Komáromi Lapok, 1935. január-június (56. évfolyam, 1-51. szám)

1935-03-30 / 26. szám

1935. március 30. »KOMÁROMI LAPOK* Igaz, hogy Liska képviselő most az ellenzékiség „keserű“ kenyerét eszi nem úgy, mint Szodola Kornél nevű principálisa, aki minden reggel arra ébred, hogy egy ezrest, néha meg kettőt is talál a párnája alatt. Azért, mert pártolja az ipart és a kereskedel­met. Az iparospárt legújabb sütetű ki­adása, mely Komáromban a kereske­dők után is kinyújtja lépvesszőjét és lesz belőle “kereskedő“ párt. Mennyi­vel szebb ez, mint így egyszerűen „iparospárt“. A kereskedő az még szá­mít valamit, mert van még tőkéje, amig el nem fizeti adóba, de az iparos már régen beadta a kulcsot A párt­­toborzón ott lesznek a helyi fürge alakok is, akiknek már múltjuk van, akik nem egy pártot csináltak már, hanem sokat és mindig arra fordultak, ahonnan a szél fújt. A közönség rájuk figyel és azt állapítja meg, hogy nem akarnak megjavulni. Wagner-Jauregg legyőzte a migrént A nagy tudós ajándéka a fejfájásban szenvedő embereknek. Wagner-Jauregg, a Nobeldíjas nagy tudós, aki a korhatár betöltése miatt most vonult nyugalomba egyetemi ka­tedrájáról, újabb nagy felfedezést tett. A nyugalombavonulás egyáltalán nem jelent tétlenséget az életerős nagy orvos számára. Wagner-Jauregg, aki tudva­levőleg az emberek ezreit és tízezreit mentette meg a betegségtől és a m­eg­­őrüléstől két korszakalkotó felfedezésé­vel: a paralízis maláriakezelésével és golyva gyógyításával és megelőzésével, újévi ajándékba a migrén új, sikeres gyógymódjával lepte meg az emberi­séget. A „Wiener Medizinische Wochen­schrift“ legújabb számában ismerteti új felfedezését. Hogy mi a migrén, nem szorul bő­vebb magyarázatra. Majdnem mindenki ismeri a kínzó fejfájást, mely rendsze­rint reggel szokott kezdődni és szor órákig, néha estig is eltart, sok­este aztán rendszerint alább szokott hagyni. Wagner-Jauregg új módszere nem a migrénnek e közönséges formája ellen irányul, mert ezen a jelenleg használa­tos csillapítószerekkel is segíteni lehet. Az időközönként fellépő migrén azon­ban olyan súlyos formákat ölthet, ame­lyek teljesen megkeserítik az Az ilyen elhatalmasodott migrén életet, alig hagy pillanatnyi nyugalmat a betegnek. Egyik roham a másik után következik s a rövid szünetek alatt is rosszul érzi magát a beteg. A kínzó fejfájás gyak­ran bénulási jelenségekkel és féloldali érzékelési zavarokkal is párosul. A mig­rén ilyen fajtája ellen a legerősebb fáj­­dalomcsillapító szerek sem használnak semmit. Wagner-Jauregg megállapította, hogy a migrénben szenvedő betegek majd­nem mindig túl vannak táplálva, külö­nösen cukorral és igen keveset mozog­nak. Ennek a megfigyelésnek az alapján állapította meg az új gyógyító eljárást, mely a legmakacsabb migrénen is se­gít. A betegnek nem szabad bőségesen táplálkoznia és különösen tartózkodnia kel a cukor és a cukortartalmú ételek fogyasztásától. Még a kávét és a teát sem szabad cukorral édesíteni, hanem csupán mesterséges édesítővel. Tilos minden gyümölcs, akár nyers, akár főtt állapotban. A cukorbetegek diétájától főleg ab­ban különbözik a migréndiéta, hogy megengedi a kenyeret és a többi cu­kornélküli szénhidráttartalmú ételeket. A diétán kívül könnyű karlsbadi ivó­kúrát és egyórás reggeli előtti sétát is előír Wagner-Jauregg. A kúrának leg­alább négy hétig kell tartani, de rend­szerint már a négy hét eltelte előtt bekövetkezik a meglepő javulás. A rohamok egyre ritkábbak, rövi­­debbek és enyhébbek lesznek, a meg­döbbentő bénulási jelenségek és érzé­­kelési zavarok eltűnnek. Ez az ered­mény a kúra után hónapokig és éve­kig is megmarad, de a betegeknek tartózkodnok kell a cukor fogyasztá­sától. Mint Wagner-Jauregg maga hang­súlyozza, az új gyógyító eljárás nem csalhatatlan és nem is tünteti el nyom­talanul a migrént, csupán enyhe, kö­zönséges formára csökkenti a makacs, fájdalmas migréneket és hozzáférhetővé teszi őket a közönséges csillapítószerek számára is. 9. oldal. A spanyolnátha története. Már 1387-ben ismerték a náthalá­zat és régebben érvágással gyó­gyították. Minden évben a hideg időszakban tömegesen lépnek fel a meghűlési be­tegségek, amelyek, mint például influ­enza, náthaláz, spanyolnátha számos ál­do­zatot k­öve­telnek. Az első feljegyzés spanyolnátháról — mint azt Haeser a járványos be­tegségekről szóló könyvében­ írja — 1387-ről szól. A XV. században a spa­nyolnátha járványszerű alakot ölt. A XVI. században az 1557. és 1580-as év nevezhető spanyolnátha évnek. Vaj­jon ez előtt a század előtt volt-e spa­nyoljárvány, erre vonatkozólag nin­csenek feljegyzések. A következő évszázadokból számos feljegyzés maradt. 1642—43-ban, 1655 1658, 1675—76 években Észak- és Dél­­amerika volt a járvány székhelye, de Európát sem kímélte a járvány, ki­véve a Földközi tenger melletti álla­mokat. Szokatlan hevességgel tombolt a járvány a XVII. század elején, 1709 és 1712 között. Az orvosok akkor tel­jesen tanácstalanul állottak a spa­­nyol betegséggel szemben. A XIX. században az 1802—3 év fele hozta magával a spanyol járványt. 1811-ben Brazíliában lépett fel, 1815- ben pedig az Egyesült Államok észa­ki és keleti részén. 1829—30 évben is­mét Európában van a spanyol járvány s ez alkalommal Keletről vándorolt át Nyugatra. Szibériából terjedt át Oroszországba és onnan Németor­szágba. Egy évvel később Keleteuró­­pa, 1831—32-ben Olaszország színhe­lye a spanyol járványnak, majd 1833- ban Kínából jövet ismét végigsöpör egész Európán. 1846—47-ben Anglia, Dánia, Belgium, Svájc, Franciaország, Oroszország és Törökország nyögnek a spanyol járvány alatt. Középeurópát ekkor megkímélte a járvány. 1850-ben a spanyol jár­vány főleg Amerikában pusztított, de jelentkezett Európa és Egyiptom egy részében is. 1855—58- ból fennmaradt feljegyzések azt bi­zonyítják, hogy a járványnak renge­teg halálos áldozata volt. Ezután hosszabb szünet következik, majd 1874—75-ben ismét hatalmas erővel pusztít a spanyolnátha az Egyesült Államokban, Ausztriában, Északolasz­­országban és Svédországban. A 80-as években szintén növekedett a spa­nyoljárvány hevessége, a század vé­gén azután szünet állott be. A hábo­rút követő 1919, 1921 és 1922 években lépett fel ismét a spanyolnátha és a háborús nyomor következtében központi hatalmak országaiban pusz­­­tított elemi erővel. A spanyolnátha kezelése az elmúlt időkben természetesen primitív volt. Eleinte hashajtószerekkel és érvágá­sokkal akarták eltávolítani a kóroko­­­zó bacillusokat. A mai időkben a tu­domány annyira­ előrehaladt, hogy a spanyolnáthát egészen más alapelvek szerint gyógyítják. — Berger F. Vilmos csemegeüzle­tében Komárom, állandóan friss pasz­­terizált zsámbokréti teavaj. Sajt­különlegességek. Prágai gyógysonka. Kitűnő olajos és pácolt halak. Torta- és ostyalapok, fajalmák, valamint a legfinomabb francia Oliva olaj, Hor­­nimans angol és orosz teák. Bel- és külföldi rum, likőrkülönlegességek. Asz­tali fajborok, Mumm és Pommery fran­cia pezsgők. Karlsbadi kétszersült és Graham kenyér. Római maróni. A legfinomabb fajkávék naponta fris­sen pörkölve, valamint Hág coffein­­mentes kávé kapható. FELE IÁN HUN CUKOR da című operájának harang-áriáját. Mindenki tudta Párizsban, hogy a kis­asszonynak Hector Berlioz segített a partitúra megírásában. Amikor az opera hőstenorja, aki Quasimodo sze­repét játszotta, belefogott a nagyáriá­ba, felugráltak az emberek és ék­telenül rikoltozni kezdtek! Pfuj, szégyelje magát! — Ezt nem Bertin kisasszony írta! Hagyják abba! Takarodjanak ki! Ez Berlioz zenéje! Bertin úr rémülten integetett a Po­lytechnikum növendékei felé. — Miért nem tapsoltak, semmi házi­ak? A diákok meglengették sapkáikat és ütemesen dobogtak a lakkcsizmás lá­baikkal, miközben kórusban üvöltöt­ték: Pa-ga-ni-ni, Pa-ga-ni-ni! Massol. a hőstenor, ájuldozva tá­­molygott ki a színpadról. Berlin kis­asszonyt az egyik páholyból félájultan hurcolták el. A Nagyopera tagjai, kik kiváncsiak voltak a bemutatóra, sírva fakadtak, mert néhány nap múlva ne­kik kellett játszani az Esmeraldát. Berlioz, aki az utolsó sorok egyiké­ben ült, felugrott és az öklét rázta. Ne rágalmazzák Bertin kisas­­­szonyt! Semmi közöm az operájához! Lepisszegték, kifütyülték és erős ka­rok lenyomták a helyére. — Ne védelmezze a gazdáját! Pfuj Berlioz, le vele! Szégyelje magát! Le vele! Bérbe adja,tehetségét. Berlioz úr, most jobban fizetik a cikkeit? — üvöltötte a Borsai­re kriti­kusa, aki csak öt­ven frankot kapott az írásaiért, míg Berlioz a Journal des Débats minden tárcájáért száz frank honoráriumban részesült. A páholyban ülő Monseigneur és az arisztokraták harsányan kacagtak és élvezték a botrányt. A műsor első száma tehát csúfo­san megbukott, de remélte, hogy a második szám, Cherubini fellépése helyreállítja a közönség lelki egyen­súlyát. A közönség nem győzte türe­lemmel a Dies Irae-t és Paganinit követelte. Le vele! Hát még mindig él ez az öreg szenteskedő? ■­­ Elég volt­ az unalomból. — Szélhámosok, szemfényvesztők! Hol van Paganini? A függöny ismét legördült, de a tö­meg pillanatig sem szűnt meg zajon­­gani és követelni Paganinit. A hangu­lat forró volt és életveszélyes. Monsieg­­neur és a páholyok közönsége magára öltötte felső ruháit, hogy készen álljon a menekülésre, ha az elégedetlenek verekedésben tombolnák ki a felhábo­rodásukat. Watson úr elérkezettnek látta a pillanatot, hogy a pattanásig feszült idegeket végre lecsillapítsa. Hirtelen felrepült a függöny s a pó­dium közepén ott állott gőgösen, ma­gasra nyúlva, sarkonikus mosolyával, villám­ló tekintetével és utánozhatat­­lanul groteszk testtartásával a titán, a zenekirály, a boszorkánymester, a sátán fia. Vörös fény lángolt a szín­padon, a nézőtéren a gázlámpákat fé­lig lecsavarták és a díszlet az alvilág kapuját ábrázolta. A zenekar hármas fanfárral és ujjongó, harsogó tussal üdvözölte a művészt. Fuvolák és sípok sikoltoztak, mély kürtök búgtak, az Opera nagydobosa Beethoven egyik szimfóniájának szólamát verte hatal­mas hangszerén. A közönség rémült ordításba tört ki. Most valóban nem tudta, hogy az élő, vagy a halott Pa­ganini áll-e előtte? Néhányan elájul­tak. Egy öreg kisasszony jajveszékelt: — Végem van. Oh, miért is jöttem ide! Sokan keresztet vetettek és elővet­ték kis amulettjeiket. Hozzatok ördögűző papot! ri­­koltózta az egyik polgárnőf éleség, aki megfeledkezett papnői méltóságáról a helaera res publikában. Négy-öt hang felelt rá a diákok kö­zül : Igaza van, ez maga a sátán! — ördöngős egy bohóc — hence­gett Leon gróf, a másfélmázsás Napa­lén nfi­ók. Csakugyan félelmetes látványosság volt Paganini. Soványabb, mint valaha, szűk fekete ruhájában, széles fekete selyem kendőjével, krétafehér arcával és lobogó hajával úgy állott ott a vö­rös fényben, mint maga Mephistophe­les. Egészen földöntúli volt. Ha nem játszott volna egyetlen hangot sem, akkor is diadalt aratott volna. De ami­kor felemelte a vonóját és álla alá szorította sötét Stradivariusát, akkor egyszerre halálos csend támadt a te­remben. Az emberek arca mosolyra torzult és félig nyílott szájjal nemcsak hallani, de belélegezni is akarták az elkövetkezendő zenei gyönyört. Tartini, a jámbor öreg szerzetes ma­ga is a sátántól hallotta ezt a kompo­zíciót, de bizonyára soha sejtelme sem volt arról, hogy az ördögtrillákból va­laki azt a csodálatos, egzotikus fan­tasztikumot fogja felépíteni, amely most a Casino falai között elhangzott. Az üveghangok úgy sírtak, mint a fülemüle a hajnali vágó­ óráiban. A tere quint és sex duplahangok közben a balkéz felfoghatatlan pizzicatoi egy egész zenekar megrázó hatását kel­tették. A »G«-húr emberi hangon zo­kogott. Fuvolák és hárfák égi meló­diája bele-beleolvadt egy tömören zen­gő orgona dús harmóniájába. Haran­gok szóltak, madarak csiripeltek, lo­vak dübörögtek és kórusok imádkoz­tak egyetlen hegedű négy húrján és az egész oly titokzatos és félelmes és elragadó volt, hogy az emberek megesküdtek. Paganini meghalt és he­lyette­­ egy egész alvilági zenekar ját­szik. A sátán zenekara. A végén az emberek mint az őrül­tek, vagy elragadtatott fanatikusok, örömükben és boldogságukban sírni és nevetni kezdtek, ötszáz ember hall­gatta Paganinit és Paganini ötszáz em­bernek az elképzelhető legnagyobb ajándékot adta: buldoggá tette őket és elvette tőlük az eszüket. A diákok, mint valami bachanálian, úgy ölelgették feleségeiket és a citoyen­­ne-grizettek sikoltoztak gyönyörűsé­gükben. A Bourbon herceg és az Or­­leansi herceg együtt tombolt a kövér Napoleon-ivadékkal s a »hétarcú res­publika« híveivel. De Claux grófnő a la Giraffe frizurája felbomlott s ruhája empire ujjat cafatokban lógtak j­unói termetén. Leon gróf el­taszította magától az egzaltált Ju­nót és szúrós szemeivel — a szemei valódi Bonc­­a­parte-szemek voltak — majd elnyelte szemközt levő páholyban zokogó Watson kisasszonyt. A hangverseny többi része az őrjön­gések szakadatlan folyamata volt. Ma­gát Paganinit is félájultan vitték ki a dobogóról. Hátul, a színfalak mö­gött pedig Watson úr diadalmas gőg­gel csörgette a nadrágzsebében az ara­nyakat. Amikor Paganini magához tért s visszakerült a hercegek és fél világi nők ölelő karjai közül, magához in­tette Watson urat és rekedtes, zörgő hangján megkérdezte tőle: Mennyi volt a betétes Mr. Wat­son? Harmincezer frank, egy sou-val sem kevesebb * felelt el ragatatással az impresszárió. Harmincezer frank? — elégedet­lenkedett a­ sátán fia — akkor ön leg­alább tízezret ellopott. De Maestro, az Isten szerelmé­re... maga a Paganini haláláról szóló ujságreklám is többe került tízezer franknál...

Next