Dolgozók Lapja, 1980. június (33. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-08 / 133. szám
DOLGOZOK LAPJA Kaffka Margit száz éve Az Ady-, a Krúdy-, és a Móricz-ünnepségek fogadtatása után kissé bátortalanul emlékeztek rá, hogy elérkezett Kaffka Margit születésének századik évfordulója is. Ez az évfordulósorozat mindenekelőtt egy irodalmi aranykor emlékét idézi fel, amely nemcsak ritka gazdag tehetségforrásból táplálkozott, hanem azokból a sürgető feladatokból is, amelyek a tehetségeket előhívták. E program felszabadító és teremtő ereje abban rejlett, hogy egységesíteni tudta a konzervatív érdekek szolgálatának elutasítását, az új élettartalmak megszólaltatását és az irodalom teremtését.autonómiájának megKaffka Margit nagyon korán csatlakozott a századelő magyar irodalmi megújulásához, de írói történetében láthatóan különbözik azoktól az írótársaitól, akik a hirtelen megnyílt utakon tehették meg első lépéseiket. A később induló Kaffka Margit, Ady, Móricz és Krúdy nemzedéktársa is, legalább egy fél évtizedig azt az átmeneti irodalmat művelte, amelyen nagy nemzedéktársainak is küzdeniük. át kellett magukat visszatekintve Érett korszakából maga is jól látja, hogy a szűk forma mennyire szorította egyre táguló mondanivalóját: „Kicsiny történetek ártatlan poénjeivé rendeztem az ismeretlen élet véletleneit... „Valóban, költészetének formavilágában ez a múlt legáltalánosabb jellegű megnyilatkozása: akkor lépett a modern költészet útjára, amikor verseiből ki tudta szűrni a történeteket. S első novelláiban is főképpen a cselekmény uralmától, az anekdotikus csattanótól igyekezett megszabadulni, mely oly lezárttá tette a korábbi magyar elbeszélést. Írói sorsának azonban más meghatározója is volt. Mint a századelő magyar irodalmi forradalmának annyi nagy alakja, Kaffka Margit is történelmi és társadalmi határhelyzetbe született bele: a dzsentri osztály szülötte, de nemcsak saját világának elszegényedését és élhette át, hanem a szétesését sajátos magyar polgárosodást is. A magyar társadalomtörténetből jól ismert, hogy egy ideig a dzsentri sorsa sűrítetten magában hordozta az egész magyar fejlődés konfliktusait, dilemmáit és torzulásait. S Kaffka Margit története még egy újabb drámával is gazdagodott. Ő ugyanis nemének ama nemzedékéhez tartozott, amelyet a fejlődés elsőként éettségből vetett ki a régi véés kiszolgáltatottságból, s elsőként kényszerített arra az útra, amely azonban egy új kiszolgáltatottságon vezetett a szabadság felé. Így alakult ki élményvilágában az a harmadik kör — a nő-probléma — köre, amely a korforduló és a dzsentri osztály konfliktusait övezi. Mindez akár alkotás-lélektani magyarázatnak is tekinthető, hiszen egy magánéleti véletlen is elegendő volt ahhoz, hogy a konfliktus társadalomtörténeti tartalommá személyesen átélt váljék benne. Kaffka halála és Margitot apja korai családja elszegényedése térítette le elődei útjáról, s cseréltette fel vele a házasságtól remélt karriert a tanulással, a kenyérkereső pályával. Még abban is találkozik az egyéni és szociológiai mozzanat, hogy tanítónői, majd tanárnői diplomát szerez, hiszen nemének a századforduló táján elsősorban a nevelői munka adott átvezető utat a családból az önálló lét felé. S ez az út vezetett tovább a tanult humánkultúrán át az írói alkotómunkáig A három élménykor találkozása új energiákat szabadított fel benne. Először verseiben és novelláiban is a városias élet új motívumait rögzíti és az átmeneti kor új nő-típusait formálja meg. Hamar felismeri azonban, hogy a XX. század nemcsak a társadalom szerkezetét alakítja át, hanem az életformákat is: új viszonylatokat teremt ember és ember, férfi és nő között, új erkölcsi normákat sürget, és természettudományos, valamint pszichológiai felfedezéseivel kiegészíti a hagyományos emberképet. Ez a küzdő és kereső lélekállapot már nem fér el a régi formában: olyan verset követel, amely nem a lelki mozzanatokat, hanem a lelki folyamatokat rögzíti, s csak olyan prózával harmonizálhat, amely képes kifejezni a társadalmi és pszichológiai létezés egymásra hatását. Kaffka Margit ezért vállalja a szecesszió különösségeit, dekorativitását és zsúfoltságát, ezért oldja a lírai formákat mármár szabadverssé, s ezért vonzódik az impresszionista szemlélethez és stíluseszközökhöz. Izgatott kísérleteiből végül is az impresszionizmus segítségével teremti meg azt a művét, amely irodalomtörténeti helyét egyértelműen kijelölte. A Színek és éveket (1912) az az olvasó is élő és harmonikus műnek érzi, aki semmit sem tud az előzményeiről és környezetéről. Kaffka Margit legnagyobb regénye azért válhatott korok fölötti értékké, mert az kor jegye áttörés, az átmeneti irodalmi értékké érlelődött benne. Voltaképpen egy öregedő asszony, egy hajdani dzsentri-lány emlékezésének foglalata. Az egymásba hullámzó emlékek azonban áttörik benne az idő határait, élővé teszik a múlt példázatát, s egybemosnak történetet, lírát és kommentárt. így alakul ki az ítélet, s ellenpontja, a nosztalgia. Ez a kettős kötöttség azonban nem teszi ellentmondásossá a mű jelentését, hiszen az ítélet jogossága csak növekszik azáltal, hogy olyan ember mondja ki, aki következményeit szenvedi is. Ezért tölt be a Színek és években lényegi rögzítésére . szerepet a látvány épülő stílus és szerkezet: az impresszionizmus. De Kaffka Margit következetességét bizonyítja, hogy amikor szembetalálja magát az első világháború keményebb valóságával, levonja a következtetést, s az impresszionista és lélektani regény (Mária évei) után visszatér a dolgokhoz, s vállalja a tárgyias ábrázolás új módozatinak kikísérletezését is. Háborús prózáját immár mindenekelőtt a tárgyias leírás, kidolgozott portré és a pontos helyzetkép jellemzi. De voltaképpen több történik ennél: az ió és a valóság közötti viszony változik meg, a hangulatfestő és lélektani elemző írásai átadják a helyüket a (Állomások, korrajzregénynek. Impesszionista ( Hangyaboly), stílusát felváltja a köznapi nyelv használata, a kompozícióban pedig visszatér a klasszikus kronológiához. Meghajolt volna a konvenciók előtt? Aligha, hiszen sohasem tért vissza a lekerekítő cselekményhez: a dolgokat igyekezett megközelíteni, s ebben ugyanazt az utat választotta, amelyen megújulást remélt a világirodalom modern prózája is, az első világháború után. S ez az út voltaképpen nemcsak folytatása volt az impresszionista-szimbolista megújulásnak, hanem válaszába is. A Nyugat forradalma az egyéniség és a szubjektum felszabadításának útján indult el, de a világháború idején ugyancsak törvény és a rend esz mélyén kez érkezett. Kaffka Margit azok közé a nyugatosok közé tartozik, akik a legkövetkezetesebben gondolták végig az irodalmi forradalom belső logikáját. Ezért, bár életét derékba törte a háború utáni spanyolnátha-járvány, (1918. december 1.), életműve nemcsak a Színek és évek teljességével haladhatta meg korát, hanem befejezetlen kísérleteivel is. Bodnár György Kaffka Margit: Emberke Rárkryitja az ajtót Anyám, már itthon vagy? — Hó, lábujjhegyen szöktél be megint! És ki köszönt a fiának? Anyu elfelejtett köszönni. Na, — szép! Hol pislogsz a sötétben? — A kályha mellett ülsz? Odatalálok! Megvagy!... Te buksi bagoly!... Mert olyan sütős-meleg a tenyered neked? Öledbemászhatok? ... Csak a néma nem felel, ha kérdezik szépen! — Tszen te mondtad, hogy a buksi bagoly a sötétben pislog! Azért haragszol? ... No lásd, hogy tudsz te beszélni, szívem! Te, máma megittam cseppig a kávét. Nem hiszed? — Kérdezd csak Terézt! Nem sírtam, míg mosdatott. És egy gombom sem hibázik, nézd meg! És tudom már ma mondani akát a torkommal így: kkávé, kkutya. Ugye, mert én vagyok a te egyetlenegy okos fiad? Rajzoltam máma egy Hófehért, de nem fért a koporsóba a lába. Ha nagy leszek majd és betűt rajzolok, mint te és adnak azért sok-sok pénzt, mint neked, — és mindennap fogok hozni harcot meg autót, meg kockát. — Vagy nem, te neked, nem azt. Hanem tortát, meg könyvet, és kesztyűt, mint Hófehérnek a törpék. És lovat meg puskát magamnak. Te nem hoztál semmit ma nekem? Én ... csak tréfából kérdem! Én szeretlek, ha nem is hozol! Csak a rossz fiúk kémek kérnek mindennap új valamit! ... Elmondod ma azt a verset, hogy: zig-zúg a a jégcimbalom? Ejnye anyu... Hát mért vagy te ma megint olyan. .. ? Valaki bántott? De megverem én azt egyszer egy fával! Tőlem is a piros labdát tavaly elvette tudod. Egy rossz csirkefogó az utcán, — mert tavaly még kiscsacsi voltam. De most már megnőttem és elverném, ha előtalálnám! ■.. Anyu! Hisz te még nem kaptál csókot! Azért? ... Add csak az arcod! Hajolj ide. Nem tudsz? . Aki nem mozdul, az Vasta — érted? Na, hozok hát ide egy széket és felmászok. Jaj, de nehéz! Itt fáj — a homlokod? No, mindjár' nem fáj, csak odaérjek Hopp! ... Még egyszer! ... Harmadszor!... És egyet még ráadásba! Így! Látod, hogy már meg is gyógyult? Ugye kishuncut anyu? Semmi baj! Katonadolog! Na-na!... De most már aztán játsszál velem! 1380 Június 8., vasárnap Yves Montand a francia filmről Az elmúlt év végén akintélyes polgári napilap, Jea Le Monde hosszabb elemezte a mai francia cikkben film nehéz helyzetét a nemzetközi piacokon, s a meglehetősen pesszimista hangvételű értékelés kénytelen volt megállapítani: az elmúlt esztendőkben jelentősen csökkent a francia alkotások ázsiója, s bevétele. A cikkíró szerint mindennek elsősorban a francia stúdiókban forgatott alkotások apolitikussága, frivolsága érdektelensége az oka. Szinte erre az eszmefuttatásra felel Yves Montand, aki a közelmúltban szokásával ellentétben — Ciné-Revue-nek adott interjújában — mond véleményt mai francia filmről. Montand, a aki nemrég fejezte be Henri Verneuil irányításával, az I... comme Icare (I ... mint Ikarusz) felvételeit, amely a Kennedy-gyilkosság újszerű átköltése, tulajdonképpen egész munkásságával cáfolja ezt a vádat. Szerinte mindez csak szenzációhajhászó vádaskodás, rosszindulatú támadás, sanda oldalvágás, amelyik úgy kezdődik, hogy Mi lesz a francia filmgyártással? Nézzünk produkciókra! — az amerikai már le is teszem az újságot a kezemből. És nem valamiféle sovinizmus miatt, hanem, mert az összehasonlíthatatlan dolgokat képtelenség össze, még akkor is, ha jól omlítani, hány gyengécske hazai Ur’ n,' Mm készül —, s akkor még finoman fejeztem ki magam ... De az is nyílt titok számos francia művész csodálja az olaszokat — folytatta a francia filmlap riportere. — Igazuk van, még akkor is, ha tudjuk, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Ha megkérdezik mondjuk, Sergio Leonét, mi a véleménye a mai olasz filmről —s szembekacagja magukat. Da nálunk itt van Costa Gavras, aki alkotásaiban sokkal messzebbre lát, mélyebb gondolatokat közöl. Talán csak Rosthoz hasonlítható témaválasztásban. Ma is féltőn őrzöm azt a táviratot amelyet Rost intézett hozzám egy Gavras-szal folytatott közös beszélgetés után. „Gyakran hangoztatott érv — veti fel az újságíró —, hogy a francia filmesek nem mernek olyan forró és „rázós” témákat feldolgozni, mint az amerikaiak, vagy az olaszok. Mi a véleménye erről? „Viccel? — kérdezte erre Montand. — Ezek nyilvánvalóan hamis érvek. Hagyjuk a rosszmájúaknak! Ez olyan filmesek fogása, akik nagyonis jól tudják, hogy a francia és az amerikai filmet összehasonlítani beteges dolog. Ez épp olyan, mintha valaki francia és a belga filmet állíatana szembe. Valahányszor olyan cikk kerül a kezembe. Persze Yves Montand nem csak a nyilatkozatok embere. A nyilvánvalóan politikai indíttatású Verneuil-film után, máris Gavras mellett dolgozik, egy másik régi barát, az írói Jorge Semprun oldalán. Szárzadunk súlyos, nagy kérdéseiről kívánnak szólni, egy olyan filmben, amelynek már nagyon sokan nekikezdtek Szergej Eizensteintől Fred Zinnemannnig, de még senki sem fejezte be. A film mi is lehetne más — Malraux remekművének, „Az emberi sors”-nak az adaptációja. ' in'gv.) írók, költők Kaffka Margitról ADY ENDRE: ... ki ez a nyugtalan, nagyon erős író? Asszonyoskodó férfiú, aki játékos komolysággal szeszélyes mintázatú, drága vásznakat sző, vagy férfias erejű asszony, de a nagy örök asszonyhibával: valamit ingathatatlanul fölépíteni nem tud? De a Kaffka Margit neve, személyisége, írósága, rendkívülisége, nagyszerűsége ugye nem vitás? Különben én most a Kaffka Margit rersgényeire novelláira gondoltam, emlékeztem, s a verseiről akarnék írni... Igen-igen, az utolsó évek verseiben majdnem ingerítően dicsekszik a boldogságával, de végig a könyv: egy kálváriás emberélet. Jaj, egy asszony, aki ember, s’mégis egy túlságos asszonyt kell vagy kellene önmagában lebimia. Nem is volna szebb gőg, mint Kaffka Margité, ha volna egy asszony-emberé, kit hat, sőt’ muszáj’mérni, úgy lemint hasonló sorsú férfiú embert. MÓRICZ ZSIGMOND: És hogy van ez megírva, milyen asszonyian. Soha még senkinél nem éreztem, hogy a regény objektivitásának dongáit ilyen erős líra feszítse. Mint az új bor, forr és pezseg ez a líra, és néha szinte kábít a belőle kiáradó szénsav. Minden írás. r.mi művész tollából ömlik: vallomás, de az írónő túláradó őszinteséggel él át minden gyötrelmet kínt és kevés kis örömet, ami és életében közvetve vagy közvetlenül belecsapott szíve húrjaiba. .. És micsoda különös asszonyi líra. Folyvást látnom kell a nőt, aki szabót, fodrászt s minden szépítő mesterembert felhasznál, hogy gyötrelmekig, halálig hajszolt, cafatokba tépett lelkét a világ előtt eltakarja. Mintha el lehetne takarni.. . És amellett sohasem tagadja meg magától az örömet, hogy ekkor is, a szenvedések lázában is gyönyörködjék magában, így férfi nem írt soha: ez az igazi asszonylélek speciális hangja. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Kaffka Margit kötetében. — Az élet útján — például már nincs is melódia. Valami más lép a helyébe. Szinte kerüli a dallamot. Széttöri a formát. Verseit nem szánja se éneklésre, se szavalásra, talán elmondásra se, pusztán az elmélyedő figyelemnek olvasásra. Egy nő kíváncsiságával és egy férfi okosságával szemléli magát. Ez a líra nem nőies, hanem egy nő lírája. Én legjobban kedvelem a Hu-ro-ki és az Apám című verset. Mind a kettő egy-egy arckép, mely a leendő regényírónő jellemző erejéről tanúskodik. Anyás, kedves, mohó, érzéki, friss művészet ez, mely a hétköznapi, sokszor zeneietlen szavakból tevődik össze, valószerű, de mégis titokzatos. TERSÁNSZKY J. JENŐ: A hiúság mint uralkodó elem, a szeszély, a változékonyság, ami kiismerhetetlen melléknevet adja a szép nemnek, Kaffkával valahogy kirakatba rakva, készen, mega szövegezve volt szemlélhető. Kaffka rögtön hozni a legröpkébb megfogasérzését is. Hirtelen hangulatváltozását vagy visszaszívott megállapítását a legremekebb okoskodás kötéltáncával fogasigazolta és alkalmazta helyzetről helyzetre..., hogy bárkit elkápráztatott szellemi szemfényvesztésével. DÉNES ZSÓFIA: Milyen szenvedéses élet volt az övé, azt csak mi tudtuk, aki beláthattunk napjaiba. És amikor úgy látszott, megkezdődött boldog korszaka, mert szerelmes lett írásművészete szüretjét belaéskaríthatta volna, akkor kellett nagy hirtelen meghalnia. A spanyoljárvány vitte el, őt és fiát, három nap alatt. Emlékszem, halála napján Adyhoz kellett rohannom a Veres Pálné utcába, mert éreztem, hogy az a nagybeteg ember Margit katasztrófájától magánkívül van. Ott ült Ady egyedül. Csinszka szobája széles-nagy hencserén, és szívének ártó fuldoklással szüntelenül sírt. Nem is mehetett el negyednap Margit temetésére a Farkasrétre, ó, dehogy mehetett el, hiszen már nagyon elgyengült volt ő is, és a kétségbeesés úgy rázta sovány testét, mint a görcs. Nem telt bele két hónap — és már temettük őt is. RADNÓTI MIKLÓS: Pedig Kaffka Margit életműve szorosan összetartozó, szerves egész. Minden darabja egy világnézeti és írói magatartás jegyében fogant, s a művek külön-külön egy hatalmas dokumentum, az öntudatosodó és lázadó asszonyi és művészi lélek páratlan fölmutatása. Asszony és művész, lázadó asszony és anya ... ... Az a nagyon biológiai látás, ahogy asszonyok az életet és halált a maga természetes egyszerűségében és összetett fenségében látják, azok az egyszerűségükben is összetett asszonyi mozdulatok, ahogy tisztába tesznek egy csecsemőt, vagy fürdetnek, öltöztetnek egy gyereket, avapr Ipfniiáií egy halott fennakadt szemét, testét kinyújtóztatják a lepedőn, — ezek a csodálatos asszonyi mozdulatok jellemzik költői mozdulatait, művészetét is ... RÓNAY GYÖRGY: ... Kaffka Margitban nem volt elnéző szeretet az osztálya iránt. Gyötrelmes szeretet volt benne. Gyötrődve, seblázasan mutatta meg (és példázta a maga sorsában) ennek az osztályából kiszakadt; útját, helyét, igazát kereső, jogaiért perelő asszonynak a sorsát, és a kegyetlenségig éles szemmel, az öntépésig fájó szenvedélyes hitelességgel az elzüllő, szétbomló, magát szétpusztító és széttékozló osztálynak a sorsát. Egyszerre volt benne és kívüle. A gyökereket eltépte, de az el nem tépett hajszálgyökerek annál jobban sajogtak. Minél jobban távolodott a halálra ítélt törzstől, annál inkább. Innét van az ő sajátos, kettős írói perspektíváját úgy ábrázol kívülről, hogy ugyanakkor azt, amit ábrázol, belülről is ábrázolja, részt vesz benne, maga is a részese, a része . . . összeállította: Angyal János]