Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1903

ban. Ez, ami mindig előkelő helyet biztosít számunkra az egyetemes művelődéstörténet, a világirodalom aszta­lánál is. Ez az, amiben számra nagyobb, sikerekben szerencsésebb nemzetekkel is fölvehetjük a versenyt. Azért nagy író Jókai, mert ez a nemzeti vonás benne ragyog minden szavában, minden gondolatában. Nagyobb mindenik elődjénél, mert mindeniknél magyarabb. A magyar elbeszélő próza stílusát ő teremti meg. Az ő gördülékenyen ömlő szavához képest csak dado­gás az elődök beszédpróbája. Az első magyar regényíró, Jósika, ma már csaknem élvezhetetlen, a nemes Eötvös eszmékben és gondolatokban gazdag körmondatai idegen­­szerűek, a Kemény Zsigmond vesékig látó jellemrajzai fárasztók és színtelenek. Látni lát, de szava nincs rá elmondani. Belül csupa költészet, kivül csupa próza. Mennyire más a Jókai prózája! Észrevétlenül föl­fakadó üde forrásvíz, mely élénk csobogással törtetve előre, rakoncátlan patakká, majd szilaj folyammá dagad. Megy, fut, rohan s ellenállhatatlan erővel ragadja magá­val az olvasót. Észre sem veszed s már elragadt az ár. Hiában akarnál menekülni, nem lehet. Talán mérgelődől magadban az akaratlan utazás miatt, kivált ha kelleténél jobban benőtt a fejed lágya s nem találsz már semmi gyönyörűséget az ártatlan lubickolásban, talán dühre lobbansz, ha számba veszed s realista létedre józanul mérlegelni kezded a futás dőreségét és céltalanságát, naivságát és képtelenségét, de olyan édesen ringatnak a habok, olyan szép a partvidék, olyan csodás fényben törik meg a napsugár az egymást kergető habokban, hogy elfelejted haragodat s mire véget ér az utazásod, azon veszed észre magad, hogy a gyönyörűségtől nem maradt időd a mérgelődésre. Lelkedre valami csodás megnyugvás száll, mintha templomból jönnél. Mosolyogva letörlöd a szemedre feltola­kodó könnycseppet s úgy

Next