Dolgozók Lapja, 1980. június (33. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-08 / 133. szám

DOLGOZOK LAPJA Kaffka Margit száz éve Az Ady-, a Krúdy-, és a Móricz-ünnepségek fogad­ta­tása után kissé bátortalanul emlékeztek rá, hogy elérke­zett Kaffka Margit születésé­nek századik évfordulója is. Ez az évfordulósorozat min­denekelőtt egy irodalmi aranykor emlékét idézi fel, amely nemcsak ritka­ gazdag tehetségforrásból táplálkozott, hanem azokból a sürgető fel­adatokból is, amelyek a te­hetségeket előhívták. E prog­ram felszabadító és teremtő ereje abban rejlett, hogy egy­ségesíteni tudta a konzervatív érdekek szolgálatának eluta­sítását, az új élettartalmak megszólaltatását és az iro­dalom teremtését.autonómiájának meg­Kaffka Margit nagyon ko­rán csatlakozott a századelő magyar irodalmi megújulásá­hoz, de írói történetében lát­hatóan különbözik azoktól az író­társai­tól, akik a hirtelen megnyílt utakon tehették meg első lépéseiket. A később induló Kaffka Margit, Ady, Móricz és Krúdy nemzedéktársa is, legalább egy fél évtizedig azt az át­meneti irodalmat művelte, amelyen nagy nemzedéktársa­inak is küzdeniük. át kellett magukat visszatekintve Érett korszakából maga is jól látja, hogy a szűk form­a mennyire szorította egyre tá­guló mondanivalóját: „Ki­­csiny történetek ártatlan po­énjeivé rendeztem az­­ isme­retlen élet véletleneit... „Valóban, költészetének for­­ma­világában­ ez a múlt leg­általánosabb jellegű­­ meg­nyilatkozása: akkor lépett a modern költészet útjára, amikor verseiből ki tudta szűrni a történeteket. S első novelláiban is főképpen a cselekmény uralmától, az anekdotikus csattanótól igye­kezett megszabadulni, mely oly lezárttá tette a korábbi magyar elbeszélést. Írói sorsának azonban más meghatározója is volt. Mint a századelő magyar irodalmi forradalmának annyi nagy alakja, Kaffka Margit is tör­ténelmi és társadalmi ha­tárhelyzetbe született bele: a dzsentri osztály szülötte, de nemcsak saját világának el­szegényedését és élhette át, hanem a szétesését sajátos magyar polgárosodást is. A magyar társadalomtörté­netből jól ismert, hogy egy ideig a dzsentri sorsa sűrí­tetten magában hordozta az egész magyar fejlődés kon­fliktusait, dilemmáit és torzu­lásait. S Kaffka Margit története még egy újabb drámával is gazdagodott. Ő ugyanis ne­mének ama nemzedékéhez tartozott,­ amelyet a fejlődés elsőként éettségből vetett ki a régi vé­és kiszolgáltatott­ságból, s elsőként kényszerí­­tett arra az útra, amely azon­ban egy új kiszolgáltatottsá­gon vezetett a szabadság felé. Így alakult ki élményvilágá­ban az a harmadik kör — a nő-probléma — köre, amely a korforduló és a dzsentri osztály konfliktusait övezi. Mindez akár alkotás-lélektani magyarázatnak is tekinthető, hiszen egy magánéleti vélet­len is elegendő volt ahhoz, hogy a konfliktus társadalom­történeti tartalommá személyesen átélt váljék benne. Kaffka halála és Margitot apja korai családja elszegé­­nyedése térítette le elődei útjáról, s cseréltette fel vele a házasságtól remélt karriert a tanulással, a kenyérkereső pályával. Még abban is ta­lálkozik az egyéni és szocio­lógiai mozzanat, hog­y tanító­női, majd tanárnői diplomát szerez, hiszen nemének a századforduló táján elsősor­ban a nevelői munka adott átvezető utat a családból az önálló lét felé. S ez az út vezetett tovább a tanult hu­­mánkultúrán át az írói al­kotómunkáig­­­ A három élménykor talál­kozása új energiákat szaba­dított fel benne. Először ver­seiben és novelláiban is a városias élet új motívumait rögzíti és az átmeneti kor új nő-típusait formálja meg. Hamar felismeri azonban, hogy a XX. század nemcsak­ a társadalom szerkezetét ala­kítja át, hanem az életformá­kat is: új viszonylatokat te­remt ember és ember, férfi és nő között, új erkölcsi nor­mákat sürget, és természet­­tudományos, valamint pszi­chológiai felfedezéseivel kiegé­­szíti a hagyományos ember­képet. Ez a küzdő és kereső lélekállapot már nem fér el a régi formában: olyan verset követel, amely nem a lelki mozzanatokat, hanem a lelki folyamatokat rögzíti, s csak­ olyan prózával harmonizálhat, amely képes kifejezni a tár­sadalmi és pszichológiai léte­zés egymásra hatását. Kaffka Margit ezért vállalja a sze­cesszió különösségeit, dekora­­tivitását és zsúfoltságát, ezért oldja a lírai formákat már­­már szabadverssé, s ezért vonzódik az impresszionista szemlélethez és stílus­eszközök­höz. Izgatott kísérleteiből végül is az impresszionizmus segítségével teremti meg azt a művét, amely irodalomtör­téneti helyét egyértelműen ki­­jelöl­te. A Színek és éveket (1912) az az olvasó is élő és harmonikus műnek érzi, aki semmit sem tud az előzmé­nyeiről és környezetéről. Kaffka Margit legnagyobb regénye azért válha­tott korok fölötti értékké, mert az kor jegye áttörés, az átmeneti irodalmi értékké érlelődött benne. Voltakép­pen egy öregedő asszony, egy hajdani dzsentri-lány emlékezésének foglalata. Az egymásba hullámzó emlékek azonban áttörik benne az idő határait, élővé teszik a múlt példázatát, s egybemosnak történetet, lírát és kommen­tárt. így alakul ki az ítélet, s ellenpontja, a nosztalgia. Ez a kettős kötöttség azon­ban nem teszi ellentmondá­sossá a mű jelentését, hiszen az ítélet jogossága csak nö­vekszik azáltal, hogy olyan ember mondja ki, aki követ­kezményeit szenvedi is. Ezért tölt be a Színek és években lényegi rögzítésére . szerepet a látvány épülő stílus és szerkezet: az impresszioniz­mus. De Kaffka Margit követke­zetességét bizonyítja, hogy amikor szembetalálja magát az első világháború kemé­nyebb valóságával, levonja a következtetést, s az impres­­­szionista és lélektani regény (Mária évei) után visszatér a dolgokhoz, s vállalja a tár­­gyias ábrázolás új módozati­nak kikísérletezését is. Hábo­rús prózáját immár minde­nekelőtt a tárgyias leírás, kidolgozott portré és a pon­­­tos helyzetkép jellemzi. De voltaképpen több történik ennél: az i­ó és a valóság közötti viszony változik meg, a hangulatfestő és lélektani elemző írásai átadják a he­lyüket a (Állomások, korrajzregénynek. Imp­esszionista ( Hangyaboly), stílusát fel­váltja a köznapi nyelv hasz­nálata, a kompozícióban pe­dig visszatér a klasszikus kronológiához. Meghajolt vol­na a konvenciók előtt? Alig­ha, hiszen sohasem tért vis­­­sza a lekerekítő cselekmény­hez: a dolgokat igyeke­zett megközelíteni, s ebben ugyanazt az utat választotta, amelyen megújulást remélt a világirodalom modern prózá­ja is, az első világháború után. S ez az út voltaképpen nemcsak folytatása volt az impresszionista-szimbolista megújulásnak, hanem vá­laszába is. A Nyugat forra­dalma az egyéniség és a­­ szubjektum felszabadításának útján indult el, de a világ­háború idején ugyancsak törvény és a rend esz mélyé­n kez érkezett. Kaffka Margit azok közé a nyugatosok közé tartozik, akik a legkövetkeze­tesebben gondolták végig az irodalmi forradalom belső logi­káját. Ezért, bár életét derék­ba törte a háború utáni spa­­nyolnátha-járvány, (1918. de­cember 1.), életműve nemcsak a Színek és évek teljességével haladhatta meg korát, hanem befejezetlen kísérleteivel is. Bodnár György Kaffka Margit: Emberke Rárk­ryitja az ajtót Anyám, már itthon vagy? — Hó, lábujjhegyen szöktél be megint! És ki köszönt a fiának? Anyu elfelejtett kö­szönni. Na, — szép! Hol pislogsz a sötétben? — A kályha mellett ülsz? Odatalálok! Megvagy!... Te buksi bagoly!... Mert olyan sütős-meleg a tenyered neked? Öledbemászhatok? ... Csak a néma nem felel, ha kér­dezik szépen! — Tszen te mondtad, hogy a buksi bagoly a sötétben pislog! Azért haragszol? ... No lásd, hogy tudsz te beszélni, szívem! Te, máma megittam cseppig a kávét. Nem hiszed? — Kérdezd csak Terézt! Nem sírtam, míg mosdatott. És egy gombom sem hibá­zik, nézd meg! És tudom már ma mondani a­k­át a torkommal így: kkávé, kkutya. Ugye, mert én vagyok a te egyetlenegy okos fiad? Rajzoltam máma egy Hófehért, de nem fért a kopor­sóba a lába. Ha nagy leszek majd és betűt rajzolok, mint te és adnak azért sok-sok pénzt, mint neked, — és minden­nap fogok hozni harcot meg autót, meg kockát. — Vagy nem, te neked, nem azt. Hanem tortát, meg könyvet, és kesztyűt, mint Hófehérnek a törpék. És lovat meg puskát magamnak. Te nem hoztál semmit ma nekem? Én ... csak tréfából kérdem! Én szeretlek, ha nem is hozol! Csak a rossz fiúk kémek kérnek mindennap új vala­mit! ... Elmondod ma azt a verset, hogy: zig-zúg a a jég­cimbalom? Ejnye anyu... Hát mért vagy te ma megint olyan. .. ? Valaki bántott? De megverem én azt egyszer egy fával! Tőlem is a piros labdát tavaly elvette tudod. Egy rossz csirkefogó az utcán, — mert tavaly még kiscsacsi voltam. De most már megnőttem és elverném, ha előtalálnám! ■.. Anyu! Hisz te még nem kaptál csókot! Azért? ... Add csak az arcod! Hajolj ide. Nem tudsz? . Aki nem mozdul, az Vasta — érted? Na, hozok hát ide egy széket és felmászok. Jaj, de nehéz! Itt fáj — a homlokod? No, mindjár' nem fáj, csak odaérjek Hopp! ... Még egyszer! ... Harmadszor!... És egyet még ráadásba! Így! Látod, hogy már meg is gyógyult? Ugye kishun­­cut anyu? Semmi baj! Katonadolog! N­a-na!... De most már aztán játsszál velem! 1380 Június 8., vasárnap Yves Montand a francia filmről Az elmúlt év végén a­kintélyes polgári napilap, Je­a Le Monde hosszabb elemezte a mai francia cikkben film nehéz helyzetét a nemzetközi piacokon, s a meglehetősen pesszimista hangvételű értéke­lés kénytelen volt megállapí­tani: az elmúlt­ esztendőkben jelentősen csökkent a francia alkotások ázsiója, s bevétele. A cikkíró szerint mindennek elsősorban a francia stúdiók­ban forgatott alkotások apoli­tikussága, frivolsága érdekte­lensége az oka.­ Szinte erre az eszmefuttatásra felel Yves Montand, aki a közelmúltban szokásával ellentétben — Ciné-Revue-nek­ adott interjú­­­jában — mond véleményt mai francia filmről. Montand, a aki nemrég fejezte be Henri Verneuil irányításával, az I... comme Icare (I ... mint Ikarusz) felvételeit, amely a Kennedy-gyilkosság újszerű átköltése, tulajdonképpen egész munkásságával cáfolja ezt a vádat. Szerinte­ mindez csak szenzációhajhászó vádas­kodás, rosszindulatú támadás, sanda oldalvágás, amelyik úgy kezdődik, hogy Mi lesz a francia filmgyártás­­sal? Nézzünk produkciókra! — az amerikai már le is teszem­ az újságot a kezemből. És nem valamiféle sovinizmus miatt, hanem, mert az össze­hasonlíthatatlan dolgokat képtelenség össze, még akkor is, ha jól omlítani,­ hány gyengécske hazai Ur’ n,' Mm készül —, s akkor még fino­man fejeztem ki magam ... De az is nyílt titok számos fran­cia művész csodálja az olaszo­­­kat — folytatta a francia filmlap riportere. — Igazuk van, még akkor­ is, ha tudjuk, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájá­ban. Ha megkérdezik mondjuk, Sergio Leonét, mi a vélemé­nye a mai olasz filmről —s szembekacagja magukat. Da nálunk itt van Costa Gavras, aki alkotásaiban sokkal mes­­­­szebbre lát, mélyebb gondolat­­okat közöl. Talán csak Rost­hoz hasonlítható témaválasz­­­tásban. Ma is féltőn őrzöm azt a táviratot amelyet Rost inté­­zett hozzám egy Gavras-szal­ folytatott közös beszélgetés után. „Gyakran hangoztatott érv — veti fel az újságíró —, hogy a francia filmesek nem mer­nek olyan forró és „rázós” té­mákat feldolgozni, mint az amerikaiak, vagy az olaszok. Mi a véleménye erről? „Viccel? — kérdezte erre Montand. — Ezek­­ nyilván­valóan hamis érvek. Hagyjuk a rosszmáj­úaknak! Ez olyan filmesek fogása, akik nagyon­­is jól tudják, hogy a francia és az amerikai filmet össze­hasonlítani beteges dolog. Ez épp olyan, mintha valaki francia és a belga filmet állí­a­tana szembe. Valahányszor olyan cikk kerül a kezembe. Persze Yves Montand nem­­ csak a nyilatkozatok embere. A nyilvánvalóan politikai in­­­díttatású Verneuil-film után, máris Gavras mellett dolgozik, egy másik régi­ barát, az írói Jorge Semprun oldalán. Szár­zadunk súlyos, nagy kérdései­ről kívánnak szólni, egy olyan filmben, amelynek már na­gyon sokan nekikezd­tek Szer­­gej Eizenstein­től Fred Zinne­­mannnig, de még senki sem fe­jezte be. A film mi is lehetne más — Malraux remekművé­­­nek, „Az emberi sors”-nak az adaptációja. ' in'gv.) írók, költők Kaffka Margitról ADY ENDRE: ... ki ez a nyugtalan, na­gyon erős író? Asszonyoskodó férfiú, aki játékos komoly­sággal szeszélyes mintázatú, drága vásznakat sző, vagy fér­fias erejű asszony, de a nagy örök asszonyhibával: vala­mit ingathatatlanul fölépíteni nem tud? De a Kaffka Margit neve, személyisége, írósága, ren­dkí­v­ül­is­ége, n­a­g­yszerűsége ugye nem vitás? Különben én most a Kaffka Margit re­rs­gényeire novelláira gondol­tam, emlékeztem, s a versei­ről akarnék írni... Igen-igen, az utolsó évek verseiben majdnem ingerítő­­en dicsekszik a boldogságával, de végig a könyv: egy kálvá­­riás emberélet. Jaj, egy as­­­szony, aki ember, s­’mégis egy túlságos asszonyt kell vagy kellene önmagában lebimia. Nem is volna szebb gőg, mint Kaffka Margité, ha volna egy asszony-emberé, kit hat, sőt’ muszáj’mérni, úgy le­mint hasonló sorsú férfiú­ embert. MÓRICZ ZSIGMOND: És hogy van ez megírva, mi­lyen asszonyian. Soha még senkinél nem éreztem, hogy a regény objektivitásának dongáit ilyen erős líra feszítse. Mint az új bor, forr és pe­zseg ez a líra, és néha szinte kábít a belőle kiáradó szén­sav. Minden írás. r.mi művész tollából ömlik: vallomás, de az írónő túláradó őszinteséggel él át minden gyötrelmet kínt és kevés kis örömet, ami és életében közvetve vagy köz­vetlenül belecsapott szíve húr­jaiba. .. És micsoda különös asszonyi líra. Folyvást látnom kell a nőt, aki szabót, fodrászt s minden szépítő mesterembert felhasznál, hogy gyötrelmekig, halálig hajszolt, cafatokba té­pett lelkét a világ előtt eltakar­ja. Mintha el lehetne takar­ni.. . És amellett sohasem ta­gadja meg magától az örömet, hogy ekkor is, a szenvedések lázában is gyönyörködjék ma­gában, így férfi nem írt so­ha: ez az igazi asszonylélek speciális hangja. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Kaffka Margit kötetében. — Az élet útján — például már nincs is melódia. Valami más lép a helyébe. Szinte kerüli a dallamot. Széttöri a formát. Verseit nem szánja se ének­lésre, se szavalásra, talán el­mondásra se, pusztán az el­mélyedő figyelemnek olvasás­ra. Egy nő kíváncsiságával és egy férfi okosságával szemléli magát. Ez a líra nem nőies, hanem egy nő lírája. Én leg­jobban kedvelem a Hu-ro-ki és az Apám című verset. Mind a kettő egy-egy arckép, mely a leendő regényírónő jellemző erejéről tanúskodik. Anyás, kedves, mohó, érzéki, friss művészet ez, mely a hét­köznapi, sokszor zeneietlen szavakból tevődik össze, való­­szerű, de mégis titokzatos. TERSÁNSZK­Y J. JENŐ: A hiúság mint uralkodó elem, a szeszély, a változé­konyság, ami kiismerhetetlen melléknevet adja a szép nem­nek, Kaffkával valahogy kirakatba rakva, készen, meg­a szövegezve volt szemlélhető. Kaffka rögtön hozni a legröpkébb megfogas­érzését is. Hirtelen hangulatváltozását vagy visszaszívott megállapí­tását a legremekebb okoskodás kötéltáncával fogas­iga­zolta és alkalmazta helyzetről helyzetre..., hogy bárkit el­kápráztatott szellemi szem­­f­én­yvesztésével. DÉNES ZSÓFIA: Milyen szenvedéses élet volt az övé, azt csak mi tud­tuk, aki beláthattunk napjai­ba. És amikor úgy látszott, megkezdődött boldog korsza­ka, mert szerelmes lett írásművészete szüretjét bela­és­karíthatta volna, akkor kel­lett nagy hirtelen meghalnia. A spanyoljárvány vitte el, őt és fiát, három nap alatt. Emlékszem, halála napján Adyhoz kellett rohannom a Veres Pál­né utcába, mert éreztem, hogy az a nagybeteg ember Margit katasztrófájától magánkívül van. Ott ült Ady egyedül. Csinszka szobája széles-nagy hencserén, és szívének ártó fuldoklással szüntelenül sírt. Nem is mehetett el negyednap Margit temetésére a Farkas­rétre, ó, dehogy mehetett el, hiszen már nagyon elgyengült volt ő­­ is, és a kétségbeesés úgy rázta sovány testét, mint a görcs. Nem telt bele két hó­nap — és már temettük őt is. RADNÓTI MIKLÓS: Pedig Kaffka Margit élet­műve szorosan összetartozó, szerves egész. Minden da­rabja egy világnézeti és írói magatartás jegyében fogant, s a művek külön-külön egy ha­talmas dokumentum, az öntu­datosodó és lázadó asszonyi és művészi lélek páratlan föl­mutatása. Asszony és művész, lázadó asszony és anya ... ... Az a nagyon biológiai lá­tás, ahogy asszonyok az éle­tet és halált a maga termé­szetes egyszerűségében és ös­­­szetett fenségében látják, azok az egyszerűségükben is össze­tett asszonyi mozdulatok, ahogy tisztába tesznek egy csecsemőt, vagy fürdetnek, öl­­töztetnek egy gyereket, avapr Ipfni­iáií egy halott fennakadt szemét, testét kinyújtóztatják a lepedőn, — ezek a csodála­tos asszonyi mozdulatok jel­lemzik költői mozdulatait, művészetét is ... RÓNAY GYÖRGY: ... Kaffka Margitban nem volt elnéző szeretet az osztá­lya iránt. Gyötrelmes szere­tet volt benne. Gyötrődve, seblázasan mutatta meg (és példázta a maga sorsában) en­nek az osztályából kiszakadt; útját, helyét, igazát kereső, jogaiért perelő asszonynak a sorsát, és a kegyetlenségig éles szemmel, az öntépésig fá­jó szenvedélyes hitelességgel az elzüllő, szétbomló, magát szétpusztító és széttékozló osz­tálynak a sorsát. Egyszerre volt benne és kí­vüle. A gyökereket eltépte, de az el nem tépett hajszál­­gyökerek annál jobban sajog­tak. Minél jobban távolodott a halálra ítélt törzstől, annál inkább. Innét van az ő sajá­tos, kettős írói perspektíváját úgy ábrázol kívülről, hogy ugyanakkor azt, amit ábrá­zol, belülről is ábrázolja, részt vesz benne, maga is a része­se, a része . . . összeállította: Angyal János]

Next