Könyvtáros, 1967 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1967-04-01 / 4. szám
TÁJÉKOZTATÓ Kodály Zoltán halálával napjaink legnagyobb magyar alkotó géniusza távozott el abba a tartományba, ahonnan — Hamlet szavával — nem tér meg soha az utazó. A halál dermesztő s egyszersmind fenséges jelenvalósága mindnyájunkat számadásra késztet: ki volt ő, és mit jelent, mit adott művészete a magyarságnak és rajta keresztül, a zene egyetemes nyelvén át, az emberiségnek? Mintha a Délsziget eposzi gyermekének testvérbátyja elevenedett volna meg alakjában. Mesenéző kék szeméből a Vörösmarty képzelete szülte örök zsenigyermek mosolygott, aki sípjába szedte a magyar táj, természet és történelem hangjait. Sok régi dalt „csuda hangmenettel”, s önművészetét, amely népünk lelkéből zengett ki, erőt adva a bajban, biztatva és jobb jövőre jogosítva. Valamikor a magyar zene adta vissza Széchenyinek hitét a magyarság jövőjében. így vált napjainkban a magyar szívek egyik legnagyobb erőforrásává és jövőre acélozó örömévé a Psalmus Hungaricus alkotójának művészete, a nemzeti hagyományok és a népzene európai magaslaton, hatalmas, önálló művekben megvalósuló inspirációja. Nagy út vitt a vokális kompozíciójú Psalmus Hungaricus zürichi 1926-os bemutatójáig és azután az egész világ osztatlan elismeréséig. Kodály, aki 1882-ben Kecskeméten született, gyermekkorát Galántán és Nagyszombatban töltötte, hová vasutas apját áthelyezték. Az öreg várfal kerítette, a történelem varázslatos hangulatát őrző kisvárosban nőtt föl Kodály Zoltán. A zárt jellegű városka akkor még töretlenül egységes stílusú főutcáján sétált végig naponta az állomástól a gimnáziumig. A régi Invalidus templomban, ahol egykor Pázmány és Zrínyi imádkoztak, bizony sokáig csak németes egyházi dallamokat énekeltek, amíg egy fiatal tanár meg nem zendítette a Fölvitetett magas mennyországba és a Boldogasszony Anyánk ősi magyar énekeit. Nagyobb zenei élet volt a Miklós kőtemplomban, ahová Kodály vasárnaponként nagymisére járt. Ebben az időben ugyan már egy csomó hangszernek nem volt képviselője a zenekarban és a régi kották is szétzüllve, gyűrve hevertek. Elmondotta egyszer, hogy a kórus csendjében egy magányos délután hányódott, tört fagottot vett először kézbe, és próbálgatni kezdte, hogyan is szólhat ez a hangszer, hogyan is lehetett ebből egykor hangot előcsalogatni? Szimbolikus dolog volt ez: így kellett a magyar zenekultúrát is a múlt tört darabjaiból életre kelteni. Primitív volt a zenekar is, de hiszen az igazi zeneszerzőnél, úgymond, nem fontos az, mit hall, hanem egy bizonyos formális készség elsajátítása, amit azután úgyis ő tölt ki tartalommal. Nem is sajnálta ez okból, hogy nem az akkor teljesen német zenekultúrájú Budapesten, vagy éppen Bécsben nevelődött. Amikor leérettségizett, az Eötvös Kollégiumba került magyar—német szakos tanárjelöltnek és párhuzamosan végezte a Zeneakadémiát. Nem mert ekkor csak zeneművésznek indulni. Egyrészt hiányzott belőle a virtuózkészség, aminek elsajátítására ekkor vidéken nem nyílt alkalom, és így a dolog nagyon kockázatosnak tűnt KODÁLY ZOLTÁN 1882—1967 229