Félegyházi Hírlap, 1888 (6. évfolyam, 3-53. szám)
1888-04-08 / 15. szám
VI. évfolyam. Előfizetési ár: Egész évre 4 írt, félévre 2 trt. negyedévre Megjelenik minden vasárnap. Lapvezér: Dr. Holló Lajos. trt. Laptulajdonos : A Petőfi könyvnyomda részvénytársaság. Félegyháza, 1888. április 8. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szabó Imre-féle házban. Hirdetések díjszabály szerint. Felelős szerkesztő: Fehér Antal. Az árvíz. Megint itt van, megérkezett szökés szerint. Minden évben ellátogat s már annyiszor jött, hogy ellene és úgy kifogytunk a technikai intézkedésből, mint a hírlapok a felőlevaló czikkezésből, nem tud már egyik sem újat adni, csak a régit, a szokásosat. E helyzeteben nem vélünk roszszul cselekedni, ha reproducáljuk a tegnapi sajtó után Szentes város követének czikkét, mely a többi közt jóformán egyedül áll a helyes és legjobb teendők kijelölésében az árvízzel szemben, íme a következő igazságok, miket Szentes követelt: Ma még csak az emberi vagyonban tett rettenetes károkat veszszük a számba, azt is csak hiányosan. Elszámithatjuk a viz elleni biztonság czéljái(ól tett költekezéseket, melyek helyenkint az állami adót is meghaladják; s habár igy is tömérdek millióra menő összeg fogna mutatkozni, azért még mindig nincs fölbecsülve teljesen a kár, melyet az idei árvíz az államnak és lakosainak közvetlenül és következményeiben okozott. Mezőgazdaság, kereskedés, ipar s a nemzeti életműködésnek minden ágazata súlyosan fogja érezni e csapás hatását. Meg fogja érezni a bekövetkezendő ínség és az áradás elvonulta után visszamaradó miazmák, járványok folytán maga a népesség propagációja is, mely a tiszta magyarság által lakott területeken okvetlenül megapad s beá a különben is ijesztőleg lassú szaporodásu magyar fajnál a legis legérzékenyebb veszteség,— az emberi életben mutatkozó déliért. És ez mind az idei árvíz rovására, esik, mely hazáinkat, még soha nem pusztitá oly megdöbbentő arányokban, a mióta az árvizek pusztításairól krónikát vezetünk. Vis major! Isten sajtoló balkeze! Mit tehet, ez ellen a gyenge emberi erő? Halljuk hangoztatni minduntalan. Hát az az árvíz nagy csapás hazánkon. Bizonyos időközökben való szabályszerű megmegújulása még rettentőbbé teszi. Fölér egy-egy hadjárattal, pusztító ellenségnek koronkint határainkba beütéseivel, melyek nem engedik, hogy a békés fejlődtetésre oly szükséges nyugalomhoz jussunk. De még ez az árvíz sincsen akkora csapás, mint az a nyomomorúságos gondolkozás, mely belenyugszik abba a gondolatba, hogy ez az emberét túlhaladó ellenséges erőink a következése, a melybe keresztényi türelemmel bele kell nyugodnunk, mert nem tehetünk ellene. Gyáva és nyomorult egy gondolkozás ez, s csak egy veszni induló nemzethez való. Annak az emberi elmének, mely „éri pait fül- I men coelo“, annak, mely vissza tudta szorítani a tengereket, mig másokat együvé kötött, annak, mely ke-resztülfúrta az Alpeseket s naponkint csodákkal lepi meg a világot a műszaki vívmányok terén, ilyen gondolkozásba süllyedni nem szabad. Nem szabad különösen az árvizekkel szemben, melyek nem valami századuk alatt egyszer-egyszer előforduló elemi csapások, hanem rendszeresen, előreláthatólag, szabályszerűen bekövetkező tünemények. Tenni kell valamit, okvetlenül kell, e nemzet-pusztító állandó csapás ellen. Revízió alá kell venni az eddig követett védekezési rendszereket. Ki kell kutatni, alapjukban van-e a hiba, vagy régi ellátásuk részleteiben. Egy nemzet megmaradásának kérdése ez, megérdemli tehát, hogy a kellő feleletet megadni rá minden gondolkozó és elme megfeszüljön. Hiszen annyi itt a tapasztalat által összehordott anyag, mely gondolkozásra serkent!—Paleocapa, a vízszabályozások közül e század legnagyobb tekintélye, csak 21 átvígást javasolt a Tiszán. Csináltak pedig 113 - at, megtakarítván vele vagy 600 kilométer kanyarulatot s megrövidítvén a Tisza folyását közeli 500 kilométerrel. Helyes volt-e ez? S nem lassítható-e meg a víz hirtelen lefolyása, ha a Tisza felső részeiben az átvágások száma csökkentetik ? Paleocapa azt is meghatározta, hogy a Tisza árterét, ahol egyenes folyása van, 760 méternél szőkébbre szorítani nem szabad, ahol pedig kanyarodik, oly távolra legyenek a védtöltések egymástól, hogy közéjük férjen az egész kanyarodás. Abból a helyes gondolatból indult ki, hogy a töltések nem arra valók, hogy a Tisza folyását szabályozzák, a medrét mintegy megszabják ; nem is az, amit most tőlök várunk, hogy bármi magas víz nyomásának ellentálljanak , hanem az, hogy a kiöntött víznek végii tétlen területekre széjjelfolyását megakadályozzák. Meg kell szorítani, nem a folyókat, hanem a földnyerési törekvések mértéktelenségzéit. Az nem járja, hogy 7—8 kilométer szélességű üblözetek tengervize, mint az épen most emlegetett bokányi és csanyi öblözeteké, 100—120 méter szélességű folyam-nyakba szoptassák, csupán azért, mivel ott valami nagy uraságnak valnnak mellesített földet. Az is meggondolandó, hogy vájjon a védtöltések és a vasúti töltések ne hozassanak-e olyan kombinációba egymással, hogy mind a közlekedés, mind a víz elleni védekezés czéljainak megfeleljenek? Belgiumban ez már kiprofitus dolog : s akre ütöttése a vasút jár, sok vasúti töltés árvíz ellen is gát. A Tiszának, amint a síkra ér, kilométerenkint csak néhány centiméternyi esése van, a torkolata felé még ez is csökken. Nem volna-e érmes meggondolni, hogy az így összegyűlő rengeteg víz lefolyásában megúsztassák akár egy Debreczennek irányuló s az alsó Dunába torkolló levezető csatornával, akár a Tiszát a Dunával összekötő zsilipes kanálissal s azonfelül öntözésre, s talán hajózásra is használható csatornahálózattal. Ála vizet, melynek csak pusztításait ismerjük ez idő szerint s szilárd építő anyaggal láthatnék el az alföldi népet, a víznek ellentállni nem tudó sárházak helyett. Hogy a gátrendszerrel addig, míg jobb itt helyükbe nem tudunk, fölhagyni nem szabad, azt már kijelentettük e helyen. Nem szabad elfelednünk, hogy társultoknak e gátakban több mint ötven millió forintnyi tőkéje hever s hogy azok közel háromszáz négyszegmérföldnyi területet védenek, ha abszolút biztonságot nem nyújtanak is. De a hibákat mindenesetre ki kell igazítani s rajta lenni, hogy a magyar elföldnek az árvizek által annyit zaklatott s a védő munkálatok terhe és költségei által annyira nyomott népe megnyerhesse legalább az emberi erő által elérhető legnagyobb nyugalmat s békén éltessen annak a hivatásának, mely az ország magyar jellegének föntartásában áll. Ezért semmiféle áldozatot túlságosnak nem tarthatunk s ezt meghoznunk olyan létérdekünk által parancsolt kötelesség, melynél nagyobbat nem ismerhetünk, akármily következetességgel tesz is elébe egyéb érdekeket az orránál tovább látni nem akaró napi politika. Az adomvntal szükségességét többször hangsúlyoztuk már lapunk hasábjain, most ez ügyre vonatkozólag annyit közölhetünk, miszerint a kormány körében a pénzügyi administráció újabb szervezésénél fognak a felállítandó adóhivatalok kérdése felett dönteni. Ugyanis az újabb szervezés értelmében — mint értesülünk — az adóhivatalok nemcsak egyszerű pénztárak fognak lenni, hanem egyúttal elsőfokú pénzügyi- és adóügyi hatóságok is, s így az újabb szervezés keresztülvitele előtt nem volna — a kormány álláspontja szerint — czélszerű , újabb adóhivatalokat felállítani, melyeket rövid idő múlva úgyis át kellene Mikor jön Kossuth Budapestre ? Somssich minapi elhunyta alkalmával említve volt a lapokban, hogy Somssich halála előtt óhajtott még Kossuthtal, nagy ellenfelével találkozni s le voltak írva e találkozás megkapó és megható részletei is, de mégsem volt leírva a legérdekesebb részlet, melyet most Somssich Lőrincz, az elhunyt Somssich Pál fivére beszél el a következőkben : Midőn a magyar viszonyok tárgyalásának során Budapestre került a szó, Kossuth közbevágott, kérve Somssichot, hallgasson, mert fáj szivének Budapest nagyszerű fejlődéséről hallania, midőn ő azt nem láthatja. — Nem tudom felfogni, miért ne láthatnád te meg Budapestet — felelt rá Somsich — csak erős elhatározás kell hozzá. Kossuth megrázta ezüstfürtös fejét s szomorúan mozidá: — Nincs rá mód, az lehetetlen ! — Nézd Lajos — erősködött Liliés Somssich, közelebb lépve Kossuthoz,- te már oly régóta távol vagy Magyarországtól s ott természetszerűleg oly kevesen ismernek földjeid közül, hogy bizony senki sem ismer rád, hátha még kék szemüveget és fekete parókát tennél fel! Szeretném látni akkor azt az embert, aki benned Magyarország félistenét sejtené. — De akkor nekem előbb komédiássá kellene lennem, kedves barátom, ahhoz pedig nem értek. Itt rövid szünet állott be s mindkét férfi némán, fájdalmasan nézett egymásra. Végre Kossuth hirtelen összerázkódott, szemei szikráztak s székéről fölpattanva, örvendetes fölindulással szólt: — Egyetlen egy esetben lehetséges, midőn én viszont láthatom kedves Budapestémet. Somssich izgatottan leste Kossuth következő szavait. — És az ? — Az, — felelt Kossuth emelkedett hangon — ha az oroszok megtámadják Magyarországot. Akkor minden álarcz, minden paróka s minden rábeszélés nélkül hazamegyek s bejárok minden falut, minden várost, hangosan és büszkén hirdetve rítt vagyok és a haza rendelkezésére bocsájtom magamat! Akkor megmutatnám majd az én kedves magyarjaimnak, mit tehet az aggastyán, aki féllábbal már a sírban van! Akkor, de csak akkor fogom én kedves Budapestemet viszontlátni! . . . 15. A holt költő szerelme.*) Zeng a liget a csalogány dalain : Mélázza a völgyi tilinkát; A sziklapatak csókdossa szelíden A rózsafűzért, a habokba leringót; Langy szellet a bokrot, — a méh a virágot. Hát mink, én édenem üdve, világom ! Meg nem csókoljuk-e egymást ? Hát mink meg nem csókoljuk-e egymást? Én és Te, meg O, háromszivű egység. Szép hölgyem élén nevető kicsinyem. — Oh kérlek, óh kérlek az égre , nevess még ! Lantom, szerelemre felajzva, remeg: Hadd énekelem meg gyermekemet : Szerelmi dalt a fiamhoz : Hadd zengjek dalt a fiamhoz: — Nem tudja mi az még ? — Dajka dana. Majd hogyha megérti, szivébe bevésse, Ali annyival édesebb ajkad, anya. Elmond neki, apja ki volt, hova lett? Mily boldogul élt, amíg élt, te veled, Nem, — özvegyem tán, mire hull a levél. „Tán özvegyem, a mire hull a levél ! Oh, mondsza ! felejteni tudsz-e te engem ? — Olcsó a halál, hova engemet Innak! — Majd meghal-e nálad is árva szerelmem?!'* .... „Oh nem, nem! Örökkön örökre soha! Ha téged a sir temet el, mi oda Mindketten e sírba leszállunk ..... „Olcsó a halál, hova engemet ininak“ . . . • A harcz mezején rendet a ki vág, Nem válogat az, nem hallgat imára : Nem nézi, ki a tövis és a virág ? Kit fed feledés moha, hol kimulék ? S kit vesz föl a hír ege: — csillagul ég ? Nem hangszere lant a halálnak .... 4) A casinói jubileum hangversenyén szavalta Mihálovits Alajos. aiui harsonahang, dobogó paripák, Bőszült tömegek viharátka, Vérnász, hol a csókokat osztja a vas, S a sir hideg férge a mátka. — Jajszóknak kardala, tűzi harang , Es közbe, ha csend marad, pendül a lant, S azt mondja: előre! halálba! .... „Már nyugszik a harcz“. . . károgja búsan Lombhagyta juharról a holló. A vérmezején nincs több aratás, Már mind lekaszálva a tarló .... — Gyász hírnöke harczi mezőnek, szeld meg: Hol dalnokom ? hol van a hős, a ki zengett ? Szólj, hol van a férj, a kit úgy szeretek? Holló felel: „úgy ketten szeretőnk őt ... . Sok delih is indul a szavára: . . . . Dús lakománk, — nekem és fiaimnak. __ Én megsiratom, — te ne várjad: Száz közt ő legalul fektetten Alszik. — Gyászoljuk meg a hőst mink ketten. Én holtig, — az uj nászéjig az özvegy. Uj nász éjig az özvegyi fágyott, Oly lenge lepelt feltépi a szél. — A férfi vigaszba mi láng, mi varázs van ; S az asszonyi szív, hajh, az nem aczél , . . . A holtnak az álmot! A szívnek öröm kell Nem félt a halott! Szép lepke te röpkedj, Majdha a nászzene tánczra hevít ! Nászzene hangjainál repül a pár: Uj szerető karján deli asszony, A tarka fűz.Úr, a menyasszonyi disz, Leng tartéiból kígyózva le hosszan. S még boldogabb óra, mely eljön a csenddel, Ajkai szemet édesen elesüli a szender. — Csak két szív dobogása beszél. Csak két szív dobogása beszél. — . . . Hát ott az a harmadik? Sirbeli rém. — Csontfő, koszorús kalpag süvege.