Dolgozók Lapja, 1969. október (24. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-05 / 231. szám
DOLGOZÓK LAPJA Magyar művészet 1896 —1945 Kiállítás az Ernst Múzeumban A nemzetközi művészettörténész kongresszus vendége három tárlaton félezer tekinthette át Budapesten a magyar művészet válogatott műveit: a budai Várban láthatták a régi magyar művészet remekeit, a Műcsarnokban válogatást a felszabadulás óta eltelt időszak alkotásaiból, az Ernst Múzeum pedig az 1896 és 1945 közötti fél évszázad terméséből nyújt élvezetes ízelítőt. 1896 — a Millennium éve. Kevesen tudnak arról, hogy ekkor alakult meg a nagybányai művésztelep. Vezető mestere a müncheni akadémiáról, a hivatalos, száraz akadémizmus légköréből indult Hollósy Simon. A Zrínyi kirohanása című — kis méreteiben is — nagy kifejező erejű kép az alapítás évében született. A barátok és tanítványok — Ferenczy Károly, Réti István, Thorma János, Csók István és Iványi Grürtwald Béla később túlléptek Hollósy tanításain. Közülük Ferenczy Károly jutott el a legmesszebbre. Az Esthangulat lovakkal vagy a Józsefet eladják testvérei finoman felépített kompozíciója abban az időben született, amikor a fiatal Picasso Spanyolországból Párizsba utazott. Ferenczy legkisebb vásznain, nagy kompozícióban és grafikáiban egyaránt kiválót alkotott Művészetébe — alig észrevehetően — beépültek a kor modern impresszionista és posztimpresszionista törekvései is. Nem volt Nagybányához hasonlóan szervezett tömörülés az alföldinek nevezett festők csoportja. Ide sorolják Mednyánszkyt, Fényes Adolfot, Rudnay Gyulát Koszta Józsefet, Tornyai Jánost Pedig Mednyánszkyt, a pszichológust, a tájban is a lelket kereső festőt, vagy Fényes Adolfot, aki az alföldi tájat és népet kissé kuriózumként kezeli, kár idesorolni. Alföldiek a rembrandti barnákat felélesztő Rudnay, a fájdalmát egyetemes érvényű jelképekben kifejező Tornyai és az „éjféli napsütés”, a lángot szító alföldi hőség megörökítője, Koszta József. Három önálló, nagy művész nevét említhetjük egymás mellett, anélkül, hogy rokonságot keresnénk tük: az erdélyi hegyek közösembereit, életük nehéz és mégis sok boldogságot adó pillanatait megőrző Nagy Istvánt, Csontvárit és a gyar festészet Krúdyját, maaz álomalakoknak testet adó Gulácsyt. Ezek az alkotók munkájukat az európai művészet nagy áramaitól függetlenül végezték. Nyugat- Európa haladó művészetéhez Rippl-Rónai József csatlakozott, aki részt vett egy modern francia festőcsoport működésében. Képein a francia posztimpresszionizmus hatása keveredik kedélyes, eredeti hangvételével. Kevesebb önállósággal, több ügyességgel és nagyobb gyorsasággal követte a festészeti divatok változásait Vaszary János. A magyar festészet három fai Szőnyi és Bernáth Aurél, Vajda mellé pedig Ámos Imre. Az izmusok hatásaira érzékenyen figyelt Martyn Ferenc, Bortnyik Sándor és a konstruktivizmus nagy magyar képviselője, Barcsay Jenő. Az Ernst Múzeum kiállításán, nemcsak képek, hanem grafikák, érmek, szobrok is láthatók. A grafikák közt követéséről vallanak, így együtt látszik, mennyire elmaradt a magyar szobrászat a festészet mögött. A sok jó és színvonalas szobor között csak két olyan található, amely igazán egyéni alkotás. Az egyik Fadrusz János Toldijának lendületes, mozgalmas kompozíciója, a másik a Turáni lovas, Medgyessy műve, legnagyobb mestere a háború feltűnik az írónő, Lesznai előtti időszakban Derkovits Anna szép rajza, Gulácsy Gyula, Egry József és Vajda pasztelljei és Ferenczy Noémi János. Melléjük sorakoznak gobelinvázlatai mellett. Az fel Dési Huber István, a sí- érmek a hagyományok szolid Fadrusz János: A farkasokkal viaskodó Toldi Tornyai János: Gémeskút Helytörténet — filmen A dorogi művelődési központ számos szakköre közül az egyik legeredményesebben dolgozó csoport a filmesek lelkes tábora. A szakkör feladatának tekinti a Dorogon és a környéken történő aktualitásoknak celluloidszalagra való rögzítését, bemutatását. Eddig számos riportfilmet, balesetelhárítási módszertani filmet készítettek, amelyek közül többet a televízió is bemutatott. A szakkör most keményebb fába is belevágja a fejszéjét: még a kora nyáron elkezdték egy film forgatását, amely Visegrád természeti szépségeit mutatja be. A felvételek lassan a befejezéshez közelednek. Nagy feladatnak ígérkezik az Esztergom sokarcúságát bemutató húszperces kisfilm forgatása is. A forgatókönyv szerint Esztergomot egy Babits-vers apropójával indítják, s elsősorban iparát, diákváros és kulturális-idegenforgalmi központ mivoltát mutatják be. A film a tervek szerint hazánk felszabadulásának 25. évfordulójára készül el. Távolabbi feladat a dorogi járás néprajzi, ipari, kulturális életét bemutató film elkészítése. Jelenleg a forgatókönyv öszeállításán dolgoznak, a következő nyár munkája lesz a forgatás. A síkos utcán elestem, a karomat nagyon fájlaltam és az orvosi rendelőben megállapították, hogy csontrepedésem van. — Nem kell megijedni — vigasztaltak, — pár napig felkötve hordja a karját, azután rendbe jön, és néhány múlva elfelejti a balesetet.hét Ez volt az előzménye annak, hogy meggyűlöltem Kelement, pontosabban Ilonkát, Kelemen hűtlen menyasszonyát. Az történt, hogy napokig ismerőseim érdeklődésének középpontjában álltam. Megállítottak az utcán, és érdeklődtek balesetem felől... Eleinte még örömet találtam abban, hogy mindenkinek részletesen elmeséltem az esetet, az eséstől kezdve az elsősegélyig... Azután lassan-lassan unni kezdtem a dolgot.„ Az ötvenedik érdeklődőnek csak annyit mondtam: „Baleset!” És faképnél hagytam az illetőt. Ma reggel azután Kelemen került utamba. Köszöntünk egymásnak, és én vártam a felkötött karomra vonatkozó részvétteljes kérdést. De Kelemen — bár a fehér kendőre bámult — egy szót sem szólt, csak sóhajtott. Ennyire szívére vettem volna e? én balesetemet? — tűnődtem. Meg kell őt nyugtatni, semmi az egész. Mit is szoktak ilyenkor mondani? Gyerekjáték, vagy katonadolog? De mielőtt beszélhettem volna, ő újabb két sóhajtás után szenvedő hangon megszólalt: — Ilonka felbontotta az eljegyzést. — Ki az az Ilonka? — Nem emlékszel? Egyszer voltál nálam a Texeximpexben. Szemben velem ült egy nő. Az az Ilonka. — Majd találsz másikat — mondtam, és kissé előretoltam felkötött karom, hogy Kelemen észrevegye, kérdezzen, én feleljek és elbúcsúzhassam. De őt nem érdekelte a karom. Ez egy kissé bosszantott, mert úgy illik, hogy az ember érdeklődjék barátja balesete iránt... Egészen az orra alá dugtam bebugyolált karomat, ránézett, azután így szólt: — Barabás miatt bontotta fel az eljegyzést. A nagyfülü Barabás miatt... Megint közelebb toltam felkötött karomat De ő nem vett róla tudomást, ő csak Ilonkát látta. — És a haja — suttogta. Túl sosem akartam lenni a balelmondásán. 1a 6 nem, akkor én — határoztam el. — Nézz ide! A karom! Szeme a távolba tévedt— Csodálatos karjai vannak! Szép húsos, kipárnázott karok... Dühösen otthagytam. Észre se vette... Palásti László 1969. október S. vuimsfl Csanády János: Egy pillanat a Szent Márk téren Mezítláb, mint az indiánok, — rézszín villódzás bőrükön — a Palazzó szán Markón álltak, mellettük tenger, fényözön, özön-nép, néptenger a téren, hangok, egy magyar hegedű, s a reneszánsz-bizánci oszlopok aranyában a puritán, vörös téglával borított óratorony; becövekelve kiáltó jelként az időbe, amely munkára sürget! — Kihajt az oszlopcsarnokok öleléséből: vár a tenger, a nagyvilág India, Afrika, Szicília, a Peloponézosz. Ó-Velence Köztársasága: visszaérzel pár ezer évet, forró napjára vár a tenger; ketten a felhabzó tömegből mezítláb mint az indiánok. — a csípőre hurkolt pulóver, mint ős-asszonyok bőkötője, lágyan ölelte át a lányt ott. — ők ketten tudták, pillanat csak, míg itt állnak a népözönben fényözönben a Szent Márk téren, azután, mint akit kilöktek, talpuk alatt suhan a tenger, jöhet Gibraltár, azután a nyílt Atlanti Óceán, egy farm Illionisban, egy egyetem New York dzsungelében, egy új város Szibériában, vagy talán Murmanszk, Vlagyivosztok, Leningrád, Moszkva; — egy pillanat csak, egy pillanat a Szent Márk téren, míg elmozdul a Világóra Napra szerelt Nagymutatója, s karcsú testük aranyat perget a végtelen idő porába. Varga Rudolf: Virrasztásom falán Szívveréseddel vagyok tele, csak megközelítelek, csak szorítlak, soha el nem érlek. Falevelektől hullatott csend visszhangzana bennem: ha körüljárva elhagyna árnyékod, ne lármázz, úgyis csak halálig élsz,haláltól ajtót ne nyiss senkinek. Virrasztásom falán túl elnézlek gyerekszavú kedvesem, szerelemmel megkövezve. Futsz, elúszol fuldokló vizeken. A műsor rég lement, kint nagyokat puffogtak a becsapódó ajtók, s a gépkocsik elzúgtak a város felé. Idebent, a Brikettgyár nagy kultúrtermében végleg átvették birodalmukat a táncosok: a zenészek, mint a megszállottak nyomták egyik számot a másik után, lélegzetvételnyi szünetet sem engedélyeztek. Ők ketten egy idő múlva elfáradtak a forgásban, lélegzetük akadozott. Hiába, benne voltak már a korban. — Na, elég, öreg — mondta Barátné, az üzemi konyha beszerzési brigádjának főnöke, s kezével megigazította kontyát, mely szabadulni igyekezett a csatok rabságából. Letelepedtek az asztalukhoz. Egy ideig hallgatták a meghajszolt szívük zakatolását. Aztán Gruber felállt bement a büfé söntésébe, s újabb fél liter borral tért vissza. Ittak megint, de azért egyikük sem volt még részeg. Csak időnként jó puha érzelmesség, az egész emberiség iránt érzett rokonszenv hulláma borította el őket. Gruber, a vállalat gondnoka későn jött kisfiáról,a Pistikéről áradozott jó ideig, aztán váratlanul így Vilma, ez az, szólt: — Látja, amit maga, akinek nem volt gyereke, meg sem érthet Hogy micsoda nagy hogyishívják az, ha az ember felnevel egy ilyen ■*:”inyt aztán, tudja, van valakije, igaz? Barátné tekintete elkalandozott, sovány arcán fanyar vonás rajzolódott ki. — Maga tényleg nem tudja, nekem felnőtt fiam van ,hogy Gruber szürke szemei egy kicsit ázottak voltak már. — Hallottam róla — motyogta —, de... — Tudom, mit akar mondani, hogy én csak felneveltem a Ferkét, nem az igazi fiam. Mintha ’az nem lenne teljesen, tökéletesen ugyanaz. — Poharáért nyúlt, s nyersen így szólt: — Igyunk, vén trottyos! Ma jókedvem van, mesélek én magának valamit Olyant, hogy a száját is eltátja tőle. — Felhajtotta borát. Gruber borzongva figyelte, hogyan táncol sovány gégéje minden egyes kortynál. — Ott kezdem el, a legelején. Azon a hűvös reggelen. Hetivásár esett arra a napra, ezért már nagyon korán reggel kinyitottam az üzletet.. A kis vegyeskereskedés ott volt a piac közelében, a Fazekas utca sarkán. Az ajtó fölött lakó cégtábla bádoglemezből, rajta csak „özv. Barát Ágostonné”. ennyi: Az ura halála után özvegyi gon vitte tovább az üzletet.jo— Valamiből élni akartam. Éppen huszonkilenc éves voltam. Aztán dolgozni akkor is kellett. Nem volt könnyű a dolga egyedül. Reggel héttől este hétig nyitva tartani, körüludvarolni a vevőket, késő este áru után mászkálni, veszekedni a szállítókkal, ebből állt a napja. És az éjszakái? Alig győzte kipihenni magát, hogy másnap újra kezdhesse. Fiatal falusi nő volt az első vevő azon a reggelen. Csöppnyi gyereket tartott a karján, tiszta pólába csomagolva. Csak annyit kért, hogy itt maradhasson a baba, amíg ő eladózik a piacon. Kényelmetlen így a mozgolódás, meg a gyereknek se tenne jót. Otthon nem hagyhatta, mert ma odahaza sincsen senki. De félóra, legfeljebb háromnegyed, aztán vissza a drágáért,már jön is . Hosszú háromnegyedóra volt, mondhatom magának! Huszonöt év óta tart egyfolytában! De hát nem haragszom én rája, nehogy azt higgye, így kellett ennek lenni, nem jámaszkodom a sorsomra. „Mennyi idős a kicsi?” — kérdeztem akkor az anyát. Éppen két hónapos, de már nagyon fejlett gyerek, felelte. Figyelj, nyolc hetes volt még akkor! A vásárosok szekerei beértek a Fazekas utcába, s a kis bolt hirtelen megtelt vevőkkel. Barátnő a gyereket hátravitte az üzlethez tartozó szobácskába, a kicsi jóízűen aludt. Aztán meg is feledkezett róla a nagy Csgk amikor szűnni rohamban kezdett a forgalom, úgy dél felé, s gyereksírást hallott belülről, akkor riadt rá, hogy az az asszony még mindig nem jött vissza a gyerekért. Gyorsan bezárta az üzlet ajtaját, s hátrasietett. Nem sokat teketóriázott, hanem kibontotta a pólyát. Akkor látta, hogy fiú: nem éppen fejlett, sőt a mellkasa kissé horpadt is. Ahogy megszabadította luesoktól, mindjárt elhallgtott, sőt rámosolygott, s a kis kezét nyújtogatja feléje. Barátné csak nézte, s valami csodálatos érzés költözött a szívébe, amilyenről eddig nem tudott. Ráhajolt a csöppségre s belecsókolt a sápadt kis képébe. Aztán visszament az üzletbe, és Másnap is, harmadnap is várt. A vásárosoknál érdeklődött, nem ismernek-e egy ilyen és ilyen asszonyt, aki azon a napon bent járt a városban. Senki sem tudott róla. Telt az idő. Egyik hét a másik után, egyik hónap a másik után. Az anya nem jött többé. Barátné elkínlódott a gyerekkel. Előbb be akarta adni a lelencbe. De addig halogatta, amíg elmúlt a legnehezebb idő. Közben nagyon megszerette, mert kedves, barátságos kis gyerek volt, bearanyozta a napjait. De most meg új rémület dermesztette szívét, s megkeserítette a nappalokat és éjszakákat És hátha mégis eljön érte az anyja? érezte, nem bírná túlélni egy csapást Gyanakodva fürkészn te az arcát minden betévedő falusi asszonynak. Sokszor megremegett, mert úgy rémlett neki, hogy ismerős a menyecske ára. Barátné már nem is számított rá. A fiúcska betöltötte a negyedik évét, eléggé nyúlánk, kissé sápadt, szőke kisfiú. Megint kora reggel volt éppen úgy, mint négy évvel ezelőtt. A gyereket most már otthon hagyhatta, hadd aludjon, a szomszédasszony vigyázott rá. Egy falusi asszony lépett be az üzletbe. Piros paprikát és lámpabelet kért, közben kutatva nézett körül a helyiségben, s többször is rajta felejtette firtató tekintetét Barátné arcán. Hirtelen így szólt: — Mondja, asszonyság, nem hagytak itt magánál egy kisgyereket?... Valamikor régen, négy éve már.arátné kezéből kiesett a bádog merőkanál, amivel a paprikát töltögette a zacskóba. Lehajolt érte, s amikor felemelkedett, a feje lila volt, B