Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1903
nagy gondolkozó, nagy tudós, nagy emberbarát, de nem lehet költő, nem lehet író. Ezért áll Jókai minden lehető hibái mellett is egy sorban irodalmunk legnagyobbjaival, mert ha nem is oly öntudatos művésze a nyelvnek, mint Arany, s nem mindig olyan szerencsés, mint a lángész érthetetlen divinatiojával dolgozó Petőfi, egyedül és egymaga tölti be az elbeszélő próza újjáteremtésében azt a szerepet, amin Petőfi, Arany és Tompa hárman osztozkodnak. Gazdaságban és bőségben egy írónk nyelve sem versenyezhet vele, még az Aranyé sem. A nép gazdag nyelvkincséből senki annyit át nem vitt az irodalomba, mint ő. A sok valódi gyöngyszem közt akad — igaz — nem egy értéktelen hamisítvány is, de ez úgy látszik, együtt jár nyelvünk kóros megbetegedésével s nem egészen a Jókai hibája. A tiszta búzába is beleesik a konkoly. Színmagyar világ azért a Jókai világa s még a mesék fantasztikus képzeletvilágában is jellegzetesen magyar. Magyarságából folyik talán nagy mesemondó tehetsége is. De az már bizonyára túlzás, hogy mi volnánk Jókaival a világ legjobban mesélő nemzete. Erről a dicsőségről le kell mondanunk, anélkül hogy lenne okunk miatta az elszomorodásra. A francia elbeszélő próza elevenebb és ötletesebb, az orosz talán mélyebben szánt, az angol kimértség is értékesebb lehet a mi szabad röptű áradozásunknál, de egyik sem fordulatosabb, egyik sem színesebb, egyik sem jellegzetesebb a mi magyar beszédünknél. Nekünk legalább mindenesetre a legjobb, legszebb és legélvezhetőbb. Van benne és van bennünk valami, ami ízről-ízre magyar sajátság, magyar különlegesség. Talán a vérünk alkata hozza magával, talán a magyar föld lehellete. Ez a nemzeti vonás az, ami igazán értékes bennünk, nyelvünkben és irodalmunk.