Dolgozók Lapja, 1989. június (44. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-13 / 137. szám

TV-KRÓNIKA A Klinika merénylete Az Ántivilágban. S? ------------------------------------------------------- kézlet előtt olyan lelkes nézője voltam a híradónak és a különféle politikai műsoroknak, mint kevesen az országban. Mert mit nekem egy-két pokolgépes merénylet, párizsi­­ tüntetés, ha tudom, hogy itthon nagyjából rendben mennek a dolgok? Nincse­nek bombák, nincsenek tüntetések. Van viszont szocializ­musépítés, minden rossz jel ellenére, optimista miniszter. Jószomszédi-baráti kapcsolat. Kibontakozás az egyre ne­hezedő gazdasági helyzet szorító gyűrűjéből. Egységes MSZMP-vezetés, amely irányt szab, irányt mutat, irányba állít. Súlyos, de rövidesen megoldható gondokkal birkózó egészség- és oktatásügy. Épülő-szépülő bős—nagymarosi vízlépcsőrendszer. És vannak nagyvállalat-vezetők, akik magabiztos megjegyzésre, mosollyal legyintenek mindenféle rosszindulatú reformközgazdász-károgásra ... ★ Tizenhárom hónapja, estéről estére romlik a hangula­tom, mert „romlik” a kép és a hang. Bomba van a metró­ban és az iskolában. A tegnap még optimista miniszterek ma érdemeik elismerése mellett... és más fontos beosztás­ba __és megromlott egészségi állapotuk miatt... Egyesek újra a kisantantot emlegetik. A gazdasági „helyzetből” sú­lyos válság lett, kibontakozás „talán majd a kilencvenes években”. MSZMP-iránymutatás helyett többpártrendszer és alternatív zűrzavar. Az egészségügyben még „csak” ál­talános rossz hangulat, a pedagógusok sztrájkolnak. Nagy­maros már nem épül. A nagyvállalatok vezérigazgatói már nem mosolyognak. Félek bekapcsolni a tévét. Az újságok és a rádió reg­gelente eleve megadja az alaphangot, erre csak rákontráz a Panoráma, a Hírháttér, a Hét­ , a híradó, meg a többi. ★ Okos állat a strucc. Megpróbálkozom a módszerével: ha bel- és külpolitika, akkor ágyazás, fürdetés, gyerekalta­tás, Super Channel, Sky Channel. Az ösztönös elterelő had­műveltek mellett persze, van tudatos is. Jókedv, öröm, biztonságérzet, megelégedettség. A Klinika ! ! ! A csodálatos, festői környezet láttán azért csak eszem­be jut, milyen most a Dunakanyar, és milyen lehetne, ha... Nincs ha! Felfüggesztették­ az építést! Szebb lesz, mint volt! Helyreállítjuk, az ám! A lágyan suhanó autók láttán a feleségem kérdezi, mi van a Skoda-előjegyzésünkkel. Mire a Merkúr isten min­denhatóságáról szóló, sokat sejtető választ megfogalmaz­nám, szerencsére vált a kép, és Brinkmann professzor la­kásának belsejét láthatjuk. Ezt már többször is szemrevé­teleztük, és most is csak legyintünk: „Na, takaríthatnak eleget...” A fekete-erdei klinikáról természetesen a tabányai kórházra asszociálunk: a filmben rendesebbek­­ a­betegek, szebb az épület, jobbak a műszerek, gondosabbak a a takarítónők. Szép, szép — de mi van az ingyenes orvosi ellátással? Szánakozva figyelünk tovább. És akkor jön a merénylet! Megerőszakolnak egy lányt. Megriadok, de gondo­lom, a nagy megrázkódtatás után majd csak egymásra találnak valamelyik szimpatikus műtősfiúval. Hát nem! Szemet szemért, fogat fogért, a lány megkéseli a megerőszakolót, hogy ne lehessen gyereke. Nem ezt vártam a Klinikától. A jövő héttől rontani fogom a nézettségi statisztikát. Marad az esti mese. Ott nem szur­­kálnak, nem politizálnak. Egyelőre... Mórocz Károly Ismét megjelent Csokonai Lillája Egy amatőr helytörténész számára a legnagyobb elis­merés, ha*többéves gyűjtő­munkájának eredményét publikálhatja. Az almás­­neszmélyi körzeti orvos, dr. Ferenczy Miklós, helytörténész először amatőr 1968- ban adta ki a település hí­res szülöttjéről, Vajda Júli­áról, Csokonai Lillájáról szó­ló könyvét, amelyet azóta — átdolgozva és újabb adatok­kal kiegészítve — 1985-ben és 1989-ben újra kiadtak, a szerző több más helytörté­neti munkája mellett. A kö­zelmúltban a Csokonai ismét megjelent Lillája című könyv, amely részletesen tárja fel Vajda Júlia életé­nek mozzanatait és a felvi­lágosodás­ korabeli költőnk, Csokonai Vitéz Mihály hoz­zá fűződő szerelmét. A ro­mantikus szerelmi történe­ten túl az olvasó képet kap az egykori neszmélyi, ko­máromi polgárok hétköznap­jairól és a Duna-menti vá­ros irodalmi életéről is. 4 DOLGOZÓK Versek# fotók# táncok Erdélyből, Erdélyért ! HA SZAVAINK útját szájun­kra parancsolt lakat zárja el évtizedeken át, akkor az a pillanat, amikor a lakat el­száll kiáltást szül. Ilyen kiáltás visszhangzik Erdélyért, az erdélyiekért, a magyarokért, a románokért, a szászokért. Sorsukért korábban a struccpolitikát szolgálva, a fonákjá­val előcsalt internacionalizmus jegyében és a szövetségi állóvíz nyugalma miatt volt bűn aggódni. Mára a lakat el­szállt — azaz, hivatalosan levétettetek. Egy emberként kiált hát az ország. De mert a kiáltás előbb-utóbb elhal, sokáig félő volt, hogy újra a csend kora jön. Félő volt ez annál is inkább, mert a kiáltásból néhol kiáltozás lett, divat, s a divat kü­lönösképp tiszavirág életű. Úgy tűnik, alaptalan ez a félelmünk. Felnőttebb ez az ország annál, hogy lényeges ügyekért csak külsőségekkel küzdjön. A felszín alól mára feltárul a mélység. A szánk azóta már nem szerep! Elhaltak a „csakazért­­is”-hango­­kodások, a „most végre szabad” -fellángolások, helyüket a felelősség érzése tölti meg. Iménti soraink igazát Tatabányán A Közművelődés Há­za erdélyi estje is bizonyította. Az estet hivatalosan nem is illették erdélyi jelzővel, mégis erdélyi volt, csöppet sem erdélykedő. Tudnunk kell, hogy mi mellett állunk ki! Meg kell is­mernünk az erdélyi sors gyökereit, egész valóját ahhoz, hogy ne maradjon üres szólam, felelősek vagyunk érte. Európa boszorkkánysorsú „tündérkertje” ezúttal verssel, fotóval, zenével és tánccal mutatta fel önmagát. Lényegét mutatta fel, mert lényegének legbeszédesebb hordozója ön­nön kultúrája. Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Lászlóffy Aladár, Ki­rály László, Oláh István, Hervai Gizella és Szilágyi Domo­kos versei szóltak — mindegyik másról és mindegyik ugyanarról. Hogy mi az az „ugyanaz”, meghatározni nehéz volna, és értelme sem lenne, hiszen a verseknek nincs mondanivalójuk, a mondanivalót a didaktika kreálja, nem a költészet. Hosszú és rövid strófák szóltak arról százféle­képpen, hogy jó volna élni. A feltételes mód volt e vallo­mások legfőbb kísérője. Irodalmi esten ritkán történik olyan csoda, mint a „Ballada éjjel” című előadóest tatabá­nyai bemutatóján. Idegesen, felindultan jöttek ki róla az emberek, mint akik egy óra alatt átélték mindazt, amit a „tündérkert” lakói évtizedek óta nap, mint nap szenved­nek meg. „Én csak egy utolsót üvöltök, s követelem a fáradtság jogát! Követelem, mert végre pihenni akarok!” — írta Szilágyi Domokos Napforduló című versében nem­ sokkal öngyilkossága előtt. Sorait Kovács László és Joós Tamás most úgy tárta elénk, hogy tudtuk: Szilágyi mást nem mondhatott. E két fiatalember ismét bebizonyította, hogy az előadóművészetnek nemcsak örök reflektorfényben élő nagyjai vannak. Műsoruk anyaga a „lakatot a szájra”­­korban — a hatvanas-hetvenes években — íródott. Legelő­ször jóval „a lakat hivatalos levétele” előtt szólaltatták meg. Vers már nem szól a házban, de a képek még a galé­riában állnak. Szabóky Zsolt­ fotóművész kiállításáról senki sem ké­sett még le. „Mentsétek meg lelkeinket” ez tárlatának címe. Képeiről székelyföldi templomok, fatörnyök, harang­a lábak néznek vissza ránk. — Összetéveszthetetlenül er­délyi, letagadhatatlanul európai alkotás valamennyi. A tárlat építészeti és népművészeti remekművek dokumen­tumgyűjteménye, nem pedig egy fotós mindenek fölötti önmegmutatása. Persze, Szabóky ezekből a képekből sem tudja teljesen kilopni magát. Érezzük, hogy a szeretet, a tisztelet és a féltés irányította kameráját. Hogy egy-egy megörökített templom előtt drótkerítés feszül, saj­nos, nem által kreált fotóstrükk! Laczkovics Emőke néprajzkutató rendhagyóan köszön­tötte a kiállítást. — Békesség Istentől! — mondta hozzáté­ve, hogy a békesség semmiképp sem lehet a lelkiismeret elaltatása, de lehet, sőt kell, hogy józan helyzetelemzés le­gyen. AZ ESTET a Kodály Kamara Táncegyüttes mezőségi, torockói, gyimesi, csángó és más, arról a földről származó táncai zárták. Műsoruk fegyelmezett és visszafogott meg­mutatása volt az „elpusztíthatatlan magyarság” „tündérker­ti” méltóságának. Egyenes derékkal, emelt fővel járták a táncokat, akkor is, amikor így szólt a kísérő dal: „Én is voltam, mikor voltam, Virágok közt virágoltam, De rossz kertészre akadtam, Keze alatt elhervadtam”. Szabó Péter (Fotó: Fodor Zsolt) Svájc és az NSZK után — Kanadában Zámbó Kornél tengerentúli útra készül A képek már útra keltek a tengerentúli országba — Kanadában nyílik kiállítása, június 16-án Zámbó Kornél festőművésznek. — Ott lesz a megnyitón az alkotó is? — Sajnos, egy órával , a megnyitó ünnepség után ér­kezünk meg Torontóba, a ki­állítás időpontját néhány nappal előbbre hozták és már nem lehetett ehhez igazítani az utazást. — vá­laszolja Zámbó Kornél. — 16-án indul velünk Feri­hegyről a Svájci Légiforgal­mi Társaság, a Swissair gé­pe. Zürichben szállunk le­­ először, aztán sokórás óce­án feletti repülés követke­zik, majd Montreálban érünk újra földet. Onnan Torontó, a kiállítás helyszí­ne már csak egy „ugrás”. — Hol lesz a kiállítás? — A torontói Ház” vezetői hívtak „Magyar a bemutatkozás nagy meg, s öröm és lehetőség számomra. A svájci és az NSZK-beli ki­állítások jó tapasztalatai azt igazolták, a kint élő magya­rokban nagy a vonzalom az őshaza iránt, szívesen néz­nek meg olyan képeket, ami a haza üzenetét viszi el szá­mukra. — Képei kissé nosztalgi­kusok, hazai tájképek, a falu idilli csendjével... — Azt tapasztalom, hogy a tárlatlátogatók értékelik, ha felfedezik számukra­­ a táj, a természet szépségeit. Nemcsak megrázni kell az embereket, hanem gyönyör­ködtetni is, szívesen néznek és vásárolnak olyan képeket, amelyek visszatérnek a ter­mészethez, felfedezik, men­­nyi szépség van a világon. — A kint élő magyarok számára ezek a falusi em­berképek egy kissé magyar­országi múltjukat is idé­zik ... — Igen, svájci kiállításo­mon is tapasztaltam, men­­nyire szíven ütötte a kint élőket ez a képi világ. Olyannak látták, fedezték fel ezt a kissé nosztalgikus falusi világot, mint amilyen volt, amikor itthagyták... — Ez az út üzleti, vagy művészeti vállalkozás? — Azt hiszem, egyik sem igazán. Tapasztalatszerzés­nek szánom. Kíváncsi va­gyok, hogyan fogadják képe­imet egy nagyon távoli vi­lágban, és arra is kíváncsi vagyok, milyen ez a távoli világ. A néhány hét, amit kint tölthetek, bizonyára módot nyújt arra, hoggy „fel­fedezzem” magamnak Ka­nadát. — őr — Egy nosztalgikus téli táj a kanadai kiállítás anyagából 1989. június 13., kedd

Next