Félegyházi Hírlap, 1888 (6. évfolyam, 3-53. szám)

1888-04-08 / 15. szám

VI. évfolyam. Előfizetési ár: Egész­ évre 4 írt, félévre 2 trt. negyedévre Megjelenik minden vasárnap. Lapvezér: Dr. Holló Lajos. t­rt. Laptulajdonos : A Petőfi könyvnyomda részvény­társaság. Félegyháza, 1888. április 8. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szabó Im­re-féle házban. Hirdetések díjszabály szerint. Felelős szerkesztő: Fehér Antal. Az árvíz. Megint itt van, megérkezett szö­­kés szerint. Minden évben ellátogat s már annyiszor jött, hogy ellene és úgy kifogytunk a technikai intézkedés­ből, mint a hírlapok a felőlevaló czik­­kezésből, nem tud már egyik sem újat adni, csak a­ r­égit, a­ szokásosat. E h­elyzeteben nem vélünk rosz­­szul cselekedni, h­a reproducáljuk a tegnapi sajtó után Szentes város kö­vetének czikkét, mely a többi közt jóformán egyedül áll a helyes és leg­jobb teendők kijelölésében az árvízzel szemben, íme a következő igazságok, mi­ket Szentes követe­lt: Ma még csak az emberi vagyon­ban tett rettenetes károkat veszszü­k a számba, azt­ is csak hiányosan. E­lszá­­mith­atjuk a viz elleni biztonság czéljá­­i­(ól tett költekezéseket, m­e­l­y­e­k h­­e­­l­y­e­n­­k­i­n­t a­z á­l­l­a­mi adót is m­e­g­h­a­l­a­d­j­á­k; s habár­ igy is tö­mérdek millióra menő összeg fogna mutatkozni, azért még mindig nincs föl­becsülve teljesen a kár, melyet az idei árvíz az államnak és lakosainak közvetlenül és következményeiben okozot­t. Mezőgazdaság, kereskedés, ipar s a nemzeti életműködésnek minden ága­zata súlyosan fogja érezni e csapás hatását. Meg fogja érezni a bekövet­kezendő ínség és az áradás elvonulta után visszam­aradó miazmák, járványok folytán maga a népesség p­rop­agáci­ój­a is, mely a tiszta magyarság által la­kott területeken okvetlenül megapad s beá­­ a különben is ijesztőleg lassú szaporodásu­ magyar fajnál a legis leg­­érzékenyebb veszteség,­­— az emberi életben mutatkozó déliért. És ez mind az idei árvíz rovásá­ra, esik, mely hazáinkat, még soha nem pusztitá oly megdöbbentő arányokban, a mióta az árvizek pusztításairól kró­nikát vezetünk. Vis major! Isten sajtoló balkeze! Mit tehet, ez ellen a gyenge emberi erő? Halljuk hangoztatni minduntalan. Hát az az árvíz nagy csapás ha­zánkon. Bizonyos időközökben való szabályszerű megm­egújulása még ret­tentőbbé teszi. Fölér egy-egy hadjá­rattal, pusztító ellenségnek koronkint határainkba beütéseivel, melyek nem engedik, hogy a békés fej­lőd­tetésre oly szükséges nyugalomhoz jussunk. De még ez az árvíz sincsen a­k­­k­o­r­a csapás, mint az a nyo­m­o­­m­orús­á­g­o­s gon­d­­o­lkoz­á­s, mely bele­nyugszik abba a gondolat­ba, hogy ez az emberét túlhaladó el­lenséges erőin­k a következése, a mely­be keresztényi türelemmel bele kell ny­ugodnunk, mert nem tehetünk ellene. G­y­á­v­a és n­y­o­m­o­r­ult e­g­y gondolkozás ez, s csak egy­­ veszni induló nemzethez való. Annak az emberi elmének, mely „éri pait fül- I men coelo“, annak, mely vissza tud­ta szorítani a tengereket, m­ig máso­­kat együvé kötött,­ annak, mely ke-­­resztülfúrta­ az Alpeseket s naponkint csodákkal lepi meg a világot a mű­szaki vívmányok terén, ilyen gondol­kozásba süllyedni nem szabad. Nem szabad különösen az árvi­zekkel szemben, melyek nem valami­­ századuk alatt egyszer-egyszer előfor­duló elemi csapások, hanem rendsze­resen, előreláthatólag, szabályszerűen bekövetkező tünemények. Tenni kell valamit, okvetlenül kell, e nemze­t-pusztító állandó csapás ellen. Revízió alá kell venni az eddig követett védekezési rendszereket. Ki kell kutatni, alapjukban van-e a hiba, vagy r­égi ellá­­­tásuk részleteiben. Egy nemzet megmaradásának kérdése ez, megérdemli tehát, hogy a kell­ő fele­letet megadni rá minden gondolkozó é­s elme megfeszüljön. Hiszen annyi itt a tapasztalat ál­tal összehordott anyag, mely gondol­kozásra serkent!—Paleocapa, a vízsza­bályozások közül e század legnagyobb tekintélye, csak 21 át­v­­í­g­ást j­a­­v­a­s­o­l­t a T­i­s­z­á­n. Csináltak pedig 113 - a­t, megtakarítván vele vagy 600 kilomé­ter kanyarulatot s megrövidít­­vén a Tisza fol­y­á­s­á­t közeli 500 k­i­l­o­m­­é­t­e­r­r­e­l. Helyes volt-e ez? S nem lassítható-e meg a víz hir­telen lefolyása, ha a Tisza felső ré­szeiben az átvágások száma csök­kentetik ? Paleocapa azt is meghatározta, hogy a Tisza árterét, a­hol egyenes folyása van, 760 méternél szőkébbre szorítani nem szabad, a­hol pedig ka­nyarodik, oly távolra legyenek a véd­­töltések egymástól, hogy közéjük fér­jen az egész kanyarodás. Abból a he­lyes gondolatból indult ki, hogy a töltések nem arra valók, hogy a Ti­sza folyását szabályozzák, a medrét mintegy megszabják ; nem is az, a­mit most tőlök várunk, hogy bármi magas víz nyomásának ellentálljanak , hanem az, hogy a kiöntött víznek végii tétlen területekre széjjelfolyását megakadályozzák. Meg kell szorítani, nem a folyó­kat, hanem a föl­dny­erés­i tö­rekvések m­é­r­t­é­k­tele­n­s­é­gzéit. Az nem járja, hogy 7—8 ki­lométer szélességű üblözetek tenger­vi­ze, mint az épen most emlegetett bo­kányi és csanyi öblözeteké, 100—120 méter szélességű folyam-nyakba szo­ptassák, csupán azért, mivel ott vala­mi n­a­g­y u­r­a­s­á­g­n­a­k v­a­ln­n­a­k m­e­ll­­­e­s­í­t­e­t­t földet. Az is meggondolandó, hogy váj­jon a védtöltések és a vasúti töltések ne hozassanak-e olyan kombinációba egymással, hogy mind a közlekedés, mind a víz elleni védekezés czéljainak megfeleljenek? Belgiumban ez már ki­­profit­us dolog : s a­k­re üt­öt­tés­e a v­a­s­ú­t j­á­r, sok vasúti töltés árvíz ellen is gát. A Tiszának, a­mint a síkra ér, kilomét­erenkin­t csak néhány c­en­ti­­méternyi esése van, a torkolata felé még ez is csökken. Nem volna-e ér­mes meggondolni, hogy az így össze­gyűlő rengeteg víz lefolyásában meg­úsztassák akár egy Debreczennek irá­nyuló s az alsó Dunába torkolló leve­zető csatornával, akár a Tiszát a Du­nával összekötő zsilipes kanálissal s azonfelül öntözésre, s talán hajózásra is használható csatornahálózattal. Ál­a vizet, melynek csak pusztításait is­merjük ez idő szerint s szilárd építő anyaggal lát­hatnék el az alföldi né­pet, a víznek ellentállni nem tudó sár­házak helyett. Hogy a gátrendszerrel addig, míg jobb itt helyükbe nem tudunk, fölhagy­ni nem szabad, azt már kijelentettük e helyen. Nem szabad elfelednünk, hogy társultoknak e gátakban több mint ö­t­v­e­n millió forintnyi tőkéje hever s hogy azok közel háromszáz nég­yszegmér­­földnyi területet védenek, ha abszolút biztonságot nem nyújta­nak is. De a hibákat minden­esetre ki kell igazítani s rajta lenni, hogy a magyar elföldnek az árvizek által annyit zaklatott s a védő munkálatok terhe és költségei által annyira nyomott népe meg­nyerhesse legalább az emberi erő által elérhető legnagyobb nyu­galmat s békén éltessen annak a hivatásának, mely az ország magyar jellegének föntar­­tásában áll. Ezért semmiféle áldozatot túlságosnak nem tarthatunk s ezt meghoznunk olyan létérdekünk által parancsolt kötelesség, mely­nél n­a­g­y­o­b­b­a­t nem ismerhetünk, akár­mily következetességgel tesz is elébe egyéb érdekeket az orránál to­vább látni nem akaró napi politika.­­ Az adomvntal szükségességét több­ször hangsúlyoztuk már lapunk hasábjain, most ez ügyre vonatkozólag annyit közöl­hetünk, miszerint a kormány körében a pénzügyi adm­inistrác­ió újabb szervezésénél fognak a felállítandó adóhivatalok kérdése felett dönteni. Ugyanis az újabb szervezés értelmében — mint értesülünk — az adó­hivatalok nemcsak egyszerű pénztárak fog­­­­nak lenni, hanem egyúttal elsőfokú pénz­ügyi- és adóügyi­ hatóságok is, s így az újabb szervezés keresztülvitele előtt nem volna — a kormány álláspontja szerint —­­ czélszerű , újabb adó­hivatalokat felállítani,­­ melyeket rövid idő múlva úgyis át kellene Mikor jön Kossuth Bu­dapestre ? Somssich minapi elhunyta alkalmával említve volt a lapokban, hogy Somssich ha­lála előtt óhajtott még Kossuthtal, nagy el­lenfelével találkozni s le voltak írva e ta­lálkozás megkapó és megható részletei is, de m­ég­sem volt leírva a legérdekesebb részlet, melyet most Somssich Lőrincz, az elhunyt Somssich Pál fivére beszél el a kö­vetkezőkben : Midőn a magyar viszonyok tárgyalá­sának során Budapestre került a szó, Kos­suth közbevágott, kérve Somssichot, hall­gasson, mert fáj szivének Budapest nagy­szerű fejlődéséről hallania, midőn ő azt nem láthatja. — Nem tudom felfogni, miért ne lát­hatnád te meg Budapestet — felelt rá Som­­sich — csak erős elhatározás kell hozzá. Kossuth megrázta ezü­stfürtös fejét s szomorúan mozidá: — Nincs rá mód, az lehetetlen ! — Nézd Lajos — erősködött Liliés Somssich, közelebb lépve Kossuthoz,­­- te már oly régóta távol vagy Magyarországtól s ott természetszerűleg oly kevesen ismer­nek földjeid közül, ho­gy bizony senki sem ismer rád, hátha még kék szemüveget és­­ fekete parókát tennél fel! Szeretném látni akkor azt az embert, aki benned Magyar­ország félistenét sejtené. — De akkor nekem előbb komédiás­sá kellene lennem, kedves barátom, ahhoz pedig nem értek. Itt rövid szünet állott be s mindkét férfi némán, fájdalmasan nézett egymásra. Végre Kossuth hirtelen összerázkódott, szemei szikráztak s székéről fölpattanva, örvendetes fölindulással szólt: — Egyetlen egy esetben lehetséges, midőn én viszont láthatom kedves Budapes­té­me­t. Somssich izgatottan leste Kossuth kö­vetkező szavait. — És az ? — Az, — felelt Kossuth emelkedett hangon — h­a a­z oroszok megtá­madják Magyarországot. Akkor minden álarcz, minden paróka s minden rábeszélés nélkül hazamegyek s bejárok minden falut, minden várost, hangosan és büszkén hirdetve rítt vagyok és a haza rendelkezésére bocsáj­tom maga­m­a­t! Akkor megmutatnám majd az én kedves magyarjaimnak, mit te­het az aggastyán, aki félláb­bal már a sírban van! Akkor, de csak akkor fogom én kedves Budapestemet vi­szontlátni! . . . 15. A holt költő szerelme.*) Zeng a liget a csalogány dalain : Mélázza a völgyi tilinkát; A sziklapatak csókdossa szelíden A rózsafűzért, a habokba leringót; Langy szellet a bokrot, — a méh a virágot. Hát mink, én édenem­ üdve, világom ! Meg nem csókoljuk-e egymást ? Hát mink meg nem csókoljuk-e egymást? Én és Te, meg O, háromszivű egység. Szép hölgyem élén nevető kicsinyem. — Oh kérlek, óh kérlek az égre , nevess még ! Lantom, szerelemre felajzva, remeg: Hadd énekelem meg gyermekemet : Szerelmi dalt a fiamhoz : Hadd zengjek dalt a fiamhoz: — Nem tudja mi az még ? — Dajka dana. Majd hogyha megérti, szivébe bevésse, Ali annyival édesebb ajkad, anya. Elmond neki, apja ki volt, hova lett? Mily boldogul élt, amíg élt, te veled, Nem, — özvegyem tán, mire hull a levél. „Tán özvegyem, a mire hull a levél ! Oh, mondsza ! felejteni tudsz-e te engem ? — Olcsó a halál, hova engemet Innak! — Majd megh­al-e nálad is árva szerelmem?!'* .... „Oh nem, nem! Örökkön örökre soha! Ha téged a sir temet el, mi oda Mindketten e sírba leszállunk ..... „Olcsó a halál, hova engemet ininak“ . . . • A harcz mezején rendet a ki vág, Nem válogat az, nem hallgat imára : Nem nézi, ki a tövis és a virág ? Kit fed feledés moha, hol kimulék ? S kit vesz föl a hír ege: — csillagul ég ? Nem hangszere lant a halálnak .... 4) A casinói jubileum hangversenyén szavalta­­ Mihálovits Alajos. aiui harsonahang, dobogó paripák, Bőszü­lt tömegek viharátka, Vérnász, hol a csókokat osztja a vas, S a sir hideg férge a mátka. — Jajszóknak kardala, tűzi harang , Es közbe, ha csend marad, pendül a lant, S azt mondja: előre! halálba! .... „Már nyugszik a harcz“. . . károgja búsan Lombhagyta juharról a holló. A vérmezején nincs több aratás, Már mind lekaszálva a tarló .... — Gyász hírnöke harczi mezőnek, szeld meg: Hol dalnokom ? hol van a hős, a ki zengett ? Szólj, hol van a férj, a kit úgy szeretek? Holló felel: „úgy ketten szeretőnk őt ... . Sok deli­h is indul a szavára: . . . . Dús lakománk, — nekem és fiaimnak. __ Én megsiratom, — te ne várjad: Száz közt ő legalul fektetten Alszik. — Gyászoljuk meg a hőst mink ketten. Én holtig, — az uj nászéjig az özvegy. Uj nász­ éjig az özvegyi fágyott, Oly lenge lepelt f­eltépi a szél. — A férfi vigaszba mi láng, mi varázs van ; S az asszonyi szív, hajh, az nem aczél , . . . A holtnak az álmot! A szívnek öröm kell Nem félt a halott! Szép lepke te röpkedj, Majdha a nászzene tánczra hevít ! Nászzene hangjainál repül a pár: Uj szerető karján deli asszony, A tarka fűz.Úr, a menyasszonyi disz, Leng tartéiból kígyózva le hosszan. S még boldogabb óra, mely eljön a csenddel, Ajkai szemet édesen elesüli a szender. — Csak két szív dobogása beszél. Csak két szív dobogása beszél. — . . . Hát ott az a harmadik? Sirbeli rém. — Csontfő, koszorús kalpag süvege.

Next