Könyvvilág, 1986 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1986-01-01 / 1. szám
Ágyúlövés helyett In memóriám Kardos György Ez a kor, amelyből Kardos György most kihullott éppen úgy megalkotta a maga jellegzetes férfiak, mint a megelőző sorsfordító korszakok. Prototípus volt, korsűrítmény, szinte plakátra való jelképalak. Élete fejlődésében, jellemében, tetteiben és munkájában ennek az utóbbi negyven esztendőnek mindegyik váltása, és felívelése-fehorgadása benne volt. De a kor embere volt Kardos György abban a nemesebb értelemben is, hogy nemcsak elszenvedte és tükrözte, hanem erőteljesen alakította is ezt a világot. Nagy adóssága a magyar irodalomnak elsősorban önmagával szemben, hogy ezek az eltéveszthetelenül kelet-középeurópai sorsok nincsenek még igazán megírva; hogy ezek a regényes életek, amelyeknek kezdő fejezetében az üldözöttség keserűségei és lélekedző életveszélyei vannak bevésődve, s amelyeknek további viharos fejezeteit kemény szükségszerűségek alakították, nem gazdagítják meg a nemzeti önismeretet. Szinte érthetetlen, hogy Kardos György regényes élete még nem inspirált egyszerre több írót is, egy-egy sorsregényre. Konfliktus, drámai csomósodás, harc, fény és árnyék mind-mind adva van ebben az életben. Itt élt köztünk egy regényhős, akinek a múltja éppen úgy megörökítésért kiáltott, mint a jelene; akinek a felszabadulás - hogy mást ne említsünk - nemcsak a régi rend bűnei megtorlásának a lehetőségét, de új bűnök elkövetésének az alkalmát is meghozta, és akit mégis teljesen ártatlanul hurcolt meg és ítélt el az a hatalom, amelyiknek buzgó harcosa volt. Shakespearei sorsú férfi volt a Magvető Könyvkiadó igazgatója. Ez a múlt, ezek a shakespearei fordulatok és ez az örökösen a fegyver markolatát szorongató katonaember mindig ott érződött a létező-mozgó lénye mögött. Az írók, akiknek a könyveit kiadta, az írók, akikkel barátságot kötött, a lektorok, akiket vezetett, és a vezetők, akikkel tárgyalt, küzdött, akiknek jó szolgálatokat tett tapasztalatai feltárásával, mind tudták vagy érezték ezt. Mindig ott sejtették e mögött a mozgékony, akaratos, örökké tervező és örökké megvalósító, rugalmas menedzser mögött az elszánt katonaférfit, a fegyveres embert. Hallgatólagosan, de értelemszerűen benne volt ez minden vele kötött szerződésben, minden kézfogásban és minden tanácskozásban. Kardos György élete, munkája és nem utolsósorban a teljesítménye is egyike azon különleges korsajátosságoknak, amit nagyon nehéz megértetni egy kívülállóval. Hogyan válik egy ilyen fegyveres férfiből a modern magyar irodalom Nr. I. kiadója, istápolója, ösztönzője, az egész magyar könyvkiadás meghatározó személyisége, aki írósorsokkal írta meg a saját sorsát. Mert ez történt. Kardos György favoritjai a mai irodalom sztárjaivá váltak és ezeknek a csillagoknak a tündöklése az ő fényforrás voltát is csak kiemelte. Ugyanígy az ellenszenve vagy a haragja képes volt hosszú pislákolásra kényszeríteni szupernóvákat. Hogy igazságosak voltak ezek a választásai, ítéletei és döntései? Bizonyára nem mindig. Dehát ugyan ki mondhatja el magáról ebben a mi világunkban, hogy maradéktalanul igazságos? Kardos legalább mert elfogult és szubjektív lenni. Dédelgetni is tudott, meg ütni is. Mint a fegyveresek általában, akik persze éppen annyi érzékenységgel és szeretetéhséggel vannak megrakva mint a nem-fegyveresek, csak szemérmesebben titkolják: virággal a kezükben, csókra éhesen térnek haza a csatából, ahol vérük folyt és ahol ők is öltek, ha kellett, de aztán mégis olyan esetlenül és félszegen tartják a kezükben a piros virágot, mintha szégyelliök kellene. Kardos György vonzódott a romantikához. Ezért voltak kedveltjei a romantikus hajlandóságú írók. Egyik nagy alkotása, a Rakéta talán nem ennek a romantikakedvelésnek volt a terméke? Egy irodalomban, amelyiknek lényegében véve csak két szépirodalmi könyvkiadója van, az egyiknek a magatartása, személyisége, súlya meghatározza a másikat is. Kardos nemcsak érzékelte ezt, hanem megértette és döntéseit mindig ennek az egészre gyakorolt hatásnak a szemszögéből is mérlegelte. Irányított, befolyásolt, emelt vagy süllyesztett, de mindig tisztán látta, hogy működése több mint egy kiadó vezetése, és valamely nála megjelenő könyv más írók más könyvének lehet nemzője vagy bábája. Gerjesztette, szervezte, válogatta és rostálta a magyar irodalmat és mindig olthatatlan szenvedéllyel. Személyes ügyévé vált minden általa kiadott könyv. Ott lehetett látni a könyvsátornál szinte riadt szemmel bámulni a vásárlók, a dedikáltatók hadoszlopait. Mintha mindig kevesellte volna a tömeget, amelyik a Magvető könyveiért tolong. Miért nincs ott mindenki? És most már ő sincs itt. Többet nem teszik a jelentést az asztalára. Nem szív el több Munkást, Sem Symphoniát. A fegyveres férfi, aki írósorsokkal írta meg az életét, kisétált a magyar irodalom csatamezejéről. Az ilyen emberek megérdemlik, hogy „ágyúlövés” legyen a búcsúztatójuk. Hiszen éppen olyan csend és űr marad utánuk, mint a nagy dörrenések után. Csurka István //£T£iíf-antológia Antológiát leginkább az együttinduló fiataloktól szoktak megjelentetni, mintegy felmutatni névjegyüket, vagy már befejezett életművekből válogatják össze az időállónak bizonyuló darabokat. A Zimonyi Zoltán által összeállított antológia - Az ének megmarad - más jellegű. Életük deléhez, az első öszszegezésekhez már elérkezett, de még nem lezárt életművű alkotók verseiből válogat: Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József és Serfőző Simon verseit sorakoztatja egymás mellé, illetve csoportosítja gondolatok, témakörök, hangulatok szerint. A tájékozatlan gyanakvó akár meg is kérdezhetné: szükséges ilyen antológia, mikor a benne szereplő költők kötetei, sőt gyűjteményes kötetei hozzáférhetőek? Az ének megmarad ismerője határozott igennel válaszolhat: ez az antológia - irodalomtörténeti érdekű válogatás. Igaz ugyan, hogy a benne szereplő költők arca külön-külön ismert, de rokon törekvéseikről, rokon útjukról, közös vonásaikról még az irodalommal foglalkozók legtöbbjének is homályos a képe. Alig-alig tudunk még érdemlegeset a Hetek néven indult költői csoportulásról, amely a hatvanas években a magyar lírai hagyomány korszerű továbbhozását ígérte, a Juhász Ferenc, Nagy László nevével jelzett örökség természetes továbbfolytatását a népiség és modernség, a szociális látás és a nemzeti gondok iránti érzékenység jegyében. A kritika, kezdeti jelzések után, elfelejtette tudatosítani eme szándékukat és hozományukat. Az ízlés, az irodalmi elképzelések részben más irányban alakultak, ők maguk nagymértékben perifériára szorultak; nem lehetett teljes a kibontakozásuk. De eredményeik - ez az antológia is mutatja - így is jelentősek, s törekvéseik, elgondolásaik ma is jogosultak. Költészetükben több értéket képviselnek, mint amennyire az irodalmi tudatban jelen vannak. Zimonyi Zoltán mindenekelőtt a Hetek közös vonásainak a felmutatására törekszik, közös ciklusokba csoportosítja a különböző költők összetartozó műveit. Az egyes költői arcok így haloványabban mutatkoznak meg az antológiában, de a közös vonások, a nemzedéki összetartozás sokkal erősebben feltetszik. Zimonyi Zoltán a Hetek teljes költészetének ismeretében válogat, ízlése biztos, mértéke magas; a legjellemzőbb, legértékesebb vonásokat mutatja fel az antológiába emelt versekkel. Kísérő tanulmánya is több a szokványos utószavaknál; ürügyén egy szinte végleges érvényűnek tetsző irodalomtörténeti vázlatot, illetve fejezetet írt a Hetekről. Megírja indulásukat, fogadtatásukat, elképzeléseiket; jelzi költői hozományukat, perifériára kerülésüket; találóan beszél az ízlésváltozásról, a lillafüredi találkozóról s Miskolc és a Napjaink magyar költészetbeli szerepéről. Tekintetét nem homályosítja sem az emlék, sem a baráti szeretet. Megállapítja, hogy a Hetek „rokon vonásaiból nem rajzolódnak ki új irányzat kontúrjai (...) A Petőfi-Ady-József Attila—Illyés és Nagy László vonal folytonosságát képviselik; indulásuk idején legtöbbjükre Juhász Ferenc volt a meghatározó, Nagy László (...) romlatlan fényű csillagként ragyogott fölöttük mindhalálig, s a tisztaság zászlaja ma is törekvéseik előtt”. Gyöngéiket sem hallgatja el: kevesebbet hoztak, mint ígérték: néhány kijelentésen túl nem volt megfogalmazott programjuk, nem volt teoretikusuk stb. A Hetekről mint csoportosulásról is szabatos, érvényes leírást ad: „Szabadcsapatszerű, laza közösség; sosem fogódzkodtak össze falanxszerűen, külön utat járnak, külön-külön közelítik a közös célt; közös tervek, taktikák és praktikák, programok és parancsok, tisztek és parancsnokok nem kapcsolják őket öszsze, rokonszenvük és vonzalmuk mégis egymás felé fordítja a figyelmüket, sőt olykor akaratlanul össze is hangolja a mozgásukat. Az irodalomtudomány elég régóta ismeri az ilyen, irányzaton belül kialakult laza, inkább elvi kapcsolatokokon alapuló kisebb csoportosulás fogalmát, az irányt (ellentétben a szorosabb, mesterek körül kialakult kör, iskola fogalmával).” Pontosan méri fel Zimonyi Zoltán Miskolc szerepét is a Hetek jelentkezésében, így az újabb magyar költészet történetében is. A Hetek - írja - „kísérlet volt arra, hogy vidékről, Miskolcról egy fiatal költő és egy ambiciózus, szintén fiatal irodalomtörténész-szerkesztő összekovácsoljon egy olyan csoportot a hatvanas évek fiatal költőinek első hullámához tartozókból, amely majd ráfénylik a Napjainkra.” Ennek a kísérletnek is emléket állít az antológia. Rárajzolja Miskolcot az újabb magyar költészet térképére. De nem csak emlékállítás, nem csak irodalomtörténeti igazságtevés ez az antológia. Szerkesztője napjaink irodalmi életében is szerepet szán e gyűjteménynek. Úgy véli, ha a Hetek költészete a hatvan-hetvenes években „előőrsként” adott jelzéseket a társadalmat veszélyeztető bajokról, most az érzelmi mozgósításban, juthat újra szerephez, a Hetek öröksége újabb költészetünk szociális és nemzeti lelkiismeretét erősítheti. Czine Mihály (Az ének megmarad. Hetek. A miskolci II. Rákóczi Ferenc megyei Könyvtár kiadványa. 236 oldal, kötve 50 Ft.) Kardos György Aczél György társaságában az 1982. évi ünnepi könyvhéten a Váci utcai könyvsátrak között (Fotó: Sipos Imre) . KÖNYVILAG