.“ Ily s hasonló eszmék egész áradata ömlött el a legnagyobb magyar ajkairól s felrázta nemzete öntudatos polgárait, kik a haladó kultúrával az egyesületeket már amúgy is alig nélkülözhették. Ily s hasonló eszmék érlelték meg hazánk­ nagyobb ér­telmiséggel biró városaiban a társalgó­ egye­sületek szükségességét s hasznosságát. Ily eszmék lebeghettek városunk azon lelkes 25 polgára körében, kik társalgó egyletünk­nek 1838. év elején életet adtak. Balajthy Alajos h. ügyvéd, Dajky An­tal gyógyszerész, Dobos Endre h. ügyvéd, Endre László kis-kunkerületi tisztiügyész s erdőfelügyelő, Fazekas László törvénytudó, Faktor József segédpap, Huszka József h. ügyvéd s. tanító, Jámbor Mihály kis­kun­kerületi r. sebész, Keserű Mátyás h. ügyvéd, Klór János tanító, Mészáros Pál segédpap, Mihálovits János h. ügyvéd, Mildósy István segédpap, Móczár Ferencz hitész, Ring­­Jó­zsef v. tanácsnok, Ring László tanító, Ring Mihály tiszt. s. tanító, Seres László h. ügy­véd s tanító, Szabó Károly városi másod­­aljegyző, Szabó János tiszt. jegyző, Szabó Lajos közbirtokos, Szabó Sándor ker. tiszti ügyész, Stadler Mihály Alajos, városi ker. orvos, Szarka Ignácz városi segédpap és Való Ferencz v. rendes sebész voltak azok, kik honunk több műveit s minden tekin­tetben csinosbult városai tudományos testü­leteinek a dicső előhaladás pályáján kitűnő fényes példáit híven követve, a szabad Kun-Félegyháza városában a tudományok­ban, úgy a művelődést és előhaladást kö­zelebbről érdeklő tárgyakbani foglalkozás, s ugyane czélra üdvös sikerrel párosult idő­használás végett „Társaságos Egyesület“ czim­ alatt testületté központosultak. És itt az öt­ven év elegiája fog el. Az alapító tagok, városunk akkori közönségé­nek szine-java­i elporladtak anélkül, hogy művük sikeréről meggyőződést szerezhettek

Next