Dolgozók Lapja, 1990. március (40. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-15 / 64. szám

/».v.w.v.wv Gyöngyszemek egy gyűjteményből j§l Petőfi­kéi iratok Évszázadok történelmének szellemi évgyűrűit kutat­va szívesen mazsolázik az ember a nagy gyűjtemé­nyek becses tárgyai, doku­mentumai között: sem akkor, amikor különc­olyan gazdag és tudományosan is rendszerezett­­ kincstárban kalauzoltatja magát, mint a pápai református gyűjte­mény. Tanulmányok, hi­vatkozások sora igazolja, hogy az 1531-es születésű pápai református iskolára alapozott, majd a reformá­tus kollégiummal tekinté­lyes fává terebélyesedett pápai szellemi központ — néha méltatlan körülmé­nyek között is — fő forrá­sa az egyháztörténeti, kul­turális, tudományos kuta­tóknak. Kövy Zsolt, a gyűj­temény mai igazgatója a megmondhatója, hogy egy­kori diákok, ma történé­szek, irodalmárok, művé­szek, milyen mohó áhítattal forgatják a féltve őrzött könyveket, kéziratokat. A KÉPZŐTÁRSASÁG MŰHELYÉBEN Egy tanév nemhogy egy­ iskola, de még egy ember életében is pusztán szelet­kéje az egésznek. A pápai kollégium történetének mégis van egy olyan éve, amelynek dokumentumaiért érdemes ide zarándokolni. Hiszen 1841—42-ben az ak­kor már messze földön is­mert intézmény falai között volt „első éves tanuló” Pet­­rovics Sándor éves Jókai Mór, és másod­Egymást ösztönző barátságuk, bonta­kozó tehetségük sok-sok je­le található iratanyagában.­­a gyűjtemény Önmagában keveset mond egy könyvtá­ri bejegyzés, de például Petőfinél jelzi fiatalkori ér­deklődését, hogy a beirat­kozási könyv tanúsága sze­rint leggyakrabban a fran­cia irodalom történetét for­gatta, s hogy kedvtelve ol­vasgatta Horatius, Heine, Schiller verseit, a magya­rok közül pedig Garay és Vörösmarty munkáit. Érdemes belelapozni képzőtársaság „Érdemköny­a­vébe” is, amelyben még Petrovics Sándor több, né­ven jegyzett verset talá­lunk, mint a „Tűnődés”, az „Ideál”, vagy a „Vándorda­lok” sajátkezűleg rótt sora­it, illetve a „Tolvaj huszár” című románcot, ahol elő­ször használja a Petőfi Sán­dor nevet. Ugyanez a kötet tartalmazza Jókai „Mi az?” című versét és az „Isteníté­let” című elbeszélését. Már 1845-öt írtak, amikor Pető­finek egy kis afférja tá­madt a Képzőtársasággal, éppen az aláírások miatt. A társaság ugyanis a megelő­ző évek legjobb irodalmi munkáit „Tavasz” címmel­­ megjelentette, nem teljesen követve a­ költő eredeti, il­letve álneveit, mint AB, vagy Homonnai. „BARÁTIMHOZ” Elképzelnünk is nehéz, hogy a költő lobbanékony, érzékeny természete ho­gyan fért össze a reformá­tus kollégium hagyományo­san szigorú, kora hajnaltól késő estig termékeny elfog­laltságot­­ előíró rendjével. Ebben talán baráti köre, a diákönkormányzat, és taná­rai játszhattak szerepet. Nem utolsósorban az is, hogy Petőfi és Jókai bár az iskola diákjai voltak, nem laktak a kollégiumban. Per­sze, nem lehetett azért an­­­nyira elviselhetetlen az az élet. Ezt bizonyítja, Petőfi rövidesen még hogy két­szer visszatér — ha rövid időre is — kedvenc tanuló­társai és tanárai közé. Elő­ször 1042 őszén, mielőtt szí­nészetre adná fejét, majd talán ebbéli kudarcát is fe­lejteni 1843 tavaszán, ami­kor megírja Barátimhoz cí­mű versét. A szövetség, melynek szála Minket összefont. Áll, amíg csak vért bír a szív És verőt a csont Aki ilyen szoros baráti kötődéssel ragaszkodik egy­kori iskolájához az valószí­nűleg inkább a szellemi gazdagodást, mint a tövise­ket vitte magával az intéz­ményből. ÓRIÁS MINIBEN A gyűjtemény is arra tö­rekszik, hogy gazdagítsa,­­ közkinccsé tegye e neveze­tes diákévek emlékeit. A Jókai-, Petőfi- és Orlai-do­­kumentumok különleges helyet foglalnak el a Pa­­pensia gyűjteményben, amely az egykori pápai diá­kok, tanárok, itt élt írók műveit. Pápán nyomtatott és a városra vonatkozó ki­adványok egyre anyagát tartalmazza.szélesedő ♦ J. F. Kép a pápai múzeumból. Rózsa Endre: Elválaszthatatlan tulajdonod Az idők messzibe vesző kezdeteitől az óraszerkezetek ön­ismétlő és önmagát u­e forgásáig. Végtelen idő, koz­mikus idő. Negatív idő, mi­kor az óra úgy jár, mint­hogyha folytonosan kivon­na valamit a már létezőből. Nagyképűek és felemásak ezek a fogaligrantok. A világ­mindenség, a mi bolygónk, az élet megjelenését, a ge­rinces állatok és az ember­szabásúak (satöbbi) kiala­kulását törzskönyvező. Hol marad akkor az emberiség — legalábbis egyelőre — véget nem érő története, a népek, nemzetek eredete? Megszülettél egyszer, te­hát attól kezdve kikerülhe­tetlenül szülöd a világot te is. Tudnod kell: amit átélsz, elszenvedsz, vagy vétót emedsz rá, sebb ügyed, a legszemélye­Egyszersmind a legméltóbb és legbagatel­­lebb források összessége: az egyszemélyes történelem. Mondjuk, 1848. március 15. Volt-e Petőfinek erős gyomorégése, amikor a mú­zeumnál összegyűlt, tömeg előtt a Nemzeti dalt szaval­ta el? Jókai milyen „ten­­gerszemű hölggyel” álmo­dott aznap éjjel? Széchenyi milyen baljóslatú lázálmok­kal viaskodott? Hajnalban, amikor ásítozva és kialvat­­lan­ul Vasvári Pál fölkelt, végül is melyik zakó és nadrág fölvétele mellett döntött — tekintettel az eső­re álló, borongós, szemerké­lő időre? Mindezeknek a dolgoknak a leírt történelmen kívül óriási szerepe van. Most egy hirtelen ötlettel és váltás­sal­: gondolnál-e arra, hogy tegnapelőtt Csíki Zoli­val összefejeltetek, és három kapoccsal fogták össze a bal homlokod — most, amikor október harmincadika van, 1956. (mellesleg éppen születésnapod), és Nagy Im­­­re ünnepélyesen hangját hallgatod a komoly rádió­ban „Magyarország örökös semlegességéről és­ függet­lenségéről”? Tudod-e, mit jelent az, hogy Szabó Palival sírva fogadkoztok egymásnak, hogy „ezt az oroszok egy­szer megkeserülik”, mert ugyancsak ötvenhat van, és november negyedike, s a Rákóczi Katonaiskolára szegzett toronnyal három Jo­­szif Sztálin-tank is áll Má­tyásföldön ? Nektek, alig értitek meg, hogy akik az iskolát távollétetekben — a kislányoknál jártatok elbú­csúzni — egyszerűen szél­nek eresztik, „davaj, davaj” — hangzik mindenfelől ? Emlékszel, hogy a nép, aki eddig csak „pizsamások”­­nak nevezett benneteket, most aggódva és féltve fi­gyelmeztet: „ne menj, kis­­apám, ne menj az iskolába vissza”, s te ennek ellenére bemegy; egy árva lélek sincs sehol, csak a kifosz­tott ikantin árválkodik te­mérdek zöld, piros és feke­te színes ceruzákkal, mert minden mást elvittek? Máig is érzed a sors keserű fin­torát abban, hogy ’56.­vember kilencedikén az np­ i is­kola termékraktárában Bu­­rián növendékkel találkozol, s ő azt mondja: „lopok az alesnek egy kis krumplit vacsorára” — az ales akkor az iskolaparancsnokunk, Oláh Istvánnak hívták. Al­tábornagy már, amikor ki­nevezik honvédelmi minisz­terré ... Meghalt azóta. Kü­lönben tőle hallgattuk a szov­jet egyenruhafajták leglako­­nikusabb apológiáját: „Elv­társak, a gimnasztyorka nem szép, nem elegáns, csak roppant katonás.” (így be­szélt az „öreg”, á-betű nél­kül, és rendkívül gyor­san ...) Mindenkihez hozzászegő­dik, lerázhatatlanul, és min­den pillanatában vele van a személyes történelem. Ki hiszi el például azt, hogy október 23-án — szintén ’56- ot írtunk — körülbelül úgy fél öt tájt, már halálra ítélt is voltál? Saját iskolá­tokban G., a géhás alezre­des hozta ezt a döntést A felsorakozott nyolc szakasz — ennyi volt az évfolyam létszáma, több mint kétszáz ember — zúgolódva és fel­háborodva tiltakozott döntés ellen. A magas ran­a­gú katona végül is eltekin­tett a képviselők, az öt rá­­kóczista kivégzésétől. (Mind­ez ma torokszorító, feled­hetetlen élmény a szolidari­tásról ...) Aztán már egyre karika­­turisztikusabb formákat ölt az életedben az, ami önmagában véve szigorúan emberi és lényegi. 1968. au­gusztus 21-e van. A rádió reggeli hatórás híreiből ér­tesülsz róla, hogy bevonul­tak a magyar csapatok Csehszlovákiába „testvéri segítségnyújtás” címén. A döbbenet és a felháborodás minden addiginál maga­sabbra csap. „Tennünk kell valamit!” — határozzuk el magunkat a barátaimmal, s­­ ki is megyünk délután a Népstadion útra tüntetni. Persze még egyszerű ceru­zát és papírt se viszünk, hogy valamivel odafirkant­­suk, mi, és kik ellen tilta­kozunk. Tüntető azonban nincs egy szál se a közel­ben, a csehszlovák nagykö­vetség előtt. Legföljebb egy-két gyanúsan éppen ar­rafelé nyüzsgő meleg­ítős alak... Elkeseredésünkben aztán a Thököly úton lévő Stefánia cukrászdába me­gyünk be. Természetesen — sörözni... A szabad ég alatt, a kerthelyiségben te­lepedünk le. A nyakánál és a mandzsettájánál fekete — egyébként van rajtam. fehér­­ kámzsaing Élénken vi­tatkozunk, amikor se szó, se beszéd, csúnya pontot ejt rám az egyik galamb. Be­megyek a mosdóba, s mivel úgyis meleg van odakint, le a kámzsainggel, kimo­som. Alighogy amúgy vize­sen visszatérek, még radni se kezd az ing — szá­n galambok másodszor is te­szarnak. A természet csú­­fondáros kajánságát érzed ebben a gesztusban. Elke­seredésedben már azért imádkozol, jöjjön az a bi­zonyos harmadik pont is, így legalább visszaáll vala­mi jogfolytonosság a jövőre nézve... Kádár Jánosnak három halálos bűne volt. Először: belügyminiszterként ő írta alá Rajk László letartózta­­tási parancsát A második: szovjet szuronyok élén támadt a védtelen országra. A har­madik: a Nagy Imre-per le­zárása az ismert kimenetel­lel. Még jobban elször­­nyedsz, és negyedik, égbe kiáltó halálos bűnéül rovod fel Kádár Jánosnak azt amit csak ’88. kora őszén­­ tudsz meg te is: a „halálra érlelt” magyar fiatalembe­reket, akik úgy töltötték be felnőtté válásuk szép év­fordulóját, hogy kivégezték őket A mi korosztályunknak is hasonlóan kedvezett a sors, a pálya. Hallgatva és han­gosan kimondva vádoltuk mindazt ami harsogóan ag­resszív volt velünk szem­ben. Tudtuk: ez a nép olyanfajta náció, aki nem enged a ’48-ból, s nem en­gedhet egy szikrát se ’56. örökéből. Ki gondol ma már arra, mik az, hogy honnan szárma­sörrel nem koccintunk? Haynau hóhér­jai kedélyesen kvaterkáz­­gattak a búfelejtő sör mel­lett. Haynau emlékét torol­ja meg mindmáig a magyar hagyomány,...amely — úgy látszik — minden huszadik századi tragédiánkat is át-, meg átszövi — létezik és van csodálatosan. * Megszülettél egyszer, és te naponta szülöd magad­ban a világot. Óráról órára, pillanatról pillanatra. Ez a legprivátabb, s egyszersmind a legközösségibb ügyed — az egyszemélyes történetem. Elválaszthatatlan tulaj­donod. DOLGOZÓK LAPJA rust « vc»%mSSi Megtaláltuk Petőfi Sándort Jó tenne hinni a rí: vitégszabadságban — mondja a körzeti orvos Szürkészöld, szigorú sze­me van, s nem tagadja, bár­mit gondol, bármit cselek­szik, ő már csak realista marad. Imádja a természe­tet, szenvedélye a gomba­gyűjtés. Az olvasók közül bizo­nyára sokan fölkapják most a szemüket az írás címét olvasva. Hát igen, a Mor­­vay expedíció után va­gyunk, érzékennyé váltunk minden hírre és álhírre. S mivel igazán nem szeret­ném, ha ez utóbbival vá­dolnának, gyorsan leírom, a mi Petőfi Sándorunk 53 éves. Esztergomban él, megbecsült körzeti orvos.és — Rajtam kívül még két Petőfi Sándor van ebben a városban: az egyik a fiam, a másik, ha jól tudom, mér­nök a Labor MIM-ben. Egyébként a nagyapám is Petőfi volt már! A déd­­nagyapám Petrovicsként, feltehetően rokonságban állt a költő Petőfi édesapjának unokatestvérével. — meséli készségesen az ezek után méginkább Petőfire emlé­keztető doktor. Hamar kiderül róla, hogy Kiskőrösön végzett a Pető­fi Gimnáziumban. — Sza­valj verset! Petőfi Sándor, gatyában­­ táncol — évődtek vele gyakran a neve miatt már az általános iskolában. S bizony az is előfordult, ha nem eléggé figyelt az órán, önkéntelenül felugrott, amikor Petőfi Sándort em­legették. — Petőfi a kedvenceim közé tartozik, nagyra tar­tom őt, és nagyon nem sze­rettem volna, ha Morvayék szibériai expedíciója lerom­bolja a szabadságharcos hős nimbuszát. A költő névro­konom, a világszabadság hirdetője volt. Én meg azt mondom, jó lenne hinni ma ebben a világszabad­ságban ! Sok-sok fura egybeesést említ még Petőfi Sándor, a körzeti orvos. Például azt, hogy az általános iskolában Nagy Lajossal és Rákóczi Ferenccel járt, az egyete­men az első évfolyamon pe­dig Szabó Pállal, Dózsa Györggyel, Katona Józseffel hallgatta az előadásokat. — Megszoktam már, hogy Petőfi Sándornak hívnak. Nem idegesít a nevem. Sőt, a fiamat csak azért is Sán­dornak kereszteltem el — tűnődik hangosan, hozzáteszi: — Írja meg, majd mai Petőfi Sándor azt sze­­­retné, ha nyugodtan lehetne élni, ha több jutna az egész­ségügynek, ha több lenne a felszabadult, versszerető, boldog ember, és kevesebb a betegség! Megírtam: Mészáros István Szavak mágiája A négy gyerek egymást szavába vágva beszél. Egy örök érvényű március 15-ről szövik a szavak szövetét. Míg hal­lom őket, a tanárnő titkát próbálom megfejteni. A közép­korú, átlagosan öltöző, vastag szemüveges tanárnőét, aki becsengetés után néhány perccel így köszönt el: — Küldöm a gyerekeket, én pedig megyek és kirob­bantom az első világhábo­rút. A komáromi gimnázium sokat látott falai között tet­ten érhető a lelkesedés. A keserédes múltból, viharos történelmünk hőseit megidéző, egyszervolt szavakból táplálkozó mágikus lem, a hazaszeretet...érte­— Mi jut eszembe? Pillanatig sem gondolkoz­nak a harmadéves Az alkalmi quartett diákok. Dóczé Erika, Gerencsér János, Tóth Péter és Windeisen Gyöngyi egymásnak végsza­vaz. — Klapka induló ... — Kossuth, 12 pont. — Pest, az utcán höm­pölygő töme­g. — Forradalmi ifjúság. Aztán a második körben, szégyenlős mosollyal. — Petőfi... Hiszen már az óvodás is ezt vágja rá. — Örülök, hogy nem ta­lálták meg Barguzinban. Elraboltak volna tőlünk egy illúziót. Petőfi meghalt a se­gesvári csatában, életét ál­dozta a szabadságért. — Nekem az jut eszem­be, hogy a márciusi ifjak is hús-vér emberek, nálunk alig idősebbek voltak. Mi hogyan viselkednénk ha­sonló helyzetben? A hökkent csönd csak tö­redékmásodpercig tart és újból egymást indukálják a gondolatok. — Én Görgeyre gondolok. Aki sokak szemében még ma is fekete bárány. — Igen, mert elfogultak vele, árulónak tartották! So­káig nem szolgáltattak neki igazságot. — Minden idők legtehet­ségesebb hadvezére volt. Tudta, hogy az egyetlen he­lyes lépés, ha kompromis­­­szumot köt. — Kossuth elhagyta az országot, mégis Görgeyt hi­báztatták. A levelekről sem esett szó, a két egymásnak ellentmondó parancsról... — Klapka György értékét soha nem vitatták. Leg­alább vele szemben volt hálátlan az utókor,nem — A júliusi csatát nem hagyhatjuk ki! Akkor Ko­márom kivívta Európa cso­dálatát. Nemcsak a sikeres hadviselés miatt. A morális győzelem volt felbecsülhe­tetlen. — A küzdőszellem. — A hit, az önbecsülés. — A hazaszeretet. A kicsengetés összetöri a megidézett hangulatot, gyerekek elköszönnek. A ta­­­nárnő, dr. Mikolasek Sán­­dorné néhány mondattal búcsúzik.magyarázó — 1848. bűvöletében nőt­tem fel. A nagyapám már felnőtt férfi volt, amikor utolsó útjára kísérte a szép­apámat. Ő volt az, — aki személyesen vett részt szabadságharcban — és csa­a­ládi hagyományként ránk örökítette ezt a rajongó sze­­retetet. A gyerek természe­tesen lelkesedik, ha a szó mögött őszinte érzelmeket őriz az ember. Magyar Emőke 1990. március 15., csütörtök

Next