Dolgozók Lapja, 1972. január (27. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-01 / 1. szám

1972. január 1. számba­n Elkészült az Új Forrás idei 3. száma December utolsó napjaiban fejeződtek be a megyei an­tológia, az Új Forrás 1971. évi 3. számának nyomdai munkálatai. A kiadvány ja­nuár első napjaiban eljut az előfizetőkhöz, és megtalálják az alkalmi vásárlók is a postákon, a hírlapárusító pa­vilonokban. Az új szám értékelésére természetesen még nem vál­lalkozhatunk — a rövid kis ,,előzetes” a figyelemfelkel­tést szeretné szolgálni. Az Új Forrás 3. számában, is sok érdekes írást, szépprózai munkát, verset, képet, il­lusztrációt talál az olvasó. A Múltunk rovatban két „komáromi” tanulmány ka­pott helyet — egyik Klapka György szerepével foglalko­zik, a másik pedig a néhai komáromi szekeresgazdák életét mutatja be. DOLGOZOK LAPJA FÉNY AZ ÖNTÖDÉBEN Anneliese Meinert: Megelőzés Helén praktikus nő volt, vett tehát egy öngyújtót. Kiszámította, hogy hónapok alatt úgyis megtérül a gyufa árából. Az eladó egész sor öngyújtót tett Végül egy kis laposra esett a választása­ eléje. — Itt kell lenyomni — mutatta az eladó —, s vidám sárga fény villant fel. Az irodában odatette az asztalra, a ciga­rettásdoboz mellé. Először a hivatalsegéd vette észre, amikor hozta a postát. — Ó, öngyújtó! Megengedi? Kézbe vette, de nem gyújtotta meg, hanem kivette egyik csáváját. — Rendben van — bólintott —, de a ben­zintank nem valami nagy. Gyakran kell majd utánatölteni. Nálam mindig van ben­zin, szóljon csak nyugodtan. — Aztán vissza­rakta a csavart és otthagyta a csodálkozó Helént. Péter volt a következő érdeklődő. Helén már évek óta együtt dolgozott vele. Neki is volt öngyújtója, háromszor akkora, mint h­eléne. — Aha — szólt elégedetten—, rájött, mi a praktikus? Felkattintotta az öngyújtót és megrázta a fejét. — Valami baja van, majd rendbe hozom. Pillanatok alatt alkatrészek hevertek asztalon. Péter egy kis tűzkövet tartott­­ az világosság felé. — Túl kicsi. Becsapták! Menjen vissza az üzletbe és kérjen egy másikat! — De Péter, az istenért, megéri ez, hogy egy órát szaladgáljak, vitatkozzak és bos­­­szantsam a másikat? A férfi hallgatott, de egy idő múlva meg­szólalt: — Otthon vannak szerszámaim, ha bármi problémája lenne, szóljon csak. Délután Tomival futott össze a presszó­ban. Tomi nagyon rendes fiú. Nemcsak be­szélni tud, mint a férfiak általában, de hallgatni is. Mihelyt azonban megpillantotta az öngyújtót, már nem is látta Helént, meg se hallotta, hogy szólt hozzá. Meggyújtotta egyszer, kétszer, háromszor. — Hányszor még? — kérdezte Helén tü­relmetlenül. — Kilencszer kell meggyújtani — magya­rázta Tomi. — Akkor biztosan működik. Este Hansot várta Helén. Hans volt a nagy O. S mialatt a vacsorához terített, elgondol­kodott. Mit csinál majd Hans? Olyan lesz ma is, mint mindig? Kedves, figyelmes? Beszél majd a jövőnkről, az otthonunkról? Vagy szétszedi az öngyújtót és a benzintan­kot fogja nézegetni? Hihetetlen, mi mindent tudnak kezdeni a férfiak egy ilyen vacakkal! Nem, én biztos fontosabbb vagyok Hansnak, mint ez a tárgy. Hiszen Hans nem tisztvise­lő, nem munkatárs, és nem ismerős. Hans szeret engem. Ezt biztosan tudom. Kint csengettek. Ebben a pillanatban félni kezdett. S mi­vel Helen egy praktikus hölgy, fogta az ön­gyújtót és kihajította az ablakon. (Fordította: S.K.) W­illi Wegner: Mailand az autósstrádán A férfi szétterült lábakkal feküdt az autósztráda köze­pén. A holdfénynél és az au­tó fényszórójánál olyan volt az arca, mint egy halotté. Maligáné föléje hajolt. A férfi még fiatal volt, túlsá­gosan is fiatal. — Megsebesült? — kérdez­te. — Hall engem? Ahogy a férfi vállához ért, észrevette, hogy az kinyitotta a szemét. — Valaki elütötte? — Azt hiszem — szólt a fiatalember és megpróbált lábra állni. — Azért nem sebesült meg nagyon — állapította meg az asszony. — Szerencséje volt! Jöjjön, pihenje ki magát a kocsimban. Maligánné kinyitotta a ko­csi ajtaját és besegítette a férfit. Aztán ő is beszállt. — Ügy! És most mesélje el, mi történt. Ebben a pillanatban egy másik férfi arcot vett észre a visszapillantó tükörben. — Sok mesélnivaló nem lesz itt — szólt a férfi. — A pisztolyom töltve van. Szé­pen válaszol a kérdéseinkre, aztán azt teszi, amit mon­dunk! — Tehát így állunk! — szólt az asszony. Észrevette, hogy ez a férfi se idősebb a másiknál. Talán 19 —20. A bőröndöt is látta, ami mellette volt a hátsó ülésen. — Mit akarnak tőlem? — kérdezte izgatottan. — Honnan jött és hová megy? — A városból jövök, szín­házban voltam. Most mertem volna haza. — Hol van az? — A következő keresztező­déstől 4 km-re. — Nos, akkor adjon gázt öreglány! Hajtson csak egye­nesen! És semmi trükk. Gon­doljon a pisztolyra! Maligánné belátta, hogy nincs más választása. Gázt adott és elindult. A fiatalember az első ülé­sen egyik cigarettáról a má­sikra gyújtott. — Nem tud gyorsabban hajtani? — kérdezte a hát­só. — De igen. — Akkor rajta! Maligánné növelte a tem­pót. Szerencséjére nem volt forgalom, az út is száraz volt, a látási viszonyok jók. Tulajdonképpen szép éj­szaka van — gondolta az asszony, — persze a hely­zettől eltekintve. — Tehát ti vagytok azok, akik ma délben kiraboltak egy bankot, a pénztárost meg lelőttétek, igaz? — Ha maga mondja, biz­tos — szólt a hang hátulról. — Csak láblövés volt — szólt az első és rágyújtott egy újabb cigarettára. — Tartsd a szád! — szólt a társa. — És a bőröndben van a húszezer márka? — kérdezte az asszony. — Ügy? Húszezer? Nem is gondoltam! Még nem volt al­kalmunk megszámolni. Bent volt az újságban? — Nem. Délután hallottam a rádióban. Egyébként kellene lefordulnom balra.itt — Csak­ menjen tovább egyenesen, öreglány! Marad­jon az autósztrádán. Addig, amíg mondom. Minél mes­­­szebb jutunk, annál jobb — szólt a hátsó. — Miért nem loptak mind­járt egy autót is? — Azért, öreglány, mert nincs jogosítványunk, így vi­szont, ha igazoltatnak, meg­mutatja a jogosítványát és ha kérdezik, azt mondja, hogy a fiai vagyunk. Világos, mama? — Világos. Semmi kétség, hogy elég kellemetlen és veszélyes helyzetben volt. Mindeneset­re az eszét kell most használ­ni. Persze ez nem olyan egy­szerű. Zavarta a cigarettázó fiú és persze a felhúzott pisztoly is. De az, hogy 42 éves korában öreglánynak nevezték, ez egyenesen bos­­szantó. Körülbelül három órai utazás után megszólalt Maligánné: — A következő benzinkút­nál meg kell állnom. Ez nem trükk. Csak a benzinórára kell nézniük! — Látom — szólt a hátsó. — Ha nincs is jogosítványom, azért még értek az autókhoz. Tankoljon tele! De semmi felesleges szó! Ne makacs­­kodjon, mert megszelídítjük! Öröm tőle mama! — S a tar­kójához nyomta a pisztolyt. — Hagyja ezt! — szólt az asszony. Tíz perc múlva elér­te a benzinkutat. — Tankolni szeretnék — szólt ki az ablakon. — Mennyit, kérem? — Tele! — Szívesen nagyságos as­­­szony — mondta a benzinku­tas, és kinyitotta a tankot. — Kinyújtózkodhatnánk egy kicsit.! — szólt az első fiú. — Ott maradsz, ahol vagy! — kiáltott rá a hátsó. — És ne cigarettázz már annyit! Maligánné a táskájáért nyúlt, kinyitotta, miközben ismét a tarkóján érezte a pisztolyt. — Ne féljen! Nincs fegy­verem. De magának kéne tulajdonképpen kifizetnie a benzint, nem igaz? — Hogy-hogy? — Hát én segítem magukat meglépni, fizetem a költsége­ket, miközben magának egy egész bőrönd pénze van. Persze... — Mi az, hogy persze? — Lehet, hogy a sorolj* számot már köröztették! — Éppen ezért fizesse* csak maga! Közben visszajött a benzin­kutas. — A tank tele van. Kér számlát ? — Számlát? — nem köszö­nöm — válaszolta Maligánné és egy 100 márkást nyújtott ki az ablakon. — Egy pillanat asszonyom, felváltom. — Nem volt kisebb pénze? — kérdezte a hátsó férfi. — Nem. Sajnos nem — mondta Maligánné. Mikor a benzinkutas vis­­­szajött, megkérdezte, még valami kívánsága­ van-e — Köszönöm. — mondta Maligánné, mialatt eltette a visszajáró pénzt — különben minden rendben van. — Akkor további jó utat asszonyom! Önöknek is, ura­im. Maligánné felhúzta az ab­lakot, gázt adott és elindult. — Meddig menjek még tu­lajdonképpen? — 300—400 kilométert. Ta­lán akkor kiérünk a veszé­lyes zónából. Megígérem öreglány, hogy akkor vissza­fordulhat és hazamehet. De most taposson bele! ★ Talán egy óra telhetett el, mikor Maligánné kocsiját le­állította a rendőrség. A két bankrablót kiszedték és meg­bilincselték, a bőröndöt biz­tonságba helyezték. — Kramm főtörzsőrmester — mondta a rendőr, miköz­ben beült Maligánné mellé. — A legnagyobb köszönetün­­ket és tiszteletünket kell ki­fejeznünk önnek. Nagyszerű volt! Természetesen egyik emberünk hazaviszi a kocsi­ján, bizonyára elfáradt ettől a kalandtól. — Fáradt? Kevésbé — mo­solygott az asszony — inkább mérges. — Mérges? Miért? — Mert az egyik fiú öreg­lánynak nevezett — nevezett Maligánné. — Mindenesetre örülök, hogy a legjobb pilla­natban jutott eszembe színházprogram a táskámban , és hogy a benzinkutas olyan gyorsan kapcsolt. — Na igen — vélte Kramm főtörzsőrmester — ő is hallot­ta a rádióban a bankrablást. Amikor aztán közelebbről megnézte az ön által olyan ügyesen hajtogatott és a 100 márkás alá csúsztatott prog­ramfüzetet és látta a vasta­gon nyomtatott címet: ,A rablók”, rögtön felvillant a fény. — Mindenesetre szerencse — válaszolta Maligánné —, hogy éppen Schiller volt mű­soron, nem pedig Shakes­­pearetől a „Makrancos hölgy”. (Fordította: — er.) coknak adj egy lábas kukori­cát, az öreg disznó elé dobj répából ötöt, hatot, a tyúkok kukoricáját se felejtsd el... Sietek haza. Anyu”. A háztájiban az öreg Csön­des és marhát, a veje összesen hét három anyakocát, két hízót, tucatnyi malacot, száznál több baromfit tart. Az idén már eladtak száznál több kacsát. Ezenkívül a részes­­művelés is olyan pénzt hoz nekik, amit városon soha nem keresnének meg... A kislány teljesíti a szülői előírást, a kis Ferkó roppant buzgalommal valami kézi­munkán serénykedik — ka­rácsonyi ajándékul szánja szüleinek. Bealkonyul... Irha­­bundás fiatalasszony veri le a sarat a konyhaajtóban, Csöndes bácsi asszony leánya. Pénztáros a város egyik illat­szerbol­tjában. — Nem illek ide a nádtetős tanyára? *— nevet szótlan csodálkozásomon. — Kétszáz­húszezerbe kerülne odabenn egy olyan ház,­­ amiben az öregekkel elférnénk. És rög­tön majdnem a felére zuhan­na a jövedelmünk. — És a kényelem” És a színház? És az, hogy nem magányban élnének? Az asszony előbb vállfára helyezi bundáját, majd most már komolyan így válaszol: — Apám talán meg is halna ott benn. A só­gor­nőm­éknél kellett aludnia egyszer Pesten, a Rákóczi úton. Egész éjjel ébren volt, mert zavarta az éjszakai zaj, a levegőtlenség. — De maga nem volt pász­tor és a gyermekei sem lesz­nek azok... Szótlanul bólint. A szek­rényből telepes magnót vesz elő és talán, hogy a párbe­széd komor színeit föloldja Koós János egyik táncdal­fesztivál nyertes számát szó­laltatja meg. Közben halkan elmondja, nincs ideje és ere­je, hogy a gyermekeket se­gítse tanulásukban. — Higgye el — mondja — annyi pénzünk gyűlt össze a takarékban, hogy bármikor vehetnénk két én, se a férjem autót. De se nem jutunk hozzá, hogy egy vezetői tan­folyamot elvégezzünk. Marika, aki figyeli a be­szélgetést, közbeszól: — És hogy jönnél földúton három kilométert?be a !— Sehogy — feleli az as­­­szony. — Legföljebb ott hagynám a köves út mentén, Simonék tanyáján... Ugatnak a kutyák. Kinéz az asszony — senki. Aztán megint csaholás, valaki meg­kocogtatja a szobaablakot A harmadik tanyaszomszéd. — Erzsikém, nincs itthon néhány vegacillinetek? Ba­­lázska lázas. — Orvos ajánlotta a vega­­cillint? — szólok bele illeték­telenül. — Nem — mondja a kucs­­más ember. — De a múltkor is ez a baja volt és akkor azt rendelt. 1— És nem tudja, hogy ezt a gyógyszert csak orvos ren­delheti a betegnek? Az apa megértően rámnéz és így szól: — Hadifogságban — megta­nultam egy orosz mondást, így van magyarul: az ég ma­gas és a cár messze van. Ér­ti?... Értem. ...Elmegy a szomszéd a ve.­gacillinnel, megjön az esti sötét, majd a gyermekek ap­ja, Csöndes bácsi veje. De­rűs arcú, szőke férfi, bőrruha van rajta, motoron közleke­dik. Művezető a városi mű­szergyárban. Már háromkor befejezte a munkát, de volt egy problémája, amelyre vá­laszt remélt a helyi Műszaki Klub egyik előadásától. — Milyen probléma volt? — kérdem. — Mostanában nagyon iz­gatnak a számítógépek — ma­gyarázza sebtiben a fiatalem­ber és közben eltesz az út­ból egy szakajtó kukoricát. — Egy pesti egyetemi tanár tartott fenn konzultációt, ar­ra mentem el. — És a probléma? — ma­­kacskodom. i— Ja — biccent a műveze­tő. — Az elektronika rendkí­vül könnyedén bánik a bi­nárisokkal, egyetlen kétállású jelfogó, egy dióda átbocsátja vagy kikapcsolja az áramot, egy ferrit az egyik vagy má­sik irányban mágnesessé vá­lik... — Mi válik mágnesessé? — kérdezem zavartan és a pilla­natnyi szünetet kihasználva kétségbeesetten vallatom em­lékezetemet: hol, mikor és mit hallottam a diódákról, meg tulajdonképpen mi is az a bináris. Szerencsémre öreg Csöndes János ebben a pillanatban ránknyitja az ajtót. Csuda jó­kedvvel érkezik, bizonyos Csirmaz Gáspár új borát kós­tolta meg. — Ehhez mit szólsz, te nagyokos — méri végig évődő szeretettel a vejét. — Csir­maz azt mondja, hogy az egész Holdra szállás mese be­széd volt. Mert ha a Holdra megy egy ember, akkor fejjel lefelé van a Földnek és ak­kor kiesik minden a zsebéből. A fiatal férfi mosolyog. Oda­súgja nekem, hogy Cse­hov első írásában is előfordul ez a feltételezés, persze csak tréfás formában. Aztán úgy felel hangos szóval apósának: — Nem jártam papa a Hol­don. Majd ha fölmentem, megmondom. — De megmondd ám !— fe­nyegeti tréfásan az öreg, majd kimegy az istállóba, mert reg­gel az egyik marha úgy visel­kedett, mint aki beteg. Kinn goromba szél gyötri a jegenyé­ket, s az ember az égre nézve eltűnődik, mi tágasabb, a Tejút, vagy a földi tanyák fénylő ablaka, reszketeg csil­lagrendszere... Sajfíc Nagy Ernő 7 „Kannibál Kubai tudósok rendkívül ér­dekes kísérletet folytatnak a „manjuari” nevű halfajta mesterséges megtermékenyí­tésével — ezt a ritka ichthy­­ológiai halfajtát a kipusztulás veszélye fenyegeti. Valamikor az amerikai kontinens egész területén elterjedt volt, ma azonban már csak Kuba ta­vaiban és sekélyebb vizeiben él. A kubai Állami Haltudo­mányi Intézet parkjában Havanna közelében lévő Lo­­a­ma de Tierra-ban lévő hal­tenyészeti mesterséges tóban folytak a kísérletek, amelyek igen nagy sikerrel zárultak. A manjuari (Lepidosteus stractosteus) mint „élő kövü­let” szerepel a tudomány vi­lágában. A lepidosteus család­hoz tartozik; nagy testű, csontos hal, kettős lélegzési rendszerrel. Őse először a földtörténet harmadkorában jelent meg. Az egyetlen hal­fajta, amely kortársa volt az Ichthyosaurus nevű szörnye­tegnek. Idősebb, mint a hozzá nagyon hasonló krokodil-csa­lád bármely tagja. Növekedé­se során eléri a másfél méter testhosszúságot; húsa kitűnő ízű, de petéi mérgező, hódító hatásúak. Állkapcsán rendkívül erős kövületek, fogak sorakoznak, — a kettős légzési rendszer (kopoltyú és tüdő) lehetővé teszi, órákon át a szárazföldön hogy életben maradjon. A zoológu­­s­­ok valahová a halak és hül­lők közé helyezik, amikor ez a fajta megjelent még nem volt különbség a halak és a hüllők között. Ma Kuba se­kély vizeiben él, főként ott, ahol vízi-vegetáció tenyészik. Keveset mozog, de élelem­­szerzés közben villámsebesen úszik a vízben. A kísérletek során arra kerestek választ, hogy mi le­het az oka a manjuari foko­zatos kihalásának. Meglepő tények derültek ki. A peté­ket a hal­ apa falja fel hihe­tetlen mennyiségben. Ame­lyik pete mégis megmarad, és a születés létrejön, akkor új veszély jelentkezik. A kis utódok 72 órán keresztül mozdulatlanok a születés helyszínén, ezt az alkalmat használják fel, a korábban született testvérek arra hogy felfalják őket. Ez a ,,családi kannibalizmus” hihetetlen mértékben megritkította a különös halfajtát. Ezen kí­vánnak most segíteni úgy, hogy a kísérleti t­’-pep mes­terséges megk­­­­éken­yítéssel 4000 manjuari világra jöttét segítették elő.

Next