Kortárs, 1973. július-december (17. évfolyam, 7-12. szám)

1973 / 11. szám - Szilágyi Ferenc: Csokonai nagy utópiája (esszé)

SZILÁGYI FERENC Csokonai nagy utópiája „Ha az ember figyelmeteken olvassa ötét, elbámul belé, látván, mely messze haladt ő némely tekintetben a magyar századtól.. Némely szavai, ideái, gondolatai rendkívül való látásokat, jelenéseket árulnak el...” (Domby Márton: Csokonay V. Mihály élete) „Hadd legyen az én széjjelszórott szerencsémnek az az egy és egyedül való támasztékja, hogy néhány nagyobb lelkeknek szeretetekkel dicsekedhessem, akik a hazánkban az ő idejeket megelőzték, és ha csak őreának tekintünk, bennek a magyar világ boldogabb 20-dik századját szemléljük előre. Úgy vagyon... egy megért filozófus, és egy tisztább ízű poéta beszigetelvén magát a világtól, előbbre állítja magát saját idejekoránál két-há­rom századokkal” - írta Berzeviczy Gergelynek, a jakobinus mozgalom egyik gyanúsított­jának, mikor a vérmezői pallos villanásánál meglátta a rá váró jövőt, írhatott volna XIX. századot is, de nem voltak hamis illúziói: tudta, mit várhat attól a hatalomtól, amely a legkülönb főket üttette porba s a legkülönb írók tollát tépette ki ügyészével. Pedig a Reménység költője volt: könnyek között mosolygó mozarti zenéjű verse is - mint Kazinczytól tudjuk — eredetileg politikai versnek készült, egy börtönbe vetett magyar jakobinus családjának vigasztalására. Reménykedett a reménytelenségben is: „Maga volt a jóindulat. Minden kicsit is biztató magyar jelenség mögött a nagy pirkadást akarta látni” — ahogy Németh László megfogalmazta. Ő maga pedig ezt írta: „bízni kell, nem méltó a felemelődésre, aki csüggedez!”; másutt meg: „a nem-remény­lés gyakran ki­­pattantja azt a szikrát, melytől a héroszi lekek fellobbannak. A nagylelkű magyar nemzet is mindég akkor adott bizonyságot bajnoki nagy volta felől, mikor lehetetlenséget kellett tenni lehetővé.” Ez a héroszi lélek fordította szívét a költő Zrínyihez: thermopülai helyzetünkből kereste a kiutat a Szigetiász tervezett új kiadásával, ahogy az új honfog­­lásra serkentő Árpádiásszal is („keressétek fel a rabotázó együgyű magyart az ő erdeiben és az ő Scytha pusztáiban... akkor találtok rá az Árpád szerencsi táborára” - írta egyik kötete jegyzeteiben, egy grófnőnek ajánlott munkája előszavában pedig - gyermekes vakmerőséggel - arra biztatta a kor magyar íróját, hogy „ereszkedjék le a paraszt, tudat­lan, együgyű - de nála meglehet jobb magyar - községhez, alj néphez...”) Vakon­ reménykedése sem vezette azonban félre: az új század elején, 1801-ben is csak a jövő századokhoz fellebbezett, mikor az „obscurant és üldözni szerető világ”, az „irigy és szőrszálhasogató s amellett korhely időszakasz” elől menekülve papírra vetette a jól ismert sorokat: „Írok a XX. vagy XXI. századnak, írok annak a kornak, amelyben a magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmi sem.” Bessenyei példájára hivat­kozott, ki a becsület és hazafiúság közpiacán való tündöklése után bakonszegi remetesé­gében úgy nézte „horizonunk elsötétedését, mint a földünk golyóbisa alá fordult, de azért teremteni meg nem szűnő nap.” A bakonszegi remete akkor már nagy utópiáján, a Tariménes utazásán dolgozott s a debreceni nádasházba szorult „kozmopolita” éppen úgy egy nagy Utópia körvonalait rajzolgatta műveiben.

Next