Komáromi Lapok, 1937. július-december (58. évfolyam, 53-104. szám)
1937-12-04 / 97. szám
8. oldal. KOMÁROMI LAPOK 1937. december 4. Jókai útja Rév-Komáromtól Pestig, a bölcsőtől a babérig írta Erdélyi Pál . Jókai tehát kitűnő eredménnyel rigorizált. Diplomáját kihirdették s ő irodát nyitott. Volt egy pere is, amelyet megnyert, azután lemondott az ügyvédségről. E hirtelen változás okát maga mondja el, mikor az első árverést leírja. Mily szépen s mennyi szeretettel van ez a kis — életére döntő epizód megírva ! Költői motívumnak kedves és írója lelkére bizonyára jellemző. De vajjon megérteti-e velünk elhatározását? Azt hiszem, ez az a spanyol fal, mely mögött a szin változata történik. Ha Jókai benső szükségből, hivatásának szeretetével választ pályát s nem külső körülmények hatása alatt, bizonyára nem riad vissza az első kellemetlenségtől, amely foglalkozásával jár. Minden foglalkozásnak van árnyoldala, s pályánkat nem jövendő foglalkozásunk árnyoldalaiért választjuk. Amit annyi munka és szorgalom által kivívott, diplomáját csak annyira tartja, mint egy iskolai bizonyítványt, mellyel a szokásos tanfolyam befejezését igazolja! Ez az ellágyulás akasztotta-e meg pályáján? Bajosan, sőt bizonyosan nem. Jókait az idők árja és talentuma ragadja magával s ezt a kedves epizódot ürügynek kell tartani, amely mögött diplomáját tarsolyába zárhatja s előveheti tehetsége talizmánját, s ezt a mesés és csodás füvet, mely nemcsak kenyeret, ambróziát kínált neki. Ma már természetesnek látszik és szinte lehetetlenségnek, hogy Jókai már lehullott volna, mint író. De abban a korban nem látszott az olyan természetesnek. Jókai maga sem tudhatta, hihette, ami később bekövetkezett, édesanyja sem álmodhatta meg későbbi dicsőségét. Ezt a váratlan fordulatot csak életrajza írói magyarázhatják megnyugtató bizonysággal. De a múlt század negyvenes éveiben az írói pálya még a beérkezettek számára is göröngyös és tövises és sovány kenyérrel kecsegtetett. Ez bár keserű igazság, de érthetővé teszi a szülők aggodalmát, mellyel íróságáról ábrándozó fiaik jövőjét kísérték. Jókainé is nehezen tudott belenyugodni, hogy fiából író legyen. Amennyire boldoggá tette kitűnő diplomájával, annyira aggódóvá az irodája bezárásával, azonban nem állott nyíltan útjába, de bele sem nyugodott. S ha mégis beletörődött, azért történt, mert bízott Petőfiben és bízott fia tehetségében. Szerencsére egyikben sem csalódott s így minden jóra fordult, ami akkor zokon esett. De ebben a szerencsés fordulatban más tényezők is szerepeltek, a negyvenes évek szelleme és fiatalsága. A »szent akarat« kora volt ez, az erős hazafiak és kivételes tehetségek kora, melyet eszményi honszeretet, ideális gondolkodás, tettrekész hazafiság fűtött és önzetlen és merész ifjú szív segített diadalra. Mint a görög tragédiában a kar, ez volt a nemzet akaratának és a közvéleménynek tolmácsa. A reformpolitika is a sérelmek fölpanaszolásával kezdődött. Azonban a nemzeti nyelv jogáért indított küzdelemhez a nemzeti jogokért is küzdelmet csatolt és szívóssággal elérte, hogy az alkotmányos szabadság kivívásáig és az európai szolidaritás kapujáig el is jutott. De a reformkorszak evolúciója sem történhetett volna meg az országgyűlési fiatalság és a negyvenes évek ifjúsága nélkül. Ez a fiatalság Széchenyi apostoli igéiből, Vörösmarty hazaszeretetéből, Deák bölcsességéből, a centralisták eszményiségéből, Kossuth lobogásából élt és kelt munkára. Akit a lelkesedés elfogott, a nemzeti politika hőse lett, aki azt szolgálni és szeretni tudta: együtt nőtt az eseményekkel s ha politikus, ha író volt, egyaránt a jövendőnek dolgozott, a haza és saját dicsőségén. Ez a kor, az időnek ritka hulláma volt, mely még akkor is ragyogón, tisztán gyöngyözött, mikor Világos fekete szikláján megtörött. Jókai is erre a hullámra bocsájtotta sajkáját s attól a pillanattól kezdve, mikor Petőfi őt a Pillvaxban bemutatta, sorsának nem ura többé. Jókai tehát íróvá lett anélkül, hogy tudta volna, s hogy erre különlegesen készült volna, vagy nagyon akarta volna. A fülemüle sem készül énekes madárnak, de ilyennek ismeri el a világ. Még mint patvarista s később mint jurátus kezdte írni regényét, azzal egy időben írogatta »beszéleteit« s az előtt a Zsidó fiút, még előbb a kecskeméti és pápai kísérleteiket s még azelőtt komáromi szárnypróbálgatásait. Kitetszik a visszatekintő sorozatból, hogy neki már múltja volt, mikor elindult a jövendő felé. Talán nincs is valamire való fiatal deák vagy főiskolás, aki nem kopogtatott volna valaha a literatura kapuján. Az első kísérletekhez fűzött ábrándok azonban legtöbbször elillannak, mikor a mámor, mint az álom elillan: az ébredés valósága különben is kijózanít. De a komáromi versikék és színjátszás, a pápai önképzőkör diadalai, nem esnek oda, először azért, mert nem ábrándok, hanem valóságok, másodszor azért, mert ezek a kezdetek későbbi erőteljes és diadalmas költői munkásság feltünedezésének bizonyultak. A talentum ütközése belső természetének feszítő erejével és a külső viszonyok kedvező alakulásával egyenes viszonyban állván, Jókai korán és meglepően jelentkező kísérletei már a jövendő kezdetei gyanánt tekintendők. Korán ütköző talentuma, korán kiérdemelt meglepő sikerei, mintegy predestináltákj noha, mint jó kálvinista hitt is a predestinációban, jövendőjét festői tervezgetés, írói próbálkozás, komoly jogi stúdiumok végzése között habozva és ingadozva keresi. Amint azonban az ecsetet kiüti kezéből a toll, a tripartitumot félretéteti a »humorisztikus regény«,1) amint a hírlapírás jobb kenyeret kínál, mint az ügyvédbojtárság, amint a lelkes ifjúság így nevezi a Hétköznapokat címlapján, körében a »közvélemény asztalához« jut: a nyilvánosság emberévé válik és egészen természetesen történik, hogy előbb Frankenburg lapjánál (Életképek) a színházi, majd Selmeczy lapjában (Jelenkor) az újdondász rovatot vezeti s utóbb Petőfivel együtt, majd tőle elválva szerkeszti az Életképeket, azután egyéb vállalatokat támogat, szerkeszt, indít és alapít; Csengery után a Pesti Hírlaptól kezdve a lapok egész sorozatát a Nemzetig. Milyen nagy része ez a magyar időszaki irodalomnak! Mennyi remény és csalódás, öröm és bánat, eszmény és kiábrándulás, törekvés és elbukás, izgalom és unalom, irány és habozás, szolgálat és vezetés, népszerűség és kegyvesztettség kíséri őt e pályán, melybe belejátszik a közéletet uraló politika indulásától haláláig. — Ez volt a mindennapi kenyér, amiért dolgozni és amit megszolgálni kellett. Hosszú és keserves szolgálat! Mikor, mint a magyar népmese szolgalegénye feltöltötte a három esztendőt. — három napot — nehéz és kockázatos munka után, a hírlapírás robotja után, kérhette csak jutalmát: az udvar szemetjén tengődő zablát, a szakadozott kötőféket, a penészes nyerget. S a rezes orrú vén boszorkány, a politika, a közvélemény, akit szolgált, mindig kiadta díját: a pegazussá rázkódott zablát, az írói dicsőséget. Ezzel köszörülte ki a csorbát, ami népszerűségén esett a nyilvánosság, a politika porondján. Ez volt a mindennapi kenyérért folytatott izgalom és küzdelem, ennek heve és kockázata az a szülendő és elevenítő erő, melyre szüksége is volt, melyet azonban belőle merített. Ez volt a mindennapi robot, melyben a küzdő, verejtékező, elfáradó vagy elcsüggedő ember földi indulatait és érdekeit kiélte; ez volt a mindennapi harangszó, mellyel Jókai a nemzetet köszöntötte. Ez volt az Echo, mely hallgatott sokszor és mélyen, mikor a politikus Jókai megszólalt s mely diadalmasan harsogott, mikor a költő egy-egy műve megjelent. Hírlapjai, vállalatai nélkül, újdondászi és szerkesztői működése nélkül pályája felette hiányos lenne s ha mérlegre vetjük a kiegyezés és a fúzió előtt és után való periódusokat, meg kell állapítani azt is, hogy az elsőnek fényét az utóbbinak sok árnyéka sem tudta soha elhomályosítani. A politikust bírálhatták, bírálták is, de az elnyomatás korának harsány publicistáját nem feledték soha. Van abban valami ellentmondás, hogy Jókai közéleti működése a passzív ellenállás idején értékben és jelentőségben igen sokkal meghaladta az alkotó politika politikusának efemer hatását. Az az út, publicisztikai pályája, melyet 1848-tól maga után hagyott, nagyjában egybeesik a nemzeti politika haladásával s így amilyen természetes, hogy ő mindig a kor és idő hullámain ringott, éppen oly igaz , hogy népszerűsége is aszerint száll és emelkedik, amint a nemzeti politika autochton eszméinek ad hangot. Ami megint azt mutatja, hogy Madách szerint, ha előbb vezére gyanánt szerepelt is, később mégis csak úszója maradt kora folyamának. Jókai egész életében hírlapíró és publicista maradt. Ez a pálya a politika, az irodalom, a tudomány, a társadalom és a közélet közös és érintkező területeit természetesen szelte is, így a nemzet történetében sok irányú tevékenysége ugyan egybeforrott, de sem egyik, sem másik területén nem tudott annyira önállósulni, hogy attól véglegesen elkülönülhetett volna. Itt is, ott is, mindenütt a nyilvánosság embere, a közélet reprezentánsa maradt, mindenütt ki volt téve az ezerfejű szörnyeteg tekintetének, a pályával együtt járó izgalmaknak. Ennek következménye lett, hogy Jókait, a szépirodalom Jókaiát is a nyilvánosság, a közélet, a pártfölfogás, az irodalmi divat és az esztétikai elvek változó kánonai szerint mérték. Viszont a belletrista Jókai sem tudott mindig szabadulni a közélet falteregójától. Ebből pedig sok félreértés, néha keserűség. Többször ellentmondás született és valami amabilis konfúzió, amelyen ő maga vágta magát legkönnyebben keresztül. Ez így van és velejár az élettel, mely nem differenciál, hanem a maga konkrét valóságában fogja föl és mutatja meg a polifon jelenségeket és embereket. És mert így van, megértjük a polifon Jókait is, kinek egyformán szüksége volt közéleti és írói munkásságában a polifon életre, mely neki a mindennapi kenyéren és dicsőségen túl, az olimposzi ambróziát és a Stoa nyugalmát egyformán megadta és biztosította. Az Életképek színházi rovatától a Monarchia magyar köteteinek főszerkesztői méltóságáig Jókaink és a magyar hírlapírás és publicisztika útja közösen halad. De mily hosszú út az, melyen akkor elindultak, s hova emelkedett mind a kettő félszázad alatt? A három divatlaptól, a két politikai nagy újságtól, az egy tudományos szemlétől a mai nagy időszaki irodalomig nyomozott úton mindenütt ott van Jókai alakja, akivel s jó részben aki által a nemzeti élet, annak haladása együtt jár és emelkedik. Vonzana nyomozni, hogy a Czuczor alatt sanyargó újságíróból hogyan lett udvar fényében sütkérező főszerkesztő, ide csak az tartozik, hogy az a véletlen, mely őt az Életképek felé vitte, Petőfitől is függött, de java részben tehetségén fordult meg. Ez a tehetség vonzotta Petőfit, vonzotta és igazolta Frankenburgot is, kinél első »beszélyei« megjelentek s aki lapjának akkor igen kényes és fontos rovatát reá bízta. De ne feledjük, hogy ebben az időben a vállalat az íróktól nyert fényt s hogy az újságírók elsősorban írókból válogatódtak. Az íróság és hírlap 1 írás még nem különült el annyira élesen, mint később és más Jókait is tehetsége, mely már legelső beszélyében is feltűnt, s további dolgozatai vitték az Életképek belső dolgozó társai közé. Itt nyerte újdondászi és írói avatását. Foglalkozása kedve szerint való. Meg tud élni a maga emberségéből, ámbár Komáromból »tyúkkal-kaláccsal«, időnként kisebb-nagyobb összegekkel is támogatják. Megadja neki az érvényesülés lehetőségét, sőt többet: a kitüntetés bizonyosságát. Hamarosan eléri Petőfi népszerűségét, aki maga is népszerűsíti őt, mert benne látja irányának egyik biztosítékát. Mivel így útjuk párhuzamosan haladt, egyik sem gondol versengésre vagy nyugtalankodásra. Jókai örül sikereinek, Petőfi a népies ízlés hódításainak, terjedésének, s mivel egyik novellista, a másik lírikus, költői útjuk nem is fog kereszteződni soha. Barátságuk ez időtt a legmeghittebb, szívek és szellemek ekkor állanak legközelebb, Jókai azért is, hogy Petőfi a készülő regényből mutatványt közölt és a kész regényt elhelyezte. Így jelent meg a Hétköznapok Hartlebennél 1816 végén, két kötetben. Kecskeméten kezdett írni, komáromi szigeti kertjükben folytatta és Pesten fejezte be. Maga kecskeméti tartózkodása emlékének vallja s művének világa, színhelye és emberei Kecskemétre utalnak, melynek a népét és határát házigazdájával Gyenes mérnökkel, széltében-hosszában bebarangolván, kitünően ismerte. Alakjaiban az elhanyagolt Alföldnek érdekes embereire, története zordonságában, sőt fatalista keménységében, a szenvedélyek lobogásában és állhatatosságában a puszta primitív világnézetére, rideg erkölcseire ismerünk. A sáros-poros, unalmas és kezdetleges míveltségű puszta faragatlan lakói fölött éppen olyan közönyösen haladtunk át, mint annak alig álmodott áldásai és észre sem vett Szépségei fölött. S, ha volt is, aki mórált itt, mint Eötvös báró, inkább a haladás és míveltség ellenképeit mutogatta. Az Alföld költői szépségeit Petőfi fedezte ugyan föl, de, ha szabad így mondani, Jókai népszerűsítette. Ő és Kuthy Lajos, »akit később nem akartak németnek bevenni«, látták meg s írták meg legelőször az Alföld költészetét prózában, úgy, mint azóta is senki más, mint a Dunántúli Bakscry, a Felvidéket Mikszáth. De a Hazai Rejtelmek néhány gyönyörű jelenete ígéret maradt, a Hétköznapok nemcsak lendülő kezdet, hanem egyben első ama sok és gyönyörű vallomások között, mely a Sárga rózsáig százszor is elhangzott. Petőfi költészetének ide vonatkozó művészi elemei és lírai vallomásai: a festői leírások, életképek és helyzetrajzok, valamint ragaszkodása, becsülése és szeretete, mellyel szülőföldjét elárasztja, körülveszi és magasztalja; a hang, ahogyan mindez elhangzik, a szépség, melyet meglát és fölidéz, a boldogság, melyet belőle merít: mindez új1 és magával ragadó, eszméletre és gyönyörűségre keltő fölfedezés számba ment. Petőfinél az Alföld, mintegy a délibábtól fölemelve, csodás tünemény gyanánt jelenik meg, melyet fiúi szerelme hevével és tehetsége fényében mutat be. Jókai tovább megy: művészetének sajátos eszközeivel és módján mutatja be a pusztát: a vidékek és emberek, a jelenségek és alakok természeti és erkölcsi valójuknak ezerféle változatában, világításában és vonásaiban tűnnek föl. Petőfitől megkívántuk az Alföld gyönyörű világát, Jókainál megismerjük ezt a világot. S míg amaz gyönyörű tehetségének csodás tükörében mutatja be az Alföldet, hogy többet képzeljünk a valóhoz, mint amennyit az mutat, Jókai kézen fog, végig vezet a rónán. Elvisz a magyar tvannán ősi erdeihez, szikes fenyéreihlz, a bugaci és a hortobágyi pusztára, a Tisza kanyargó medréhez, a vadvizes semlyékekhez, a sós tavakhoz, erdei lápokhoz megmutatja a mocsári erdő állat- és növénydíszeit a tiszafát és pelikánt, a magyar puszta csodáját, a délibábot. Ma már könnyű számot adni az Alföld irodalmi fölfedezéséről, annál nehezebb beszámolni arról a hatásról, melyet az egykorú olvasókra tett. Hogyan fogadták és élvezték, mikor a költészet fényében, festői szépségben, mesés megvilágításban látták azt a mindennap járta földet, melynek addig csak prózai és kellemetlen oldalait ismerték. Egy jellemző adat azonban sokat megmagyaráz. Gaál József a Peleskei Nótárius-bíui, Szigligeti a Csikósban színpadra vitte a magyar pusztát. A hortobágyi puszta az első igazi puszta, mely megjelent a magyar színpadon. A gémeskutat fölállították, a duda megszólalt, de annyira idegen volt az egész, hogy a lakóit nem merték ingujjban, lobogós gatyában megjelentetni. A Csikós pusztája már maga az élet és realizmus, remek pusztai idyll, melynél Szigligeti sohasem írt szebbet.1) Azt mondja, hogy Kecskeméten lett belőle ember s ott lett belőle író, de mi nem felejtjük el, hogy Komáromból vitte magával tehetségének ritka teljességét. Igaz, hogy ott kezdte írni, mese és vidék is odavaló, de az egész át van szőve szülőföldje áldásaival. Magában az, hogy szigeti kertjükben szinte romantikus búvó és dolgozó helyet talált, mikor Etelka volt múzsája s regényén ott dolgozott, elegendően mutatja e műnek komáromi vonatkozásait. Az alföldi képek sorában ott van a mocsár leírása, melyet inkább a kingyesi, mint a tiszai vadvizek inspiráltak s egyéb festői leírásokban is hazulról ismert elemek is föltűnnek. Alakjainak egyikét-másikát is mintázhatta komáromi és pápai élményei után — de nyelve, az már kétségtelenül komáromi, legföljebb dialektikus anyagában van különbség. (Folytatjuk. lap:*) Vértesy Jenő: A magyar romantikus dráma 261 és 281»