Komáromi Lapok, 1937. július-december (58. évfolyam, 53-104. szám)

1937-12-04 / 97. szám

8. oldal. KOMÁROMI LAPOK 1937. december 4. Jókai útja Rév-Komáromtól Pestig, a bölcsőtől a babérig írta Erdélyi Pál . Jókai tehát kitűnő eredménnyel rigorizált. Diplo­máját kihirdették s ő irodát nyitott. Volt egy pere is, amelyet megnyert, azután lemondott az ügyvédségről. E hirtelen változás okát maga mondja el, mikor az­ első árverést leírja. Mily szépen s mennyi szeretet­tel van ez a kis — életére döntő epizód megírva ! Költői motívumnak kedves és írója lelkére bizonyára jellemző. De vajjon megérteti-e velünk elhatározását? Azt hiszem, ez az a spanyol fal, mely mögött a szin változata történik. Ha Jókai benső szükségből, hivatá­sának szeretetével választ pályát s nem külső kö­rülmények hatása alatt, bizonyára nem riad vissza az első kellemetlenségtől, amely foglalkozásával jár. Minden foglalkozásnak van árnyoldala, s pályánkat nem jövendő foglalkozásunk árnyoldalaiért választ­juk. Amit annyi munka és szorgalom által kivívott, diplomáját csak annyira tartja, mint egy iskolai bi­zonyítványt, mellyel a szokásos tanfolyam befejezését igazolja! Ez az ellágyulás akasztotta-e meg pályáján? Bajosan, sőt bizonyosan nem. Jókait az idők árja és talentuma ragadja magával s ezt a kedves epizódot ürügynek kell tartani, amely mögött diplomáját tar­solyába zárhatja s előveheti tehetsége talizmánját, s ezt a mesés és csodás füvet, mely nemcsak kenyeret, ambróziát kínált neki.­­ Ma már természetesnek látszik és szinte lehetet­lenségnek, hogy Jókai már lehullott volna, mint író. De abban a korban nem látszott az olyan természe­tesnek. Jókai maga sem tudhatta, hihette, ami ké­sőbb bekövetkezett, édesanyja sem álmodhatta meg későbbi dicsőségét. Ezt a váratlan fordulatot csak életrajza írói magyarázhatják megnyugtató bizony­sággal. De a­­ múlt század negyvenes éveiben az írói pálya még a beérkezettek számára is göröngyös és tövises és sovány kenyérrel kecsegtetett. Ez bár ke­serű igazság, de érthetővé teszi a szülők aggodalmát, mellyel íróságáról ábrándozó fiaik jövőjét kísérték. Jókainé is nehezen tudott belenyugodni, hogy fiából író legyen. Amennyire boldoggá tette kitűnő diplo­májával, annyira aggódóvá az irodája bezárásával,­­ azonban nem állott nyíltan útjába, de bele sem nyu­godott. S ha mégis beletörődött, azért történt, mert bízott Petőfiben és bízott fia tehetségében. Szeren­csére egyikben sem csalódott s így minden jóra for­dult, ami akkor zokon esett. De ebben a szerencsés fordulatban más tényezők is szerepeltek, a negyvenes évek szelleme és fiatalsága. A »szent akarat« kora volt ez, az erős hazafiak és ki­vételes tehetségek kora, melyet eszményi honszeretet, ideális gondolkodás, tettrekész hazafiság fűtött és ön­zetlen és merész ifjú szív segített diadalra. Mint a görög tragédiában a kar, ez volt a nemzet akaratának és a közvéleménynek tolmácsa. A reform­politika is a sérelmek fölpanaszolásával kezdődött. Azonban a nemzeti nyelv jogáért indított küzdelemhez a nemzeti jogokért is küzdelmet csatolt és szívóssággal elérte, hogy az alkotmányos szabadság kivívásáig és az euró­pai szolidaritás kapujáig el is jutott. De a reformkor­­szak evolúciója sem történhetett volna meg az ország­­gyűlési fiatalság és a­ negyvenes évek ifjúsága nélkül. Ez a fiatalság Széchenyi apostoli igéiből, Vörösmarty hazaszeretetéből, Deák bölcsességéből, a centralisták eszményiségéből, Kossuth lobogásából élt és kelt mun­kára. Akit a lelkesedés elfogott, a nemzeti politika hőse lett, aki azt szolgálni és szeretni tudta: együtt nőtt az eseményekkel s ha politikus, ha író volt, egy­aránt a jövendőnek dolgozott, a haza és saját dicső­ségén. Ez a kor, az időnek ritka hulláma volt, mely még akkor is ragyogón, tisztán gyöngyözött, mikor Vi­lágos fekete szikláján megtörött. Jókai is erre a hul­lámra bocsájtotta sajkáját s attól a pillanattól kezdve, mikor Petőfi őt a Pillvaxban bemutatta, sorsának nem ura többé.­­ Jókai tehát íróvá lett anélkül, hogy tudta volna, s hogy erre különlegesen készült volna, vagy nagyon akarta volna. A fülemüle sem készül énekes madár­nak, de ilyennek ismeri el a világ. Még mint patva­­rista s később mint jurátus kezdte írni regényét, azzal egy időben írogatta »beszéleteit« s az előtt a Zsidó fiút, még előbb a kecskeméti és pápai kísérlete­iket s­­ még azelőtt komáromi szárnypróbálgatásait. Ki­tetszik a visszatekintő sorozatból, hogy neki már múltja volt, mikor elindult a jövendő felé. Talán nincs is valamire való fiatal deák vagy főiskolás, aki nem kopogtatott volna valaha a literatura kapuján. Az első kísérletekhez fűzött ábrándok azonban legtöbbször el­illannak, mikor a mámor, mint az álom elillan: az ébredés valósága különben is kijózanít. De a komáromi versikék és színjátszás, a pápai önképzőkör diadalai, nem esnek oda, először azért, mert nem ábrándok, hanem valóságok, másodszor azért, mert ezek a kezde­tek későbbi erőteljes és diadalmas költői munkásság feltünedezésének bizonyultak. A talentum ütközése belső természetének feszítő erejével és a külső viszo­nyok kedvező alakulásával egyenes viszonyban állván, Jókai korán és meglepően jelentkező kísérletei már a jövendő kezdetei gyanánt tekintendők. Korán ütköző talentuma, korán kiérdemelt meglepő sikerei, mintegy predestináltákj n­o­­ha, mint jó kálvinista hitt is a pre­­destinációban, jövendőjét festői tervezgetés, írói próbál­kozás, komoly jogi stúdiumok végzése között habozva és ingadozva keresi. Amint azonban az ecsetet kiüti kezéből a toll, a tripartitumot félretéteti a »humo­­risztikus regény«,1) amint a hírlapírás jobb kenyeret kínál, mint az ügyvédbojtárság, amint a lelkes ifjúság így nevezi a Hétköznapok­at címlapján, körében a »közvélemény asztalához« jut: a nyilvá­nosság emberévé válik és egészen természetesen tör­ténik, hogy előbb Frankenburg lapjánál (Életképek) a színházi, majd Selmeczy lapjában (Jelenkor) az újdondász rovatot vezeti s utóbb Petőfivel együtt, majd tőle elválva szerkeszti az Életképeket, azután egyéb vállalatokat támogat, szerkeszt, indít és alapít; Csen­­gery után a Pesti Hírlap­tól kezdve a lapok egész soro­zatát a Nemzet­ig. Milyen nagy része ez a magyar idő­szaki irodalomnak! Mennyi remény és csalódás, öröm és bánat, eszmény és kiábrándulás, törekvés és elbu­kás, izgalom és unalom, irány és habozás, szolgálat és vezetés, népszerűség és kegyvesztettség kíséri őt e pályán, melybe bele­játszik a közéletet uraló politika indulásától haláláig. — Ez volt a mindennapi kenyér, amiért dolgozni és amit megszolgálni kellett. Hosszú és keserves szol­gálat! Mikor, mint a magyar népmese szolgalegénye feltöl­tötte a három esztendőt. — három napot — nehéz és kockázatos munka után, a hírlapírás robotja után, kérhette csak jutalmát: az udvar szemetjén tengődő zablát, a szakadozott kötőféket, a penészes nyerget. S a r­ezes orrú vén boszorkány, a politika, a közvéle­mény, akit szolgált, mindig kiadta díját: a pegazussá rázkódott zablát, az írói dicsőséget. Ezzel köszörülte ki a csorbát, ami népszerűségén esett a nyilvánosság, a politika porondján. Ez volt a mindennapi kenyérért folytatott izgalom és küzdelem­, ennek heve és koc­kázata az a szülendő és elevenítő erő, melyre szük­sége is volt, melyet azonban belőle merített. Ez volt a mindennapi robot, melyben a küzdő, verejtékező, elfá­radó vagy elcsüggedő ember földi indulatait és érdekeit kiélte; ez volt a mindennapi harangszó, mellyel Jókai a nemzetet köszöntötte. Ez volt az Echo, mely hall­gatott sokszor és mélyen, mikor a politikus Jókai megszólalt s mely diadalmasan harsogott, mikor a költő egy-egy műve megjelent. Hírlapjai, vállalatai nélkül, újdondászi és szer­kesztői működése nélkül pályája felette hiányos lenne s ha mérlegre vetjük a kiegyezés és a fúzió előtt és után való periódusokat, meg kell állapítani azt is, hogy az elsőnek fényét az utóbbinak sok árnyéka sem tudta soha elhomályosítani. A politikust bírálhatták, bírálták is, de az elnyomatás korának harsány publicistáját nem­ feledték soha. Van abban valami ellentmondás, hogy Jókai közéleti működése a passzív ellenállás idején értékben és jelentőségben igen sokkal megha­ladta az alkotó politika politikusának efemer ha­tását. Az az út, publicisztikai pályája, melyet 1848-tól maga után hagyott, nagyjában egybeesik a nemzeti politika haladásával s így amilyen természetes, hogy ő mindig a kor és idő hullámain ringott, éppen oly igaz , hogy népszerűsége is aszerint száll és emelkedik, amint a nemzeti politika autochton eszméinek ad­ hangot. Ami megint azt mutatja, hogy Madách szerint, ha előbb vezére gyanánt szerepelt is, később mégis csak úszója maradt kora folyamának. Jókai egész életében hírlapíró és publicista maradt. Ez a pálya a politika, az irodalom, a tudomány, a társadalom­­ és a közélet közös és érintkező területeit természetesen szelte is, így a nemzet történetében sok irányú te­vékenysége ugyan egybeforrott, de sem egyik, sem má­sik területén nem tudott annyira önállósulni,­ hogy attól véglegesen elkülönülhetett volna. Itt is, ott is, mindenütt a nyilvánosság embere, a közélet repre­zentánsa maradt, mindenütt ki volt téve az ezerfejű szörnyeteg tekintetének, a pályával együtt járó izgal­maknak. Ennek következménye lett, hogy Jókait, a szépirodalom Jókaiát is a nyilvánosság, a közélet, a pártfölfogás, az irodalmi divat és az esztétikai elvek változó kánonai szerint mérték. Viszont a belletrista Jókai sem tudott mindig szabadulni a közélet faltere­­gójától. Ebből pedig sok félreértés, néha keserűség. Többször ellentmondás született és valami amabilis konfúzió, amelyen ő maga vágta magát legkönnyebben keresztül. Ez így van és velejár az élettel, mely nem differenciál, hanem a maga konkrét valóságában fogja föl és mutatja meg a polifon jelenségeket és embere­ket. És mert így van, megértjük a polifon Jókait is, kinek egyformán szüksége volt közéleti és írói mun­kásságában a polifon életre, mely neki a mindennapi kenyéren és dicsőségen túl, az olimposzi ambróziát és a Stoa nyugalmát egyformán megadta és bizto­sította. Az Életképek színházi rovatától a Monarchia ma­gyar köteteinek főszerkesztői méltóságáig Jókaink és a magyar hírlapírás és publicisztika útja közösen halad. De mily hosszú út az, melyen akkor elindultak, s hova emelkedett mind a kettő félszázad alatt? A három di­vatlaptól, a két politikai nagy újságtól, az egy tudományos szemlétől a mai nagy időszaki iroda­lomig nyomozott úton mindenütt ott van Jókai alakja, akivel s jó részben aki által a nemzeti élet, annak haladása együtt jár és emelkedik. Vonzana nyomozni, hogy a Czuczor alatt sanyargó újságíróból hogyan lett udvar fényében sütkérező főszerkesztő, ide csak az tartozik, hogy az a véletlen, mely őt az Életképek felé vitte, Petőfitől is függött, de java részben tehetségén fordult meg. Ez a tehetség vonzotta Petőfit, vonzotta és igazolta Frankenburgot is, kinél első »beszélyei« meg­jelentek s aki lapjának akkor igen kényes és fontos ro­vatát reá bízta. De ne feledjük, hogy ebben az időben a vállalat az íróktól nyert fényt s hogy az újságírók elsősorban írókból válogatódtak. Az íróság és hírlap­ 1 írás még nem különült el annyira élesen, mint később és má­s Jókait is tehetsége, mely már legelső beszé­­lyében is feltűnt, s további dolgozatai vitték az Élet­képek belső dolgozó társai közé. Itt nyerte újdondászi és írói avatását. Foglalkozása kedve szerint való. Meg tu­d élni a maga emberségéből, ámbár Komáromból »tyúkkal-kaláccsal«, időnként kisebb-nagyobb össze­gekkel is támogatják. Megadja neki az érvény­esülés lehetőségét, sőt többet: a kitüntetés bizonyosságát. Ha­marosan eléri Petőfi népszerűségét, aki maga is nép­szerűsíti őt, mert benne látja irányának egyik bizto­sítékát. Mivel így útjuk párhuzamosan haladt, egyik sem gondol versengésre vagy nyugtalankodásra. Jókai örül sikereinek, Petőfi a népies ízlés hódításainak, terjedésének, s mivel egyik novellista, a másik lírikus, költői útjuk nem is fog kereszteződni soha. Barátsá­guk ez időtt a legmeghittebb, szívek és szellemek ek­kor állanak legközelebb, Jókai azért is, hogy Petőfi a készülő regényből mutatványt közölt és a kész regényt elhelyezte. Így jelent meg a Hétköznapok Hartlebennél 1816 végén, két kötetben. Kecskeméten kezdett írni, komáromi szigeti kert­jükben folytatta és Pesten fejezte be. Maga kecskeméti tartózkodása emlékének vallja s művének világa, színhelye és emberei Kecskemétre utalnak, melynek a népét és határát házigazdájával Gyenes mérnökkel, széltében-hosszában bebarangolván, kitünően ismerte. Alakjaiban az elhanyagolt Alföldnek érdekes em­bereire, története zordonságában, sőt fatalista kemény­ségében, a szenvedélyek lobogásában és állhatatossá­gában a puszta primitív világnéz­etére, rideg erkölcsei­re ismerünk. A sáros-poros, unalmas és kezdetleges míveltségű puszta faragatlan lakói fölött éppen olyan közönyösen haladtunk át, mint annak alig álmodott áldásai és észre sem vett Szépségei fölött. S, ha volt is, aki mórált itt, mint Eötvös báró, inkább a haladás és míveltség ellenképeit mutogatta. Az Alföld költői szépségeit Petőfi fedezte ugyan föl, de, h­a szabad így mondani, Jókai népszerűsítette. Ő és Kuthy Lajos, »akit később nem akartak németnek bevenni«, látták meg s írták meg legelőször az Alföld költészetét prózában, úgy, mint azóta is senki más, mint a Dunántúli Bakscry, a Felvidéket Mikszáth. D­e a Hazai Rejtelmek néhány gyönyörű jelenete ígéret maradt, a Hétközna­pok nemcsak lendülő kezdet, hanem egyben első ama sok és gyönyörű vallomások között, mely a Sárga rózsáig százszor is elhangzott. Petőfi költészetének ide vonatkozó művészi elemei és lírai vallomásai: a fes­tői leírások, életképek és helyzetrajzok, valamint ra­gaszkodása, becsülése és s­zeretete, mellyel szülőföld­jét elárasztja, körülveszi és magasztalja; a hang, aho­gyan mindez elhangzik, a szépség, melyet meglát és fölidéz, a boldogság, melyet belőle merít: mindez új1 és magával ragadó, eszméletre és gyönyörűségre keltő fölfedezés számba ment. Petőfinél az Alföld, mintegy a délibábtól fölemelve, csodás tünemény gyanánt je­lenik meg, melyet fiúi szerelme hevével és tehetsége fényében mutat be. Jókai tovább megy: művészetének sajátos eszközeivel és módján mutatja be a pusztát: a vidékek és emberek, a jelenségek és alakok termé­szeti és erkölcsi valójuknak ezerféle változatában, vi­lágításában és vonásaiban tűnnek föl. Petőfitől meg­kívántuk az Alföld gyönyörű világát, Jókainál megis­merjük ezt a világot. S míg amaz gyönyörű tehetségé­nek csodás tükörében mutatja be az Alföldet, hogy többet képzeljünk a valóhoz, mint amennyit az mutat, Jókai kézen fog, végig vezet a rónán. Elvisz a magyar tvannán ősi erdeihez, szikes fenyéreihl­z, a bugaci és a hortobágyi pusztára, a Tisza kanyargó medréhez, a vadvizes semlyékekhez, a sós tavakhoz, erdei lápok­hoz megmutatja a mocsári erdő állat- és növény­­díszeit a tiszafát és pelikánt, a magyar puszta cso­dáját, a délibábot. Ma már könnyű számot adni az Alföld irodalmi fölfedezéséről, annál nehezebb be­számolni arról a hatásról, melyet az egykorú olva­sókra tett. Hogyan fogadták és élvezték, mikor a köl­tészet fényében, festői szépségben, mesés megvilá­­­gításban látták azt a mindennap járta földet, melynek addig csak prózai és kellemetlen oldalait ismerték. Egy jellemző adat azonban sokat megmagyaráz. Gaál József a Peleskei Nótárius-bíui, Szigligeti a Csikós­ban színpadra vitte a magyar pusztát. A hortobágyi puszta az első igazi puszta, mely megjelent­­ a ma­gyar színpadon. A gémeskutat fölállították, a duda­ megszólalt, de annyira idegen volt az egész, hogy a lakóit nem­ merték ingujjban, lobogós gatyában meg­jelentetni. A Csikós pusztája már maga az élet és realizmus, remek pusztai idyll, melynél Szigligeti soha­sem írt szebbet.1) Azt mondja, hogy Kecskeméten lett belőle ember s ott lett belőle író, de mi nem felejtjük el, hogy Komá­romból vitte magával tehetségének ritka teljességét. Igaz, hogy ott kezdte írni, mese és vidék is odavaló, de az egész át van szőve szülőföldje áldásaival. Magá­ban az, hogy szigeti kertjükben szinte romantikus búvó és dolgozó helyet talált, mikor Etelka volt mú­zsája s regényén ott dolgozott, elegendően mutatja e műnek komáromi vonatkozásait. Az alföldi képek so­rában ott van a moc­sár leírása, melyet inkább a kin­­gyesi, mint a tiszai vadvizek inspiráltak s egyéb festői leírásokban is hazulról ismert elemek is föl­tűnnek. Alakjainak egyikét-másikát is mintázhatta ko­máromi és pápai élményei után — de nyelve, az már kétségtelenül komáromi, legföljebb dialektikus anya­­­gában van különbség. (Folytatjuk.­ lap:*) Vértesy Jenő: A magyar romantikus dráma 261 és 281»

Next