Könyvvilág, 1982 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1982-10-01 / 10. szám
BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMU TATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTAT JUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BE MUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK BEMUTATJUK Balassa Pétert Azt hittem, sokkal könynyebb dolgom lesz, amikor elvállaltam, hogy Balassa Pétert első (esszé)kötete kapcsán bemutatom a Könyvvilágban. Természetesen ilyenkor az első lépés az, hogy a recenzens elolvassa a könyvet. Bizony ezt a legelső lépést alig tudtam megtenni. Többször nekirugaszkodtam a szövegnek, a bevált konvenciók alapján az első oldalon kezdtem - s a tíz, tizenötödik, negyvenedik oldalnál újra és újra feladtam a harcot. Ürügyet kerestem, miként is adhatnám vissza a megbízást a szerkesztőnek: bevalljam-e, hogy a szöveg túlnőtt rajtam? (Mert közben éreztem: valami fontos dologgal birkózom, legyőzötten.) Kifogáskeresőben ismét lapozgatni kezdtem a több mint négyszáz oldalas könyvet, továbbpergettem a nagy Flaubert-tanulmányt, s a második rész bevezetőjét próbálgattam. Nem tudom, miként történt, de tény, hogy a szöveg egyszerre csak élni kezdett, a mondatok érzelmi hadrendbe sorakoztak, s megindult a támadás az olvasó kegyeiért, a felcsigázás, az érdekfeszítés mindig hatásos stratégiájával. S amikor néhány oldallal később a hetvenes évek nem realista prózájáról elmélkedő Balassa tollából ezt olvastam, hogy: „De a fotelban kényelmesen üldögélő olvasó enteriőrje közepén tehetetlen ezzel a szövegtípussal szemben, így a szövegnek persze csak a magánya növekszik, mert kivonja magát a fogyaszthatóság és a köznapok automatizmusa alól, befejezettsége kérdéses és egyszersmind megfellebezhetetlen. Küszöbön van: régi és új olvasásmód, régi és új észjárás küszöbén.” - idáig jutva szinte elidegenedtem előző évemtől, s már nem értettem korábbi értetlenségemet. Mert izgalmas irodalmi mustrára invitál Balassa Péter A színeváltozás című esszékötetében. Tanulmányait, elemzéseit olvasva pedig kiderül, hogy mindig a fordulópontok, a küszöbök érdeklik, amikor valami éppen változik, amikor valami megszületik, vagy ez az új éppen körvonalazódik. Utólag, visszafelé olvasva, ez a szándék csíphető nyakon a több mint kétszáz oldalas, hatalmas jegyzetapparátussal ellátott Flaubert-disszertációban is. Balassa Az érzelmek iskolája című regényt a francia (és a világ) prózairodalmában fordulópontnak tartja, a modern regény megszületésének pillanatát üdvözli a XIX. századi, botrányt és meg nem értést kiváltó Flaubertműben. Hasonlóképpen fordulópontnak sejti Balassa a hetvenes évek magyar irodalmát, amikor: „Eléggé hirtelen immár sorozatosan jó, jelentős vagy kiemelkedő művek születtek, a magas színvonalú írás kezd folyamattá alakulni... Ez azonban még nem irodalom, de annak a lehetősége...” - jegyzi meg az elmúlt évtized prózájáról szólva, s az alábbiakban felsorolt nevek azt is jelzik, hogy Balassa - saját megfogalmazása szerint - a prózairodalomnak nem az anekdotikus-realista vonulatával szimpatizál, noha elismeri azok értékeit. Nem szembeállítani akar, sőt. De örül és ha lehet még bábáskodik is az új születésénél. Mert az értő, elemző, de mindvégig kritikus olvasatok bizonyára segítségére sietnek - siethetnek - a szerzőknek. De ha nekik nem is (amit persze kétkedve fogadok), az érdeklődő olvasónak mindenképpen. Lássuk hát a névsort, akikről Balassa átnyújtja véleményét: Örkény István, Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Tandori Dezső, Nádas Péter, Pályi András, Bereményi Géza, Esterházy Péter és Kornis Mihály. Ismert és elismert nevek váltakoznak kevésbé vagy csak igen szűk körben jegyzett szerzőkével. Balassa rokonszenves kitűnő kötetének talán ez a legrokonszenvesebb vonása nem hirdet kizárólagosságot. „Csak a sokrétűség és a többszólamúság teljes - és szigorú - tudomásulvétele mellett létezhet irodalom, amely a formák, a magatartások parlamentje.” Nem kizárólagosságot, nem toleranciát hirdet Balassa Péter, az ELTE Bölcsészettudományi Karának harmincöt éves tudományos kutatója, hanem megértést, türelmet és újfajta befogadást kér; s ezt a legtermészetesebb módon a modern magyar - sokak által érthetetlennek, emészthetetlennek, zavarosnak, s ezért érdektelennek, fölöslegesnek, megjelenésre méltatlannak ítélt prózára is kiterjeszti. Segítségül, ha úgy tetszik, mankóul saját olvasatait, értelmezéseit kínálja. S noha kötetében valahol megjegyzi, hogy elemzései során mindig számít arra: olvasói ismerik az alapművet, értékelései akkor is világosak, ha ez a számítása inkább csak remény és nem valóság. Sőt: véleménye olvasásra ingerlő. (Szégyenkezve bár, de bevallom, hogy Esterházy Termelési kisszegényét megjelenése óta nem tudtam végigolvasni, most Balassa Péter izgalmat keltő, értékelő, magyarázó, értelmező és az érdeklődést felcsigázó elmélkedése újra kezembe vétette a furcsa írást.) Nem nyári, felhőtlen, kikapcsolódásra ingerlő művek olvasására buzdít hat közvetve Balassa Péter, aminthogy az ő könyve sem ilyen. Kikapcsolódás helyett bekapcsolódást ajánl, együttgondolkodást és újragondolást. Örkény Istvánról szóló írásában valami olyat fogalmaz meg az Egypercesek ürügyén, ami talán az egész általa szeretett és támogatott prózára is érvényes: „Használati művészet az övé, ahogyan egyperceskötetének fülszövegén maga mondja, használati, de nem az »időszerű« (kommersz) értelmében, hanem az időszerűtlen, látszólag múlékony (egyperces) értelmében... A használati jellegéből következik, hogy végtelen sokszor újraolvasható ez a próza, mert - horribile dictu - elfelejthető, s az ember nem akarja feledni.” Horribile dictu: így van ez Balassa Péter első könyvével is. Már aki rászánja magát a bekapcsolódásra, amit szívből ajánlok mindenkinek. Mert új utakra „tévedhetünk”. Murányi Gábor (Balassa Péter: A színeváltozás. Szépirodalmi, 464 oldal, kötve 63 Ft.) „Anti-Makra” történet Hosszú-hosszú évszázadokon át elődeink vezeklésnek tekintették az életet, úgymond az „eredendő bűnért”, amelyet az első emberpár „követett el a Paradicsomban”. Később a protestáns etika már azt vallotta, hogy az élet feladat, amelyet meg kell oldanunk. Birtokolnunk kell és megélni a sorsunkat, tudatosan és felelősen. Mert igaz ugyan, hogy a körülmények meghatározzák utunkat, de nem méltó az ember névre az, aki megadja magát, megalkuvás nélkül elfogadja ezt a determinizmust. Hajdan azt a kérdést sugallta a vallás, hogy „mivégre jöttünk a világra”, holott a legfontosabb kérdés az: ki vagyok én? hogyan válhatok azzá, aki vagyok, azaz teljes emberré. Nem könnyű válaszolni ezekre a közhelyesnek tűnő kérdésekre, hiszen igen sokan még megfogalmazásukig sem jutnak el. Balázs Judit Dobó Piroska második regényének főhőse is csak a harmadik X-et átlépve, miután megjárta a szenvedések, a nagy szenvedélyek és felfedezések poklát. Útja a felismerésekig - talán nem is egészen a szerző szándékai ellenére - kicsit modellszerű és didaktikus, noha maga a figura sokoldalúan ábrázolt, jól egyénített. Múltja ugyan kicsit a ködös homályba vész, a szüleiről, testvéréről nem sokat tudhatunk meg. Elpusztultak a háborúban, s a derék kőműves, Neumann Bálint szedi fel az országúton az összefagyott, éhségtől beteg kislányt. Fel is neveli, de a család soha nem tudja igazán befogadni, a zárkózott kislány sem képes a tritán, sótlan-fantáziátlan ispolgári erkölcsöket, szokásokat átvenni. Rút kiskacsaként szenved köztük, mert sem azonosulni, sem fellázadni nem tud és nem mer. Hiába mutatkozik meg már zsenge gyermekkorában intelligenciája, rajzkézsége, hiába hívják fel erre a figyelmét a pedagógusok Neumann Bálintnak is, ha a csak kézzelfogható értéket becsülő kőműves mező haszontalanságnak tekinti ezeket a „hóbortokat”. Végül is ápolónő lesz Judit, de minden hivatástudat nélkül. Szerelmes lesz a mostohabátyjába, Neumann Ákosba, aki sorsára hagyja Juditot, amikor az gyereket vár tőle. A regény legdrámaibb fejezetei éppen azok, amelyekben a „leányanyaság” kálváriáját írja le Dobó Piroska, az emberi önzés és stupiditás variánsait, itt és most, székesfővárosunkban. Még a gyermekét is elveszik tőle, miután csúnya kelepcét állít neki az az idős lumpen házaspár, amelynek gondozását - lakáshoz jutás reményében - elvállalja. Rossz házasságba menekül, hogy visszakaphassa a kislányát, s közben megismerkedik az igazi szerelemmel is. Ez az a fordulat az életében, amely felébreszti Csipkerózsika-álmából, erőt ad ahhoz, hogy felismerje igazi hivatását és tehetségét. A regény utolsó soraiban arról értesülünk, hogy miután elhagyta a családját, szakított vele a szerelme, első kiállításának megnyitására indul mesterével. Mi tagadás, kicsit meghökkentő ez a befejezés, ez az „anti-Makra” sztori, s az olvasó egyáltalán nem érzi meggyőzetve magát, hogy Balázs Judit most már sínen van, megtalálta a helyét az életben. Hiszen ugyanazok a motívumok hátráltatták felismerését és vállalását, mint Makra Ferencét Kertész Ákos regényében. Balázs Judit dolgát nehezítette az is, hogy árvaként kegyelemkenyéren nőtt fel, hogy harcolnia kellett az emancipációért is. Kissé sok is ennyi teher egy regényhős vállán, s ezért érezzük „deus ex machina” megoldásnak a happy end-es befejezést. Azért kell (és érdemes) ezt szóvá tenni, mert Dobó Piroska könyve nagy életismeretről és finom beleérzőképességről tanúskodik... Horpácsi Sándor (Dobó Piroska: A szembesítés. Szépirodalmi, 245 oldal, kötve 27 Ft.) Picasso rajza A szerelem c. kötetből (Európa-Helikon)