Kortárs, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-6. szám)
1968 / 3. szám - Fekete Sándor: A vívódó Petőfiről
FEKETE SÁNDOR A vívódó Petőfiről ismét fellobbant a vita Petőfi körül, s ez jó dolog. Ha róla vitatkozunk, hamar lerázzuk magunkról az elegáns mellécsevegés divatossá váló modorát és veszekedni kezdünk, mert élete és műve elhallgathatatlan mementókkal ostromolja kényelmes szellemi összkomfortunkat. Igaza van Benjámin Lászlónak: „nagyon mélyre ható társadalmi vonatkozásai” vannak annak a kérdésnek, hogy ifjúságunk (sőt felnőtt értelmiségünk) jelentős része enyhén szólva érdektelen közönyt tanúsít Petőfi iránt is, s az egyik, távolról sem a legsúlyosabb ok valóban az, hogy „jó húsz év alatt sem szabadítottuk meg a Petőfi-képet — s a többit — a torzulásoktól!” Mélyreható társadalmi okokon cikkekkel aligha lehet változtatni, de az irodalomtörténeti torzítások, sematizálások, jószándékú vagy ravasz egyszerűsítések ellen fel kell lépnünk. Némely fiatalkori írásommal magam is részt vettem e Petőfi-kép naiv leegyszerűsítésében, s már csak ezért is kötelességemnek érzem, hogy szót kérjek e vitában. E célra megrövidítettem és filológiai nehezékeitől megszabadítottam egy tudományos gyűjteménynek szánt s persze a vita előtt írt, itt következő dolgozatomat. Kérem a Petőfi iránt érdeklődő olvasót, hogy az első néhány lap eleinte talán fölöslegesnek látszó idézetgyűjteményén türelemmel rágja át magát. Egy motívum elemzése Sokféleképpen lehet verset olvasni. Vegyük például a húszéves Petőfi egyik versszakát: Ki vagyok én? Nem mondom meg. Ha megmondom, rám ismernek. Pedig ha rám ismernének, Legalább is felkötnének. E dalt Horváth János a szerepjátszás termékének tartotta, személyes ízt — „bár alig érezhetőleg” — csak annyiban talált benne, hogy szerinte Petőfi humoráról tanúskodik ez a költemény is, mint például a Befordultam a konyhára ... kezdetű zsánerdal. Illyés Gyula viszont úgy látta, hogy minden zsáner- vagy helyzetdal, „titkos szálon” a költő lelkéhez kapcsolódik, de ez kiváltképpen: „... mintha ennek a vers