Dolgozók Lapja, 1984. április (39. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-25 / 96. szám
TV-KRÓNIKA A magyar drámaíró álma... smét ott volt a felirat: „Vége a XV. résznek’’.I S ezzel befejeződött a Bors. Újra. Ha emlékezetem nem csal, harmadszor látta, aki nem unta meg nézni. Sokan nem unták még. Eszem ágában sincs megint arról panaszkodni, hogy a televízió a takarékosságra hivatkozva úgy viselkedik, mint aki „mindent kétszer mond, kétszer mond”. Bár legalább húsvétkor ne lett volna annyi ismétlés, hogy repríz moziban érezze magát az ember! Inkább arról beszélnék, hogy volt egyszer egy magyar kalandfilm. Ez a kalandfilm vagány, jó humorú, szemtelen kis hősöket teremtett. Olyanokat, akiket éppen ezért lehet szeretni. Mert nem csak a veszélyre, de a halálra is kacsintanak egyet, fügét mutatva. Azóta volt egy Bors-adaptáció: az Egy óra múlva itt vagyok — hasonló sikerrel (Gondolom, sürgősen műsorra tűzik a televízióban, hiszen szemmel láthatóan az egész filmraktárat állandó mozgásban akarják tartani.) Ott is ilyen csetlő-botlásban képtelenül ügyes, tragikus helyzeteket tréfába hajlító alaphelyzetek sokaságát láthattuk. S egyik film humora sem volt verbális — szavakból fakadó. Bővelkedtek helyzetkomikumokban. Ez a nehezebb, de csak ez a humor filmszerű. Az a nagy bajom, hogy ma már ilyen típusú kalandfilmek sem készülnek. Melyeknek hőseiért a fiatalok akár lelkesedni is tudnak. Amelyek igaz ügyet szolgáltak — egy történelmi helyzetben. Helyette halnélküli szálkával és társaival kísérletezünk. Mi a csodának erőltetik a szatírát, ha képtelenek összehozni egy épkézláb történetet? Ez a se hús, se hal, tehát se parabola, se groteszk álvidám blődi, mely ráadásul már-már kóresetbe illő szellemességű főcímet visel, egy jó nevű író forgatókönyve alapján készült. Hogy adhatta a nevét ilyen gusztustalan produkcióhoz? Olyan rossz formában volt? Ennyire megváltoztatták eredeti elképzelését? Ha a tévében mindenáron a nevetőizmainkra akarnak hatni, ilyen erőlködések helyett inkább keresgéljenek az archív raktárban. Hiszen úgyis mindenáron mindent ismételni akarnak, nem? •ér A tragikus sorsú Kleist meghökkentően újszerű volt a maga korában. Drámáinak mit sem ártott az idő. Kemény, erőszakos. Az igazságot úgy vágja néző képébe, mint ahogy az életét is odavágta kora a prűd, polgári erkölcsei elé. (A nemesi származású író egy utcalánnyal közösen, öngyilkosságot követett el.) Hainrich von Kleist: Kohlhaas Mihály című elbeszélésén csavart egyet Sütő András, a szépséges tollú erdélyi író. Színdarabjából készült, pénteken sugárzott tévéfilm, a hét eseménye volt. A nagy tapasztalatú Zsurzs Éva rendezte, elegánsan, kifogástalanul. Talán csak a zenei keret volt némiképp felesleges. A dráma, mely „Egy lócsiszár virágvasárnapja” címet viseli olyan szereposztással került a színre, mely bármely magyar drámaíró álma. A mindenkori erőszakról mi újat mondott ez az erőteljes, költői, filozofikussá átfogalmazott Kleist-változat? A meghirdetett és be nem váltott igazságok ocsmányabbak a hazugságnál. A becsület és tisztesség kérdése embert magasba emelhet és porba sújthat. Elsősorban azt, hogy a saját érdek, ha találkozik közérdekkel, akkor a közérdek a fontosabb és a sajáta érdek háttérbe szorul. Ha nincs így, akkor tragikus vétség keletkezik. Kohlhaast becsapják, mert bár ellenfeleit megbüntetik, őt bitóra küldik. Halálában nemcsak ő szenved vereséget, hanem egy felfogás, a csak az egyéni igazságot keresőké. Juhász Jácint Kohlhaas Mihálya jól megformált volt. Szokás szerint villogtak a szemei, de mi volt az ahhoz képest, ahogy a progressziót képviselő társáé, Koncz Gáboré villogtak! Koncz Gábor alakítása feledhetetlen volt, csakúgy, mint Gobbi Hildáé, akinek öregkori művészetét nem győzöm csodálni! „Milyen szelíd most az arcod, Kari” — mondta a bitóra induló Kohlhaas és Koncz Gábor szeméből könnyek peregtek. A darab díszletei is hatásosak voltak, a rendezés jól gazdálkodott a tér- és helyváltásokkal. Buss Gyula Lutherje, jól idézte meg a történelmi vallásreformert, akinek nem dörgedelmeitől ingott a pápai trón. Nem volt ő retorikus, dogmatikus sokkal inkább, aki az ige betűjének új értelmezésével érvelt. „Az igazság elfordul attól, aki igazságtalan módon akar hozzájutni” — mondja Kohlhaasnak. Ez az érvelés is egy kulcspontja a drámának. Aztán jött a hosszú hétvége, szombat és a húsvéti két ünnepnap. Az volt az érzésem, hogy a húsvét a gyermekek világnapja. Egy gigantikus gyermekünnep. Kádár Péter Ifj. Vámos Sándor karikatúrája 4 LAPJA Derkovitsösztöndíj Kollár György festőművész ez év április elsejétől három évre megkapta a Derkovitsösztöndíjat, amely havonta ötezer forintot jelent. A művelődési miniszter kilenc alkotót részesített az ösztöndíjban; három szobrászt, három grafikust, és három festőművészt. A rangos ösztöndíj erkölcsi szempontból is jelentős, hiszen a kulturális tárca irányítói figyelemmel kísérik az ösztöndíjasok munkáit, kiállításokat rendeznek számukra. Felvételünkön: Kollár György műtermében. Visszhang A művészet pedagógiája a pedagógia művészete Jó érzéssel olvastam Tóth Ilona elmélyült, szép írását pedagógiai gondjainkról. Mert ha igazuk is lenne azoknak, akik azt mondják, nehéz a témáról újat mondani, azt hiszem mégis napjainkban mindenféle társadalmi elkötelezettség tartalma, feladata az újragondolás, újrakezdés vállalása sok fontos kérdésben. A pedagógiát sokszor hasonlítjuk a művészethez. Természetesen csak a valódi pedagógia mérhető az érdemi művészethez. Ahhoz, amelyik nem extáziskeltés szándékával homályosítja, hódítja a tudatunkat, de gondolkodásunk megtisztítására képes. Ahhoz, amely nem a belépőjegy áráért ígéri a megváltást, nem kikapcsolni, megnyugtatni, elaltatni vagy éppen percekre felizgatni akar, hanem szembenézésre ösztönöz. Tudjuk, hogy ebben a művészetben nem elég jártasnak lenni. Nem elég történetét, metodikáját, formanyelvét, lélektanát, filozófiáját, vagy éppen alkotói életrajzát fölényesen ismerni. Vagy van a személyiségünknek olyan eredendően ember minőségű magva, melyhez ez a művészet is csatornát ialál, benne visszhangot lel, s tettekre magatartásra indít vagy óhatatlanul süllyednek el legmenőbb életeik is partikularitásban, az alvajáró örökös hétköznapiság állóvizeiben. Nem kevesebb a pedagógia, a pedagógus felelőssége sem, aki a szaktantárgyak — többnyire mérhető — megtanításán túl — nehezebben mérhetően, de éppoly fontosan, felelős emberré válás útján indítja el a felnövő generációkat. Szoktuk mondani persze, hogy magasröptű elméletekkel semmire sem lehet menni, ott, ahol előbb csendet kell csinálni ahhoz, hogy egyáltalán meg lehessen szólalni, s ott ahol a tantervi minimum kötelező teljesítéséhez szükséges fegyelmi minimum biztosítása éri fel az energiákat, veszi el a legfelkészültebb pedagógusnak is idejét, tehetségét, alkotó szándékait. Ilyen helyzetek valóban vannak, de ne fetisizáljuk az egyszerűséget se. Ne gondoljuk, hogy a bonyolult problémák megoldására vállalkozó, s rajtuk keresztül a végső egyszerűségig (bölcsességig?) jutó elszántság helyett célravezetőbb út a szimpla leegyszerűsítés; — hogy a témánál maradjunk — a pofonegyszerűség útja. Lehet-e tehát mondandónk azokhoz, akik a fegyelmet nem eszköznek, hanem nevelési célnak tekintik, megszilárdítása esetén mindent rendben lévőnek találnak, hiányai esetén viszont örömmel intézkednek: saját fontosságuk megrendíthetetlen tudatában alkalmazzák a mi- 31 turizmus kincstári készleteit is sportból pofozkodnak, elkerülhető alkalmakban is megalázzák, megszégyenítik a gyereket. Nincs sok mondandóm közömbösökhöz sem, akik a a lármás megoldásokat ugyan nem vállalják, de nem is ítélik el, sőt néha tán örülnek, hogy valaki, valakik megcsinálják helyettük. Azokat a kollégákat szeretném viszont bátorítani, akik felelősséget éreznek saját személyiségük kialakulásáért, megtartásáért, mert tudják, hogy más személyiségekhez, a gyerekek alakuló személyiségéhez is csak így lehet közeledni, hogy a genetikai Akik tudják, öröklődés ugyan nem elhanyagolható, de mindez ízében rossznak senki nem születik. Azokat kellene megerősíteni, akik észre merik venni, hogy elrontani lehet a legreményteljesebb gyereket is. Kezdve olyan óvodáktól ahol az esetleg csak íróasztaloknál született előírásokat olyan csöppségekkel is végre akarják hajtani, akik még nem érettek rá. Olyan alsó tagozatokban, ahol nem mesével, játékkal, kívánják felkelteni például a hazafiság első érzelmeit, hanem mondjuk ünnepélyekkel, ahol a Himnuszok előtti alatti és utáni vigyázz-állásban tanúsított állóképesség a mérce. Felső tagozatokban, ahol mondjuk a szerelem legelső megsejtései csak titkolózásba, lekezelésbe, tiltásba, büntetésbe ütköznek. Közép és felsőoktatásban ahol a társadalmi lét közéletiség, demokrácia irányába is nyíló értelem sokszor rendeződik le elkedvetlenítő formális, letudott megoldásokkal. S akkor nem beszéltünk még közművelődési intézményekről, melyekben előfordul az is, hogy az eredmények mércéje a tisztán maradó parkett. Ahol a betolakodott üzlet érdekeit sokkal jobban szolgálja, ha a szellem fényorgonák napvilága helyett sötétítenek, pop, rock rett címkéjű vagy éppen opemelódiák hódítanak. Tudom, hogy a kiragadott jelenségek esetlegesek, önmagukban talán igazságtalanok is, hisz egész művelődési rendszerünk valóságos eredményei ezekkel együtt sem vitathatók el. Sőt azoknak a pedagógusoknak, szakmai irányítóknak, funkcionáriusoknak, s a neveléssel foglalkozó közíróknak, művészeknek, s józan eszű egyszerű szönhetők, embereknek k,akik magasabb szinten is vállalják az új feladatokat, akik bíznak a tanítványi értékekben is, és rájuk építve alkatnak, buzdítanak, követelnek. Túlnyomórészt pedagógusokról lévén szó azt is tudjuk, hogy a terhek nagyobbik része rájuk hárul, nekik kell elrontott, vagy csak elbizonytalanodott generációkból is embereket faragni. De meggyőződésem, hogy hosszú távon a gyerekeket szerető pedagógusok munkája beérik. várásokkal Türelemmel, kies kezdeményezésekkel, a jóért való állhatatossággal épül ez a híd. Bízzunk benne, hogy ennek az arányéban nő a társadalmi presztízsük, megbecsülésük is. Sulyok Kálmán NEGYVEN ÉVE TÖRTÉNT A 257-es rab naplójából Emlékezés a magyar ördögsziget újságíró foglyaira A Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöksége ma megemlékezik a német megszállás idején megölt, kivégzett félezernyi újságíró közül 35 horthyligeti mártírra. 1944. március 19.: Sajnos igaz, amiről napok óta suttogtak. A németek megszállták Magyarországot. Már ma számos politikust és újságírót tartóztattak le. Parragi Györgyöt, a Magyar Nemzet főmunkatársát, és sok más, baloldali hírlapírót, szerkesztőt. A Sajtókamara 1944. április elején törölte tagjai sorából „az állam háborús céljaival szembenálló”, köztük a zsidó származású újságírókat. Ezt követően Kolosváry Borcsa Mihály, a kamara elnöke és Gáspár Jenő, gyalázatos bűntettre vetemedett: átadta a Gestapónak a szervezetből kizárt újságírók névsorát. Köztük vagyok. A listát a megszálló németek „elintézés céljából” továbbították a politikai rendőrségnek. Április 24.: Utasítást kézbesítenek. „Felsőbb parancsra, másnap kell a Kisegítő jelentkeznem Toloncházban. Késő este Zsoldos Jenő barátom telefonál. Megrázó hírt közöl: Elek Artúr, az Újság főmunkatársa is megkapta a behívót. Agyonlőtte magát...” Április 25.: A toloncház a Rabbiképző Intézetben van, ötvennégyen vonultunk be. A legidősebbek köztünk Márkus Miksa, 76 éves, a Pesti Hírlap egykori főszerkesztője, az Újságírók Egyesületének volt elnöke, és dr. Ágai Béla, az Újság főszerkesztője. 73 éves. A legfiatalabb dr. Sugár Péter, a Pesti Lloyd 23 éves munkatársa. A többiek is jórészt ismert kollégák. Megrázó élmény, hogy a gyűjtőtáborban egy 14 hónapos kisleány is van. Gestapo internálta, mert a szülei megszöktek ... Délután ... Ubrczy Gábor rendőrsegéd-fogalmazó „Aki azt hiszi, hogy közli, innen élve kijut, az téved...” Április 28.: Hajnali sorakozó. Elosztás. Nyolcan egyelőre a toloncban maradnak. Negyvenhatan Csepelre, az őrizetes táborba kerülünk. Május 2.: Tizenhat öreg és beteg sorstársunkat pesti táborokba szállították. Harmincan Horthyligetre, a magyar Ördögszigetre kerülünk. A Dunai repülőgépgyár lebombázott barakkjaiban sínylődnek az internáltak. Pintér hadnagy bemutatkozik: büntető futást rendel el. Biringer József kollégánk összeesett. Puskatussal verték agyon. Május: A repülőgépgyárban kegyetlen üzemellenőrök kezére adnak bennünket. Már nincs nevünk, csak számunk. Az enyém: a 257-es. Rabszolgák lettünk. Nehéz a munka... Később halálraítélt katonaszökevények közé osztottak be. A reptéren döglött bombákat ástunk ... Július 30.: Eddig is több repülőtámadást éltünk át A mai volt a legszörnyűbb. Több száz angol gép fél órán át szórta a bombákat... A legnagyobb futóárok egyik szakasza, ahol menedéket kerestünk, beomlott... Huszonkét internáltat, köztük két újságírót, már csak holtan tudtuk kiásni. Augusztus: Feloszlatták a tábort. Az üldözöttek pusztítása azonban nem ért véget. Folytatódtak a deportálások, majd a nyilasok gyilkosságai. 1945. júniusa: A horthyligetiek találkozója. Harmincöt barátunk hiányzott: fasiszta téboly áldozatai lettek. Halálra kínozták, agyonlőtték, vagy elgázosították őket. R. A. 1984. április 25., szerda