Könyvvilág, 1986 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1986-01-01 / 1. szám
„Az időt mi hoztuk magunkkal” Idestova negyven éve annak, hogy a magyar irodalomtudomány folyamatosan foglalkozik irodalom és szocializmus kapcsolatának vizsgálatával, a szocialista irodalom történetével, elméletével és jelenével. Természetesen tudománytörténeti szempontból is rendkívül változatos ez a negyven esztendő, s a szocialista irodalom vizsgálatának és gyakorlatának voltak szigorúan körülhatárolt, szektás, és nyílt, az igazi tudományos eredmények elérése szempontjából igen termékeny szakaszai. A tájékozatlanabb olvasó azt hihetné, hogy ennyi évtized után nyilván már minden fontosat feltárt a szakirodalom, sőt, népszerűsítette is eredményeit, csak a monográfiákhoz, szövegkiadásokhoz kell fordulni. Azonban ez messzemenően nincs így. Nemcsak azért, mert elvileg minden tudományos vizsgálódás befejezhetetlen és kimeríthetetlen, hanem azért sem, mert éppen ezen a területen sok a máig feltáratlan anyag, sok az olyan tény, amely csak a közelmúltban vált ismertté, s mindezek eleve színezik, sok esetben pedig döntően átformálják azt a képet, amely a szocialista irodalom egyes szakaszairól, törekvéseiről, alkotóiról él bennünk. Hogy ez mennyire így van, azt egy most megjelenő tanulmánykötet is bizonyítja. „Az időt mi hoztuk magunkkal" egy sorozat hatodik darabja. 1962 óta jelennek meg az Akadémiai Kiadó gondozásában és Illés László szerkesztésében a „Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből” kötetei (Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből, „Jöjj el, szabadság!", „ Meghallói a Törvényeknek", „Vár egy új világ", „Az Úrnak tenni hitet"). A téma iránt érdeklődő olvasó tudja, hogy ez a sorozat csak egyik formája a szocialista irodalommal kapcsolatos kutatási eredmények közzétételének. Ezen kívül más - magyar és idegen nyelvű - tanulmánykötetek, monográfiák, szaktanulmányok jelentek meg, csak a legutóbbi évtizedben is szép számmal. A kutatások során szinte kikerülhetetlen a nemzetközi együttműködés. A szocialista irodalom első nagy korszaka, a két világháború közötti szakasz a magyar szocialista irodalom számára jelentős részben emigrációs körülményeket jelentett: magyar írók, művészek és tudósok kapcsolódtak be a bécsi, berlini, moszkvai baloldali és főleg kommunista művészeti életbe. Szerepük nemegyszer úttörő és kezdeményező volt nemcsak a magyar irodalom, hanem az adott ország kultúrája számára is. Gyakran mélyítette ezt a szerepet a szocialista irodalom és irodalmi élet erősen nemzetközi jellege, a kölcsönhatások állandósága. E kötetben például hangsúlyosan szó esik Kassák Lajosnak és mozgalmainak osztrák kapcsolatairól. Csaplár Ferenc gazdagon dokumentálja, hogy Kassáknak és a Mának sikerült „beépülnie” az osztrák kulturális életbe, s ha e hatás nem is elementáris, mindenképpen jelentős. Elementáris viszont az a hatás, amelyet pályája egyes szakaszaiban Lukács György gyakorol az európai szocialista mozgalomra, melynek egyes szakaszairól, csomópontjairól e kötetben számos alkalommal esik szó, s bár a tény maga közismertnek tekinthető, mindenkori konkrét megjelenési formája már nem. Gondoljunk például arra, hogy Lukács György 1930 és 1945 között keletkezett esztétikai írásainak többsége magyarul csak 1982-ben jelent meg! S gondoljunk arra, hogy a közelmúltban mennyi vita zajlott - főleg német nyelvterületen - Lukács hatásának pozitív és negatív vonásairól. A szocialista irodalom múltjának vizsgálatával kapcsolatban nemcsak az az észrevétel szokott elhangzani, hogy alig van itt már kutatnivaló, hanem kimondva vagy csupán sejtetve az is, hogy nem időszerű, nem „korszerű” most ez a témakör. Korszerűtlennek viszont éppen ez a nézet nevezhető. A múlt tudományos vizsgálata sohasem időszerűség kérdése. S különösen így van ez saját legközvetlenebb múltunkkal, a szocialista irodalom hőskorával. Rendkívül termékeny tanulságokat kínál ez a „hőskor”, s nemcsak tényleges hősiességével, úttörő jellegével, hanem súlyos ideológiai és politikai tévedéseivel is. „Az időt mi hoztuk magunkkal” című kötet 25 tanulmánya nemcsak a hőskorral foglalkozik, anyaga sokkal tágabb. Bárhonnan közelítünk hozzá, a sokrétűség, a vizsgálódási szempontok gazdagságát tapasztalhatjuk. Ha az időhatárokat vizsgáljuk, elsősorban a húszas és a harmincas évek irodalmával szembesülhetünk, de egyes írások az 1945 utáni szakaszt is vizsgálják. A világirodalom térbeli tágasságát is megtaláljuk, hiszen - bár a magyar irodalom a leghangsúlyosabb - a német és a szovjet irodalom mellett a skótoktól az észtekig, a koreaiaktól Észak- Amerikáig terjed a választék. Hasonló gazdagság figyelhető meg a tárgyalás fő szempontjának kiválasztásánál: egy-egy nagyobb tárgykör összefoglalására vállalkozó írás (például Az észt proletárirodalom, vagy A Korunk és a népi irodalom) mellett olyanok is vannak, amelyek egy részkérdést vagy annak is egyetlen fő gondolatát elemzik - ide főleg a Lukács Györggyel foglalkozó írások sorolhatók be. Hangsúlyosan történeti szempontú elemzések (József Farkas, Csaplár Ferenc, Jean Relinger, Szili József, Láncz Sándor), eszmetörténetiek (Szántó Gábor András, Illés László, Lackó Miklós, Pomogáts Béla) váltják egymást, s olyanok is, amelyek a hatástörténetet állítják a középpontba (Sziklai László). Nem hiányoznak a műelemzések, műértelmezések sem (Aczél Géza), s ennek sajátos eseteként az elméleti művek elemzésére is sor kerül - elsősorban Lukács kapcsán (Egri Péter, Szerdahelyi István, Almási Miklós). Külön ki kell emelni a több szempontot termékenyen egyesítő elméleti-filozófiai megközelítést (Köpeczi Béla, Jurij Barabas, Aradi Nóra, Szabolcsi Miklós). S végül: nem kizárólag az irodalomról esik szó, helyet kap a képzőművészet is (Láncz Sándor, Aradi Nóra), s az irodalom fogalma is rendkívül tág, hiszen nemcsak az irodalmi élet folyamatai tartoznak szükségszerűen bele, hanem a szocialista irodalom esetében különösen hangsúlyosan azok a politikai és eszmei-ideológiai folyamatok is, amelyeknek elemzése elkerülhetetlen a hiteles kép kialakításához. Első pillantásra arra is gondolhatnánk, hogy ez a tematikai és megközelítésbeli tágasság megemészthetetlen adathalmazzá vagy jobb esetben színes kaleidoszkóppá teszi ezt a vastag gyűjteményt. Azonban nem így van, s ez nemcsak a szerzőknek, hanem a szerkesztésnek is érdeme. Az egyes tanulmányok között rengeteg a kapcsolódás, és a sokszínűségen belül is található két csomópont, az egyik a húszas és harmincas évek közép- és kelet-európai proletárirodalma és annak mozgalmai, a másik pedig Lukács György munkássága. Igen tanulságos például annak a sokfelől elemzett folyamatnak a nyomon követése, hogy miképpen képzelik el egyes művészek és teoretikusok az új kor forradalmi művészetét, s hogy milyen vitákban alakulnak, formálódnak a különböző nézetek. S ebben az irodalomtörténeti és eszmetörténeti összefüggésben még olyan kisebb jelentőségű író is érdekes lesz, mint Kahána Mózes, akinek korai messianisztikus kommunizmusa nemcsak jellemző reakció egy forradalmi korszakra, hanem a későbbiekben az írói elmélyülés ideológiai akadálya is (Szántó Gábor András). Máig szóló tanulságokkal szolgál Barbusse küzdelme a Monde című folyóiratban az értelmiség megnyeréséért. Barbusse ki kívánta tágítani a proletárirodalom fogalmát, de a kor pártpolitikája éppen az ellenkező véglet felé haladt, s a lap így megbukott (Jean Relinger). Nem egyszer találkozhatunk olyan gondolatokkal, írói megoldásokkal, amelyeknél kölcsönhatásról aligha lehet szó, mégis párhuzamosak általunk jól ismert jelenségekkel. Hugh MacDiarmid költészetének kitűnő bemutatásából (Szili József) megtudhatjuk, hogy részben József Attilával rokonítható gondolatokat fejtett ki - s éppen az 1930-as években - a modern szocialista, tudományos alapozású költészetről. Arra egy ilyen rövid bemutatásban nincsen mód, hogy minden egyes írást sorra vegyünk. Azt azonban meg kell állapítani, hogy az egyes tanulmányok jórészt magas színvonalúak. Adatfeltárásukat korszerű elemzések, széles összefüggésekbe ágyazott értelmezések követik. A mai irodalomtudomány megfontolt, tárgyilagos kritikával közelít a húszas évek sokarcú és sokféle tévedést hordozó proletárirodalmához csakúgy, mint a harmincas években kialakuló „egyarcúsághoz”, szektás türelmetlenséghez. Mégis van bíráló észrevételem. Egyrészt némely írásban túlteng az adatok, tények ismertetése, s ez főleg olyankor tehertétel, ha a tárgyalt művek többnyire hozzáférhetetlenek. Másrészt egy-két írásban jelentkezik a túlzottan kiegyensúlyozó szemlélet és ellentéte, a végletes fogalmazás. S még egy megjegyzés: bármily gazdag is ez az anyag, egyvalami szegényes benne: az 1945 utáni szocialista irodalom vizsgálata. Igaz ugyan, hogy egy önállóan is megjelentethető, Lukácsról szóló tanulmánysorozat is helyet kapott itt, s ennek jelentős része Lukács 1945 utáni munkásságával foglalkozik (Egri Péter, Szerdahelyi István, Almási Miklós, Sziklai László), de ezeken kívül mindössze két írás (Sárközy Péter, Agárdi Péter) vizsgálja az utóbbi negyven év egy-egy szeletét. Márpedig ebből a korszakból is egyre több válik „történelemmé”. A sorozat újabb kötetei remélhetően nagyobb teret tudnak majd szentelni az 1945 utáni szakasznak, s ez a témakör bizonyára tovább fogja szélesíteni olvasóinak táborát. Vasy Géza („Az időt mi hoztuk magunkkal”. Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből. VI. Akadémiai Irodalom — szocializmus, 691 oldal, kötve 177 Ft.) József Attila Kassák Lajos (Molnár Edit felvétele) KÖNYVILAG 3