A könyvtáros, 1958 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
egy partizán-történet , egy falu vagy táj) lazán felfűzve adiastolk, tények és epizódok sorakoztak elő, megdöbbentő élességgel, az író szemérmes hátbahúzódásával s a kérdések a jelen vagy a közelmúlt kérdései voltak. Itt is szociális-morális problematika, vakító tiszta fényben. Ez az állapot azonban nem tarthatott sokáig, éppen az elvek bátor, haladó, de művészileg nem egészen kielégítő, nem teljes volta miatt. Az újrealista „impossibilité” éppúgy nem tarthatta magát sokáig, mint a kompozíció, a művészi kiválasztás, a tipizálás igényének mellőzése sem. E kérdéseknek szükségszerűen előtérbe kellett kerülniök. S itt érkeztünk el a mához, ezek a kérdések most hangzanak el az olasz irodalomban. A Pratelimi Metellója körül lezajlott viták már jelezték ezeket a problémákat. Közben a vita szélesre terjedt. Egyre türelmetlenebbül követelik a kritikusok „ezer elbeszélés után végre egy regényt!” felkiáltással ,az összefoglaló, summázó, a lélekábrázolás eszközeit is felhasználó, szubjektív érzésekkel is beoltott, szervesen komponált műveket. A nem újrealista Moravia legújjabb regényének, a néhány hónapja megjelent nagysikerű Ciocaramalk is szemére vetik, hogy még mindig szenvtelen:„elmond, de nem kifejez”, nem érződik sorai mögött az író szívelelke. Elsa Morantének (Moravia feleségének) nagysikerű regényében, melyet az 1957-es Strega-díjjal is jutalmaztak, már ez a szándéka: „kifejezni a dolgok lényegét, de nem úgy, ahogy azok külsőre megjelennek, hanem mély valóságukban, minden irodalmi célzatosság mellőzésével”.Pratelimi egy új nyilatkozatában, kimondja, hogyan értelmezi az igazi realizmust: „Realizmus, igen, a maga módján. Realizmus, melyben az érzelmeik, a szenvedések, a pillanatok, az egyéni lélek világa szervesen fonódik egybe eszmei indítékokkal, társadalmi távlatokkal”. A mondat első fele világosan utal a huszadik század európai irodalmának két nagy eredményére és azok egyesítésének szándékára: a belső világ, a feltárt lélek ábrázolása, egyidejűleg a társadalmi-erkölcsi kérdések előtérbe helyezésével. Ez lenne hát az az út, amely a realizmus további gazdagításához, árnyalásához vezet? A jelek azt mutatják, hogy igen. Az újrealizmus válaszaihoz ért. Vagy letér a kizárólagosan belső, a lélek ábrázolása felé, s esetleg ingoványos talajra jut (az olasz kritikusok szerint néhány kisebb írónál erre megvan a veszély), vagy — magával hozva valamennyi „újrealista” értékét, melyeket fentebb elsoroltunk — a sokrétűbb, modern realista ábrázolás irányába indul el és megkísérli azt a szintézist létrehozni, melyet régóta várunk. Az utóbbi látszik valószínűbbnek, legalábbis az olasz irodalom alkotóinak jó részénél. Olaszország gazdasági-társadalmi helyzete s kultúrája (most az utolsó évszázadokra gondolunk csak) azt mutatják, hogy a szociális kérdések éppúgy elevenek és égetőek, mint a normálisak; ugyanakkor irodalmának zöme erősen realista irányban haladt és halad. Ilyen talajon nyilvánvalóan európai viszonylatban is fontos művelőnek kell születniök. Az erős szociális tartalommal, felelősségtudattal, a korszerű ábrázolási módszerek felhasználásával, a szimbólum újra-felfedezésével, az alanyiság egészséges növekedésével, a komponálás és a típus alkotás igényének erősödésével úgy látszik, hogy a megtorpanás csak rövid ideig tart majd. Természetes, hogy átmenetileg az új eredmények alatta fognak maradni mindannak, amit az újrealizmus legszebb éveiben elért s a világnak felmutatott. De valószínűnek látszik, hogyha lassan el is kell ejtenünk általában a „neorealismo” fogalmát, ezentúl egy meghatározott korszak jelölésére szűkítve le csupán, újabb és szintben magasabb alkotásokat érlel majd az idő, melyek stíluisfategóriai „elnevezéséről” ma még korai lenne nyilatkozni. Az újabbikori olasz irodalom eddigi szerves fejlődését tekintve s azt a nagy aranytartalékot véve figyelembe, melyet a háború utáni évek alkotásai jelentették, jó irányba tart az újrealizmus. Szabó György A PÁRIZSI Bibliothèque Nationale nagyszabású Baudelaire és Flaubert kiállítást rendezett a Romlás virágai és a Madame Bovary megjelenésének centennáriuma alkalmából. (B.) LILIAN HARVEY, a híres filmcsillag egykori tetétleni kastélyában a dolgozó parasztoknak szép művelődési otthont rendeztek be. A háromszáz személyes nagytermet színházzá, illetve mozivá alakították át. A kastélyban olvasóterem és gazdag könyvtár áll a környék dolgozó parasztjainak rendelkezésére. A NÉMET SCHILLER-TÁRSASÁG évkönyvének első száma. Fritz Martini, Herbert Stubenrauch és Bernhard Zeller szerkesztik az új folyóiratot, amelynek a Schiller-kultuszon és a délnémet irodalom ápolásán kívül az a feladata, hogy beszámoljon a Társaság működéséről és a Marbachban létesített Schiller Nemzeti Múzeum új szerzeményeiről. (B.) „FRANCIAORSZÁG KASTÉLYAI” címmel szép kiállítású könyv jelent meg Angliában Ralph Dutton tollából. A szerző a közismert Loire vidéki és Párizs melletti kastélyokon kívül Franciaország valamennyi kastélyáról beszámol. Az értékes és tanulságos könyvet kitűnő fotográfiák teszik teljessé. 132