Könyvvilág, 1991 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1991-01-01 / 1. szám

Ttamtejetpéldány az olvasónak Kerényi Ferenc: Magyar színháztörténet 1790-1873 A hazai teátrumhistória régésze, jegyzője, magánszerelmese, analitikusa, közhírré tevője. Nem oktalanul szól itt persze, hatá­rainkon túli s időnkön inneni nyelven: archaikus jelleget és eu­rópai, mi több: egyetemes hátteret nyerhet így a téma. Mindeh­hez kell azért elegendő független sitzfleisch, magyarán - illő képzavarral élve -: élénk fizikai-szellemi helybenülőkészség. Mi más vehetne különben rá egy épelméjű embert, hogy energiával, ténytisztelettel, szenvedéllyel efféle irracionálisnak tetsző mes­terségbe rugaszkodjék. Tudhat valamit, amit mi nem tudunk. Ta­lán azt, hogy a dolgok nemcsak racionálisan vannak. S hogy ne­tán épp a merőben ésszerűtlen dolgokért érdemes élni. - Kezdjük egy meglehetősen általános kérdéssel. Lehet-e egy embernek, aki életét a színház­nak s a vele kapcsolatos kutatá­soknak szenteli, valamilyen sa­játos színházi világszemlélete? - Azt hiszem, nem. 1983- ban lettem a Magyar Színházi Intézet igazgatója, évek óta dolgozom jelen könyvünkön, a magyar színház történetén (melynek Székely György a fő­­szerkesztője), de mindkét mi­nőségemben történészként kö­zelítettem munkámhoz. Most szerkesztőként, bizonyos tanul­mányok szerzőjeként sem tet­tem mást: színművészetünk kétszáz éves múltjában (s a hi­vatásos színjátszás előzményei­ben) próbáltam felismerni a legfontosabb erővonalakat. Abban a reményben, hogy ezek meghosszabbíthatóak a jelenig, esetleg még a jövőbe is mutat­hatnak. E felfogás jegyében mód nyílt arra, hogy eligazod­jam a felületi jelenségek mö­götti összefüggésekben is, s mellőzhettem mindazt, ami a nyilvánosság előtt többnyire csak felparázsló indulatok, sze­mélyeskedő viták formájában látszik. A történészi szemlélet ez esetben azonban nemcsak for­rástiszteletet, tényfeltárást je­lent, hanem - eltérően, mond­juk, a köztörténet vagy a politi­katörténet megközelítésmódjá­tól - itt talán másfajta beleér­zőkészségre, művészi érzékeny­ségre is szükség volt. Az efféle empátia persze nem ártana egyetlen történésznek sem, azonban sajnos, művészeti kér­désekben olykor a legkiválóbb történészek is leblokkolnak; nem vesznek észre olyan jelen­ségeket, amelyeket a hétközna­pi ember is észrevehet.­­ Közismert tény: történettu­dományunk egyik nagy fogyaté­kossága volt az elmúlt hosszú időszakban (és talán nemcsak 1945 után), hogy úgynevezett nagy eseményekhez, évfordulók­hoz, ünnepekhez stb. kötődött. A köznapok története, a mentali­tástörténet, a művészet históriá­jának hiteles taglalása elma­radt. Úgy tudom, a magyar szín­­háztörténet-írás is szenvedett eb­ben a betegségben ... - Sőt, valamennyi történeti jellegű tudomány közül legto­vább a színháztörténet őrizte meg romantikus jellegét. Mi­után a magyar nemzeti művé­szetek a romantika korában jöttek létre, ez egyben megha­tározta fejlődésük irányát is. És amint a romantika megőrzendő értékké vált (s ez elég korán, már 1949 után megkezdődött), e szemlélet tüstént elkezdett konzerválódni. Azután átmen­­tődött a dualizmus korába, sőt, még a huszadik századba is. Ilyképpen a magyar színház­­történet hosszú-hosszú időkön át olyan legendáriumok és anekdoták gyűjteményévé vált, amely - természeténél fogva: a legesetlegesebb elfogultsággal - felértékelt jelenségeket, alko­tó személyiségeket, szervezeti formákat. A legendák ez eset­ben is elfedték a valóságot, és igen sokat ártottak a magyar színházművészetnek. Elfoga­dottá tette ugyanis a „bezzege­­tést”. Ha egy fiatal, nagy tehet­ségű színész valamit szokatla­nul játszott, azonnal fanyalog­va megszólalt valaki: „Bezzeg az én ifjúkoromban ezt más­képp játszották.” Mondanom sem kell, hogy ez mennyire konzerválóan, sőt, bénítóan ha­tott. A színháztörténész persze nem nélkülözheti a legendákat sem, de addig kell tisztogatnia őket, amíg meg nem találja ezek valóságmagvát, a cáfolha­tatlan tényeket. - De vajon mennyire van módja arra, hogy tényekkel szembesítsen ? Megőrződtek-e egyáltalán a hitelesnek tekinthe­tő dokumentumok? S az ilyen módszerrel élni kívánó történész támaszkodhat-e megfelelő szak­mai előzményekre, elődökre? - A magyar színházművé­szet hiányossága egyrészt, hogy fogyatékos hagyománytudata legföljebb bizonyos nevek fel­sóhajtásában merül ki. Ó, a nagy Egressy! Ó, a nagy Déry­né! Ó, a nagy Bajor Gizi! - mondogatják, de hogy nagysá­guk miben állt, milyen színházi konvenciórendszerben dolgoz­tak, mekkora személyiségtöbb­letet tudtak ehhez hozzáadni, arról sejtelmük sincsen. A meg­felelő történeti ismeretek hiá­nyát, az elméletellenességet egyébként az is okozza, hogy Színművészeti Főiskolánkon - gondolom, ez példátlan jelen­ség - soha nem tanítottak sem magyar, sem egyetemes szín­háztörténetet. A korábbi fogya­tékos hagyománytudat így má­ra meglehetősen kiüresedett... Ami a forrásokat illeti, bi­zony ezekkel sem dicsekedhe­tünk különösebben. Igaz, a múlt század végén Váli Béla és kivált Bayer József kitűnő, má­ig hasznosítható munkákat al­kotott. A múlt századvég pozi­tivistái még úgyszólván teljes forrásanyagban tallózhattak, s ezt a lehetőséget érvényes met­szetek készítésére használták fel. A Monarchia idején még úgy látszott, nem kell sietni, hi­szen a következő jól képzett kutatógárda majd folytatja és befejezi a munkát. Aztán jött az első világháború, jött Tria­non: rengeteg dokumentum megsemmisült vagy a határon túlra került. S a pusztulás-pusz­títás folytatódott: a második világháborúban semmivé vált például a Nemzeti Színház csaknem teljes irattára. Ma te­hát már csak a hajdaninál sok­kal kisebb forrásbázison dol­gozhatunk. Valamennyire sike­rült azonban a szükségből erényt csinálnunk: a magyar színháztörténet-írás fiatalabb nemzedékét ez a helyzet arra kényszerítette, hogy új források után nézzen, hogy kontroll-for­rásokat keressen. A történészi munka teljes eszköztárát már a forráskutatásban be kellett te­hát vetnünk. Mindez jótéko­nyan hatott a legendák leküz­désére. - Tárgyunkra térve: vajon a Magyar színháztörténet első, az 1790 és 1873 közti időszakot fel­dolgozó kötete nem látta-e kárát az említett megannyi fogyaté­kosságnak, hiánynak, vagy akár annak a ténynek, hogy bizonyos források mindmáig hozzáférhe­tetlenek? - Mindebből, persze, óha­tatlanul támadtak nehézsége­ink. Egy jellemző példa: Ma­gyarországon - engem is bele­értve - máig sincs egyetlen fő­hivatású színháztörténész, aki kizárólag e kutatásokért kapna fizetést. Bizonyos külföldi for­rásokhoz a legutóbbi időkig nem lehetett hozzáférni. Ideha­za a politikai és anyagi helyzet változása, sajnos, nem kedve­zett a korábban megindult, jó szintéziseket hozó helytörténeti kutatásoknak. Igaz viszont, hogy jó néhány magyar regio­nális közgyűjteményben sike­rült új alapkutatásokat elindí­tani. (Megjelent például Sze­ged színháztörténetének forrás­­gyűjteménye, készül Esztergo­mé és Győré.) Célunk most az, hogy miközben folytatjuk szin­tetizáló munkánkat, igyekez­zünk a forráskutatást is korsze­rű színvonalon tartani. Tudjuk persze, hogy Horváth Jánosnak igaza van: minden jó szintézis csak időleges lehet. Legfris­sebb eredményeink - még 1990-es keletkezésűek is - min­denesetre naprakészen beleke­rültek ebbe a kézikönyvbe, így talán - amíg az újabb kutatá­sok szét nem feszítik ezt az ösz­­szefoglalást - rögzíthettük je­lenlegi ismereteink lényegét, az adott terjedelemben közzétehe­tő maximumot.­­ Hadd tegyek fel egy zsur­­nalisztikus kérdést: megítélése szerint melyek ennek az össze­foglaló munkának a legfőbb új megállapításai? Mennyivel gaz­dagodott e kötet révén a magyar színháztörténet? Pusztán egy új szintézissel (bár ez sem kevés), vagy ennél többel is? - A kötet természetesen egy kor - a mi korunk - szemszögé­ből rögzíti színháztörténetünk múltját. A szerkesztők-szerzők szemléletmódja, legjobb tudása szerint. Többlete ennek a kötet­nek talán az, hogy nemcsak a históriát tárja fel, mutatja be, hanem a magyar színház múlt­jának szociológiai modelljét is igyekszik megrajzolni. Beleért­ve a befogadót, tehát a közön­séget is. Ekképpen a színház visszakerül abba a társadalmi közegbe, amelyből vétetett, amelyben élt és amelyre hatott. A színházi közönségtörténet kutatása nemcsak nálunk, a vi­lágon is még viszonylag friss, majdhogynem újdonságnak számít. De - túl ennek tudomá­nyos értékén - azért is jelentős dolog ez, mert így kiderült - hogy én is publicisztikusan fo­galmazzak -, bizonyos mai problémáknak kétszáz éves elő­történetük van, s ezeket mind­máig nem sikerült orvosolni a magyar színjátszás javára. Az ilyen és hasonló megállapítá­sokhoz épp az említett modell­alkotás vezetett el. - A magyar történésznek - akár elismeri ezt, akár nem - gyakran még ma is kisebbségi érzés vezérli a tollát. Azt gondol­ja - olykor ki is mondja -: ná­lunk a dolgok mindig később, másodlagosan történtek meg, itt szervetlen volt a fejlődés, perifé­rián élünk. Vajon a színháztörté­nésznek is támad ilyen rossz ér­zése, vagy öntudattal illesztheti a színháztörténetünket az egye­temes teátrumhistóriába? - A legjelentősebb színházi folyamatok - mint ismeretes - ma sem Magyarországon zajla­nak, és régebben sem zajlottak itt. Kosáry Domokos centrum­periféria elméletét azonban nem a kisebbségi érzés jegyé­ben igyekeztünk hasznosítani. Térségünk viszonyrendszerei nemcsak bonyolultabbak, ha­nem érdekesebbek is, mint gondolnánk. Bécs kultúraköz­vetítő szerepét, természetesen, nem tagadhatjuk, de nincs is miért tagadnunk. A távolabbi perifériák irányában Magyar­­ország ugyanis ugyanilyen köz­vetítő szerepet játszott. Ré­szünk volt például a szerb nem­zeti színjátszás kialakulásában, s bizonyos értelemben a romá­néban vagy a szlovákéban is. De, persze, ugyanakkor a köl­csönhatás is működött. Ilykép­pen ezt a színjátszást mégis egy tágabban értelmezett európai modell részeként lehet vizsgál­ni.Egy-egy ország, nemzet fej­lődéstörténetében a színháznak bizonyos időszakokban akár kiemelkedő szerepe is lehetett. Nálunk például a tizenhatodik­tizennyolcadik század folya­mán nyolc-tízezer iskoladrámai előadás regisztrálható. Ezek zöme nem maradt meg az egy­házi iskolák falain belül. Ha te­hát átlagosan száz-száz nézőt számítunk, az említett időtar­tamban egymilliós közönségről beszélhetünk. Az iskolavárosok javarészt az akkori ország karé­ján helyezkedtek el, tehát a tö­röktől nem érintett területeken: a Felvidéken, Erdélyben, Nyu­­gat-Magyarországon. Akkor ez volt a megtartó színházi erő. A hivatásos színjátszás viszont a központi, magyarlakta terüle­tekről indult el, s onnan ment a vegyes lakosságú karéj felé. Ennek is igen jelentős és sajá­tos szerepe lehetett, hiszen ab­ban a korban a színház volt az egyetlen demokratikus művelő­dési, szórakoztató intézmény. A gróf ugyanazt látta-hallotta a páholyban, amit inasa a karza­ton. - Ad-e a Magyar színháztör­ténet - mondjuk így - színházi, színészi stílustörténetet? Nyo­mon követhető-e egyáltalán a stílusváltakozás ? - Válaszom mindkét kérdés­re: igen. A deklamáló, síró­éneklő stílustól (Bajza József jóízű meghatározása ez), amely Nemeskürty István szerint a históriás énekmondóktól, má­sok szerint az iskolai közös bif­­láztatásból származik, az 1830-as évek zengzetes-dalla­­mos stílusán át, Odryék mo­dern, a freudi lélektanra alapo­zott stílusáig követjük a válto­zást. A többiről a készülő má­sodik kötetben esik szó. Nádor Tamás­ Fotó: Vahl Ottó KÖNYVILÁG 5

Next