Dévényi István (szerk.): Orosz Gellért önmagáról (1997)
A MŰVÉSZETRŐL... □ A művészetről vallott nézetemet két jelentős személyiség által leírt gondolatok közelítik meg legjobban. Az egyik Meyer Schapiro, aki azt nyilatkozta, hogy „...az absztrakt művészet a nyugati civilizáció legmélyebb morális értékének nagy hagyományában, mégpedig a személyi szabadságban gyökerező modern teljesítmény megnyilvánulása.” A másik C. F. von Weizsäcker, aki az Idő, fizika, metafizika című cikkében a következőket írja: „A művészet sajátos kiemelése olyan területen, amely nem tartozik sem az elmélet sem az erkölcs területéhez. Amióta emberek élnek azóta létezik ének, tánc és furulyaszó, fafaragás és építőművészet, elbeszélés és dráma. Az elmélet okos fölfedezése, hogy mindez művészet. Azt azonban, úgy vélem, sohasem tudta igazán megmondani az elmélet, hogy mi is a művészet. Az álványzat egyik deszkájául a következő házi sütetű képletet ajánlom: a művészet a forma boldogító érzékelése a forma teremtése révén. Aki napjaink földrengései láttán nem akarja a „boldogító” szót használni, annak a „szeizmografikus” szót javaslom alternatívaként; mindkét esetben rengésről van szó. Az ítélkező teória és a parancsoló morál hatalomjellegű. A szándéktól mentes érzékelés, a meg nem ítélt indulat a mi kultúránkban a művészetbe menekül. A művészet ma, társadalmilag nézve, a szándék és az értelem világából való magánjellegű, s ezért megtűrt menekülés színhelye. Meg kellene azonban tanulnunk észrevenni, hogy a művészet olyan igazságot mutat fel nekünk, amely elkerüli a teória és a morál figyelmét. Ehhez csak egyetlen filozofikus megjegyzést tennék hozzá. Gauss, a nagy matematikus egyik levelében a „tudományos munkától elválaszthatatlan elégedettségről” írt. A matematika az alakzat észlelése, az alakzat intellektuális úton tör