Könyvvilág, 1991 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1991-01-01 / 1. szám
Ttamtejetpéldány az olvasónak Kerényi Ferenc: Magyar színháztörténet 1790-1873 A hazai teátrumhistória régésze, jegyzője, magánszerelmese, analitikusa, közhírré tevője. Nem oktalanul szól itt persze, határainkon túli s időnkön inneni nyelven: archaikus jelleget és európai, mi több: egyetemes hátteret nyerhet így a téma. Mindehhez kell azért elegendő független sitzfleisch, magyarán - illő képzavarral élve -: élénk fizikai-szellemi helybenülőkészség. Mi más vehetne különben rá egy épelméjű embert, hogy energiával, ténytisztelettel, szenvedéllyel efféle irracionálisnak tetsző mesterségbe rugaszkodjék. Tudhat valamit, amit mi nem tudunk. Talán azt, hogy a dolgok nemcsak racionálisan vannak. S hogy netán épp a merőben ésszerűtlen dolgokért érdemes élni. - Kezdjük egy meglehetősen általános kérdéssel. Lehet-e egy embernek, aki életét a színháznak s a vele kapcsolatos kutatásoknak szenteli, valamilyen sajátos színházi világszemlélete? - Azt hiszem, nem. 1983- ban lettem a Magyar Színházi Intézet igazgatója, évek óta dolgozom jelen könyvünkön, a magyar színház történetén (melynek Székely György a főszerkesztője), de mindkét minőségemben történészként közelítettem munkámhoz. Most szerkesztőként, bizonyos tanulmányok szerzőjeként sem tettem mást: színművészetünk kétszáz éves múltjában (s a hivatásos színjátszás előzményeiben) próbáltam felismerni a legfontosabb erővonalakat. Abban a reményben, hogy ezek meghosszabbíthatóak a jelenig, esetleg még a jövőbe is mutathatnak. E felfogás jegyében mód nyílt arra, hogy eligazodjam a felületi jelenségek mögötti összefüggésekben is, s mellőzhettem mindazt, ami a nyilvánosság előtt többnyire csak felparázsló indulatok, személyeskedő viták formájában látszik. A történészi szemlélet ez esetben azonban nemcsak forrástiszteletet, tényfeltárást jelent, hanem - eltérően, mondjuk, a köztörténet vagy a politikatörténet megközelítésmódjától - itt talán másfajta beleérzőkészségre, művészi érzékenységre is szükség volt. Az efféle empátia persze nem ártana egyetlen történésznek sem, azonban sajnos, művészeti kérdésekben olykor a legkiválóbb történészek is leblokkolnak; nem vesznek észre olyan jelenségeket, amelyeket a hétköznapi ember is észrevehet. Közismert tény: történettudományunk egyik nagy fogyatékossága volt az elmúlt hosszú időszakban (és talán nemcsak 1945 után), hogy úgynevezett nagy eseményekhez, évfordulókhoz, ünnepekhez stb. kötődött. A köznapok története, a mentalitástörténet, a művészet históriájának hiteles taglalása elmaradt. Úgy tudom, a magyar színháztörténet-írás is szenvedett ebben a betegségben ... - Sőt, valamennyi történeti jellegű tudomány közül legtovább a színháztörténet őrizte meg romantikus jellegét. Miután a magyar nemzeti művészetek a romantika korában jöttek létre, ez egyben meghatározta fejlődésük irányát is. És amint a romantika megőrzendő értékké vált (s ez elég korán, már 1949 után megkezdődött), e szemlélet tüstént elkezdett konzerválódni. Azután átmentődött a dualizmus korába, sőt, még a huszadik századba is. Ilyképpen a magyar színháztörténet hosszú-hosszú időkön át olyan legendáriumok és anekdoták gyűjteményévé vált, amely - természeténél fogva: a legesetlegesebb elfogultsággal - felértékelt jelenségeket, alkotó személyiségeket, szervezeti formákat. A legendák ez esetben is elfedték a valóságot, és igen sokat ártottak a magyar színházművészetnek. Elfogadottá tette ugyanis a „bezzegetést”. Ha egy fiatal, nagy tehetségű színész valamit szokatlanul játszott, azonnal fanyalogva megszólalt valaki: „Bezzeg az én ifjúkoromban ezt másképp játszották.” Mondanom sem kell, hogy ez mennyire konzerválóan, sőt, bénítóan hatott. A színháztörténész persze nem nélkülözheti a legendákat sem, de addig kell tisztogatnia őket, amíg meg nem találja ezek valóságmagvát, a cáfolhatatlan tényeket. - De vajon mennyire van módja arra, hogy tényekkel szembesítsen ? Megőrződtek-e egyáltalán a hitelesnek tekinthető dokumentumok? S az ilyen módszerrel élni kívánó történész támaszkodhat-e megfelelő szakmai előzményekre, elődökre? - A magyar színházművészet hiányossága egyrészt, hogy fogyatékos hagyománytudata legföljebb bizonyos nevek felsóhajtásában merül ki. Ó, a nagy Egressy! Ó, a nagy Déryné! Ó, a nagy Bajor Gizi! - mondogatják, de hogy nagyságuk miben állt, milyen színházi konvenciórendszerben dolgoztak, mekkora személyiségtöbbletet tudtak ehhez hozzáadni, arról sejtelmük sincsen. A megfelelő történeti ismeretek hiányát, az elméletellenességet egyébként az is okozza, hogy Színművészeti Főiskolánkon - gondolom, ez példátlan jelenség - soha nem tanítottak sem magyar, sem egyetemes színháztörténetet. A korábbi fogyatékos hagyománytudat így mára meglehetősen kiüresedett... Ami a forrásokat illeti, bizony ezekkel sem dicsekedhetünk különösebben. Igaz, a múlt század végén Váli Béla és kivált Bayer József kitűnő, máig hasznosítható munkákat alkotott. A múlt századvég pozitivistái még úgyszólván teljes forrásanyagban tallózhattak, s ezt a lehetőséget érvényes metszetek készítésére használták fel. A Monarchia idején még úgy látszott, nem kell sietni, hiszen a következő jól képzett kutatógárda majd folytatja és befejezi a munkát. Aztán jött az első világháború, jött Trianon: rengeteg dokumentum megsemmisült vagy a határon túlra került. S a pusztulás-pusztítás folytatódott: a második világháborúban semmivé vált például a Nemzeti Színház csaknem teljes irattára. Ma tehát már csak a hajdaninál sokkal kisebb forrásbázison dolgozhatunk. Valamennyire sikerült azonban a szükségből erényt csinálnunk: a magyar színháztörténet-írás fiatalabb nemzedékét ez a helyzet arra kényszerítette, hogy új források után nézzen, hogy kontroll-forrásokat keressen. A történészi munka teljes eszköztárát már a forráskutatásban be kellett tehát vetnünk. Mindez jótékonyan hatott a legendák leküzdésére. - Tárgyunkra térve: vajon a Magyar színháztörténet első, az 1790 és 1873 közti időszakot feldolgozó kötete nem látta-e kárát az említett megannyi fogyatékosságnak, hiánynak, vagy akár annak a ténynek, hogy bizonyos források mindmáig hozzáférhetetlenek? - Mindebből, persze, óhatatlanul támadtak nehézségeink. Egy jellemző példa: Magyarországon - engem is beleértve - máig sincs egyetlen főhivatású színháztörténész, aki kizárólag e kutatásokért kapna fizetést. Bizonyos külföldi forrásokhoz a legutóbbi időkig nem lehetett hozzáférni. Idehaza a politikai és anyagi helyzet változása, sajnos, nem kedvezett a korábban megindult, jó szintéziseket hozó helytörténeti kutatásoknak. Igaz viszont, hogy jó néhány magyar regionális közgyűjteményben sikerült új alapkutatásokat elindítani. (Megjelent például Szeged színháztörténetének forrásgyűjteménye, készül Esztergomé és Győré.) Célunk most az, hogy miközben folytatjuk szintetizáló munkánkat, igyekezzünk a forráskutatást is korszerű színvonalon tartani. Tudjuk persze, hogy Horváth Jánosnak igaza van: minden jó szintézis csak időleges lehet. Legfrissebb eredményeink - még 1990-es keletkezésűek is - mindenesetre naprakészen belekerültek ebbe a kézikönyvbe, így talán - amíg az újabb kutatások szét nem feszítik ezt az öszszefoglalást - rögzíthettük jelenlegi ismereteink lényegét, az adott terjedelemben közzétehető maximumot. Hadd tegyek fel egy zsurnalisztikus kérdést: megítélése szerint melyek ennek az összefoglaló munkának a legfőbb új megállapításai? Mennyivel gazdagodott e kötet révén a magyar színháztörténet? Pusztán egy új szintézissel (bár ez sem kevés), vagy ennél többel is? - A kötet természetesen egy kor - a mi korunk - szemszögéből rögzíti színháztörténetünk múltját. A szerkesztők-szerzők szemléletmódja, legjobb tudása szerint. Többlete ennek a kötetnek talán az, hogy nemcsak a históriát tárja fel, mutatja be, hanem a magyar színház múltjának szociológiai modelljét is igyekszik megrajzolni. Beleértve a befogadót, tehát a közönséget is. Ekképpen a színház visszakerül abba a társadalmi közegbe, amelyből vétetett, amelyben élt és amelyre hatott. A színházi közönségtörténet kutatása nemcsak nálunk, a világon is még viszonylag friss, majdhogynem újdonságnak számít. De - túl ennek tudományos értékén - azért is jelentős dolog ez, mert így kiderült - hogy én is publicisztikusan fogalmazzak -, bizonyos mai problémáknak kétszáz éves előtörténetük van, s ezeket mindmáig nem sikerült orvosolni a magyar színjátszás javára. Az ilyen és hasonló megállapításokhoz épp az említett modellalkotás vezetett el. - A magyar történésznek - akár elismeri ezt, akár nem - gyakran még ma is kisebbségi érzés vezérli a tollát. Azt gondolja - olykor ki is mondja -: nálunk a dolgok mindig később, másodlagosan történtek meg, itt szervetlen volt a fejlődés, periférián élünk. Vajon a színháztörténésznek is támad ilyen rossz érzése, vagy öntudattal illesztheti a színháztörténetünket az egyetemes teátrumhistóriába? - A legjelentősebb színházi folyamatok - mint ismeretes - ma sem Magyarországon zajlanak, és régebben sem zajlottak itt. Kosáry Domokos centrumperiféria elméletét azonban nem a kisebbségi érzés jegyében igyekeztünk hasznosítani. Térségünk viszonyrendszerei nemcsak bonyolultabbak, hanem érdekesebbek is, mint gondolnánk. Bécs kultúraközvetítő szerepét, természetesen, nem tagadhatjuk, de nincs is miért tagadnunk. A távolabbi perifériák irányában Magyarország ugyanis ugyanilyen közvetítő szerepet játszott. Részünk volt például a szerb nemzeti színjátszás kialakulásában, s bizonyos értelemben a románéban vagy a szlovákéban is. De, persze, ugyanakkor a kölcsönhatás is működött. Ilyképpen ezt a színjátszást mégis egy tágabban értelmezett európai modell részeként lehet vizsgálni.Egy-egy ország, nemzet fejlődéstörténetében a színháznak bizonyos időszakokban akár kiemelkedő szerepe is lehetett. Nálunk például a tizenhatodiktizennyolcadik század folyamán nyolc-tízezer iskoladrámai előadás regisztrálható. Ezek zöme nem maradt meg az egyházi iskolák falain belül. Ha tehát átlagosan száz-száz nézőt számítunk, az említett időtartamban egymilliós közönségről beszélhetünk. Az iskolavárosok javarészt az akkori ország karéján helyezkedtek el, tehát a töröktől nem érintett területeken: a Felvidéken, Erdélyben, Nyugat-Magyarországon. Akkor ez volt a megtartó színházi erő. A hivatásos színjátszás viszont a központi, magyarlakta területekről indult el, s onnan ment a vegyes lakosságú karéj felé. Ennek is igen jelentős és sajátos szerepe lehetett, hiszen abban a korban a színház volt az egyetlen demokratikus művelődési, szórakoztató intézmény. A gróf ugyanazt látta-hallotta a páholyban, amit inasa a karzaton. - Ad-e a Magyar színháztörténet - mondjuk így - színházi, színészi stílustörténetet? Nyomon követhető-e egyáltalán a stílusváltakozás ? - Válaszom mindkét kérdésre: igen. A deklamáló, síróéneklő stílustól (Bajza József jóízű meghatározása ez), amely Nemeskürty István szerint a históriás énekmondóktól, mások szerint az iskolai közös bifláztatásból származik, az 1830-as évek zengzetes-dallamos stílusán át, Odryék modern, a freudi lélektanra alapozott stílusáig követjük a változást. A többiről a készülő második kötetben esik szó. Nádor Tamás Fotó: Vahl Ottó KÖNYVILÁG 5