Dolgozók Lapja, 1983. június (38. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-04 / 131. szám
T§83. Jí-iluis 1,7 stomh fi.l DOLGŐZÖK „Homo paedagogus" — a nevelő ember Két nagy téma van, amiről beszélni tudnak váratlanul összeakadt a régi ismerősök. Az egyik a katonaság, a másik az iskola. S ha talán akad olyan ember, aki még nem volt katona, úgy az iskola az az emlékező terület, — a közös történetek anyagforrás, amelyből felidézésével — csoboghat az emlékezés árja. Diák mindenki volt, iskolába mindenki mindenkiben mély nyomot járt, s az iskola hagyott, olyat, amely meghatározta az embert, mintegy , kialakította szellemi arculatát, megalapozta gondolkodó képességét. És ezekben a „ .. Emlékszel, én akkor azt mondtam, mire az Öreg...’’ kezdetű történetekben mindig ott szerepel a tanár, a szigorú, az emlékezetes, akinek mindig volt valami gúnyneve, szeretettel emlegetett, már-már becenévként forgalomban lévő ragadványneve, amely jelképezte, hogy szigorú nevelő volta ellenére nemzedékről nemzedékre adják tovább szeretetét a diákok Hogy majd elvigyék emlékezetét saját gyerekeik, majd unokáik időtartományába is. Miért, hogy a szigorú tanárra emlékszik a diák? Miért hogy felnőtt-megenyhültként, esetleg már maga is diplomásként, netalán tanárként, úgy emlékszik vissza a rosszaságot, neveletlenséget, mulasztást megtorló egykori tanárra, mint valami jóságos emlékre, fontos, pozitív életmozzanatra Egészen bizonyosan kapott valamit attól a tanártól, és ennek jelentőségét őrzi, nagyítja, dédelgeti, alakítja, mitológiává önmaga élete legenda-forrásává. De csak a jelentős egyéniségre emlékszik, csak arra a jelenségre. ..amelyik kisember-diákként is komolyan vette önnön készségeinek fejlesztését. S az a diáktól odafigyelést, szorgalmat, segítette önnön készségeinek fejlesztését. S az ismeretek megszerzésén túl a kialakult emberviszony — tanár és diák — tiszteletét is nyújtotta. Vagyis a tananyag oktatásán túl nevelt is. Igen, a jószívű gyönge tanár emléke elmosódik. Ámbár szerethettük a tárgyát, és adhatott sikerélményt, valahogy nem tűnik fel lénye az eseménygazdag évek történésein keresztül, mert később is, később sem, soha nem neki akartunk bizonyítani, nem neki akartunk megfelelni, nem őt akartuk kijátszani, nem tőle féltünnk, ha nem végeztük el, amit el kell végeznünk az életben. Hanem tőle, a jószívű de követelményeket támasztó, feladatokat adó, s a feladatokat szigorúan számonkérő „Pocos”-tól, „Csúzli’tól, Kormoran "’-tól, „Prézli -től. És a többiektől, kiktől olykor-olykor meg is kaptuk azt az egy makarenkói pofont, amelyre büszkék voltunk akkor is, hiszen köztudomású volt, hogy az öreg nem üt meg mindenkit, „atyaiban" csak az részesülhet, akit szeret, akiben bízik, de aki azért komisz kutyakölök. S akit időnként ráncba kell szedni A sikerélmény óriási dolog. Az emberi megvalósulás belső országútj« nélküle járhatatlan. De az igazi eredmény csak munka árán, a megtanult szellemi-fizikai munkafázisok személyre szabott működtetésének harmóniájával jöhet létre, csak egy fegyelmezett munkakészség kialakításával. S ezzel senki nem születik. Az iskolának kell megtanítani az ismereteket, rádöbbenteni az ismeretek felhasználásának hasznosítására, vagyis, arra, hogy az eredmény létrehozását megelőző út a tanulás?. És a tanulás megszerettetése a tanár minőségének függvénye. Tehát nem valami kényelmetlen, reám tukmált, idegen iszonyat lesz az ismeretek lépésről lépésre való megszerzése, az érdeklődést felkeltő, értelmes követelményt támasztó, eredményt jutalmazó tanárral, hanem munkám, vagyis életem célja és tartalma, megtestesülő örömeim, eredményeim, sikereim forrása. A tankönyv az ismeretek tálának jó vagy rossz szöveggyűjteménye, magyarázó katekizmusa, melynek, jóságán, vagy rosszaságán, fogalmazásainak érthetőségein, világosságán és pontosságán nagyon sok múlik. De embert még nem láttam, aki gyermekkora távolából ezt vagy ezt a tankönyvet emlegette tisztelettel. Mert a tankönyv a fogyó időé, és nem övé az elsőbbség az emberré formálásban, hanem a másik emberé, aki példájával, ismeretgazdagságával, figyelmével, emberi teljességével, szavakkal és a szavakon túl is nevel, jelen képét adja a jövő évtizedeknek. A tanár tisztelete számomra senkiével fel nem ér. Mert lehet az orvos, a mérnök, katonatiszt, a pilóta, lehet bárki jelentősebb a a társadalom értéktudat hierarchiájában, de fontosabb a nevelőnél nem lehet. A pedagógus, ez a görög eredetű szó eredetileg olyan szolgát jelent, aki a ház népén belül elsősorban valaminek a tanításával foglalkozott. Mint gyűjtőfogalom ma már minden oktatással foglalkozó személyt jelöl. De tudnunk kell, hogy az oktatás csak lehetőség a nevelésre. Az oktatott anyag a nevelés eszköze. Az értelmes nevelés hat az értelemre, amely a tudat felépítésének legfontosabb segítője. De érzelmeink is élnek, s mikor érzékenyebben, ha nem az iskola pre-kamasz, vagy kamasz világában? Mikor érint mélyebben az igazságtalanság és r nemeslelkűség, jóindulat, nagylelkűség és annak hiánya? Hazaszeretetre, magyarságtudatra, internacionalizmusra, humánumra, általában értéktiszteletre csak tiszta érzéseit is továbbadó tanárt nevelhet. Nem is prédikáló szavalatokkal, de ezekhez, az életmotívumokhoz való személyes viszonyával, a döntő tanítványainak a továbbiakban, ezt fogadják el, módosítják, vagy az lesz utasítják el életük alakulásában. Meg lehet kockáztatni ezért, hogy senki emlékvilágában — talán az egy szerelmen kívül — semmi olyan maradandó nyomot hagyni nem tud, mint az a nevelő tanár, akitől az ember életre szóló, fontos eligazítást kapott. Szóban, tettben, vagy a példájával. A művész és alkotásai ELIAS CANETTI: Az emberiség első képviseli" Bámulatos, milyen különbözők voltak a tanáraink: ez az első tudatosan érzékelt sokféleség az ember életében. Mert, ők azok akik órák hosszat állnak előttünk, minden rezdülésük közszemlére van téve, állandóan figyeljük őket, óráról órára érdeklődésünk egyedüli tárgyai, és mert nem mehetünk el onnan, mindig ugyanolyan hosszú, pontosan megszabott ideig; ők azok, akiknek a fölényét nem vagyunk hajlandók egyszer és mindenkorra elismerni, és ezért kritikussá és rosszindulatúvá leszünk; ők azok, akiken valamilyen módon feltétlenül ki kell fognunk, de úgy, hogy ne nehezítsük meg túlságosan a saját dolgunkat, hiszen még nem törtünk meg egészen, még nem lettünk a munka alázatos rabszolgái. Ezenkívül ők azok, akiknek titok fedi a másik életét, azt, amelyet nem velünk élnek, s amelyben nem játsszák előttünk az önmagukra kiosztott szerepét; ráadásul váltják egymást a színen, egymás után lépnek fel, mindig ugyanazon a helyen, ugyanabban a szerepben, ugyanazzal a szándékkal, tehát kiválóan összehasonlíthatók. Mindez így együtt, összességében más, mint az, amit általában iskolának szokás nevezni; ez ugyanis az emberi sokféleség iskolája, és ha csak valamennyire is komolyan vesszük, akkor is az emberismeret első, tudatos iskolája. Nem lenne nehéz, sőt, tán még csábító , is lenne egy ember életének későbbi alakulását abból a szemszögből megvizsgálni, hogy tanárai közül melyikkel és vajon hányriyal találkozott valaki másnak az alakjában, miféle embereket kedvelt meg éppen miattuk, kiket, került el pusztán egy régi ellenszenv miatt, milyen egészen nélkülük valószínűleg más választásokra, döntésekre késztette e hajdani emberek megismerése. Az első, gyermekkori tipologizálásra, amely az embereket aszerint osztályozza, mint az állatokat, egy mindenkor érvényes, újfajta tipologizálás rétegződik: a tanárok szerinti. Minden osztályban akad diák, aki a többiek szórakoztatására különlegesen jól tudja utánozni tanárait; az olyan osztály, ahol nincsenek efféle tanárimitátorok, szinti halott. Most, ahogy elvonultatom magam előtt zürichi tanáraimat, csak csodálkozom, milyen sokfélék, mennyi kölcsönösség és gazdagság rejlik bennük. Egyesektől sokat tanultam — így is akarták —, és bármily furcsán hangzik, még most, ötven esztendő után is évről évre hálasabb vagyok nekik. De másokat, akiktől keveset tanulhattam, ugyanolyan ele^etben látok .magam előtt akár mint embereket, akár mint típusokat, és pusztán ezért is adósak vagyok, mindörökre. " Amivel később foglalkoztam, annak ők ,voltak az első képviselői: a világ lényegének, vagyis az emberiségnek. Senkivel össze nem téveszthetek, és ennél rangosabb tulajdonság nemigen akad; semmivel sem kisebbíti egyéniségünket, holy egyszersmind típusokká is váltak. Individuum és típus ötvözése az író egyik legfontosabb törekvése. Részlet CaneH-i A megőrzött nyelv tmii melétis^aból Szépen magyarul — szépen emberül Pont, pont, vesszőcske... I gyermekmondóka so- AZ ISMERT ____________________! rán egy ember kerekedik a papírra. Bizony. .. az egyszerű írásjelek az írásban is megmutatják az embert; kikerekedik belőlük használójuk jelleme. Mostanában a központozásban sok lazaság, nemtörődömség tapasztalható, s nem mentes ettől a nyomtatott szöveg sem. Pedig helyesírási szabályzatunk talán legegyértelműbben, legszabatosabban az írásjelek használatát írja elő. A nyomtatott sajtóban mégis bizonytalansággal találkozhat napról napra az olvasó. Szőrszálhasogatásnak tűnik erről külön szólni? Korántsem. A „jelentéktelen” írásjelek szavatolják az írott szó pontosságát, egyértelműségét. Nagyvonalú használatuk esetleg csak nemtörődömségre, a szabályok nem ismeretére vall, ám nem egyszer félrevezető szándékról, vagy akár jellemhibáról is árulkodhat._________________________’ i Meglehetősen elterjedt nyelvi babona, hogy az és, s, vagy, meg kötőszó elé akkor sem kell vesszőt tenni, ha mellérendelő összetett mondatok tagmondatait, kapcsolja össze. Ezzel szemben még akkor is vesszőt kell tennünk, ha egyik (vagy több) tagmondat hiányos, vagy ha azonos mondatrészeket kapcsol ugyan össze, de az egyikhez alárendelő mellékmondat kapcsolódik. Bizonytalanság tapasztalható a kérdőjel használatában is. Sok a kérdőjel manapság, azaz sokan függő kérdés után is kiteszik, pedig ez esetben olyan írásjel dukál, amilyet a tőmondat kíván. Például: „Lássúk, Uramisten, mire megyünk ketten!'. ..Azt se tudja, merre felé járjon." (Arany János). Egyesek nyakra-főre használják együtt, a kérdőjelet és a felkiáltójelet (?!) Az a gyanúm, nem veszik a fáradságot, hogy a gondolatok pontos megfogalmazásával adjanak hangsúlyt a szavaiknak, hanem éppen ellenkezőleg: az intonációval a mondanivaló könnyűségét akarják rejtegetni. A rossz példák helyett a helyes használatra idézünk, szintén Arany Jánostól: „Uljunk ketten, hadd lám: te vagy az a ’híres?!” Leginkább az idézőjel indokolatlan használatakor lóg ki a lóláb; használója lusta megkeresni a pontos, szabatos kifejezést! -leírja, ami először eszébe jut, s érezvén a pontatlanságot, egyszerűen idézőjelbe teszi. Elharapódzott újabban a három pont használata. Indokolt lehet persze, különösen az irodalmi alkotásokban, amikor elhallgatást sugall, az író az olvasóra bízza a gondolatsor folytatását. Hivalkodásnak tűnik viszont sokszor, különösen mindennapi témáról szólva, mintha a szerző olyan sokat tudna mondani még. Pedig . . . divatokkal szemben mostoha sorsra jutott a gondolatjel, és a pontosvessző, pedig használatuk elősegíti a mondat pontos tagolását, a gondolati egységek elkülönítését, tehát a mondandó vülágos, egyértelmű közlését. Persze csak ha a közlőnek valóban van közölni valója. AZ ELŐZŐ Angyal Jcsztos