Kortárs, 1974. január-június (18. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 3. szám - KÖZÖS DOLGAINK - Pándi Pál: Petőfi és a nemzetiségek
KÖZÖS DOLGAINK PÁNDI PÁL Petőfi és a nemzetiségek I. Arról a kérdésről, hogy miként gondolkodott és nyilatkozott Petőfi a magyarországi nemzetiségekről, illetve a szomszédnépekről, a legutóbbi időkig nem sok szó esett az egyébként nagy terjedelmű és figyelmes Petőfi-irodalomban. A problémakört érintő megjegyzések és utalások nem hiányoznak a különböző korokban napvilágot látott tanulmányokból, de Petőfi életművének demokratikus szellemisége ellenállt annak a törekvésnek, hogy a nemzetiségeket támadó strófáit kiemelve, Petőfivel erősítsék meg a szélsőséges magyar nacionalizmus hagyománysorát (bár az ilyen kísérletek sem hiányoztak). Másrészt a liberális és demokratikus Petőfi-kutatás tartózkodott a román, szerb és szláv törekvésekre támadó versszakaszok felemlegetésétől, nem Petőfitől, hanem a várható reakciótól féltve a Duna-medence népei közt nem egykönnyen kialakuló megértést és barátságot. Az efféle tartózkodás nyomait még 1945 utáni Petőfi-irodalmunkban is felfedezhetjük. A Magyar Klasszikusok sorozat 1955-ben megjelentetett Petőfi-köteteihez írott előszóban én sem tértem ki e kínosnak vélt problémakörre, s csak a jegyzetekben érintettem - diszkréten, szándékolt tapintattal - Petőfi nemzetiségek ellen intézett strófáinak történelmi hátterét. Aligha volt igazam, igazunk, amikor a jelen békéjét féltettük a tegnapelőtti konfliktusok elemzésétől. Egyrészt azt kellett tapasztalnunk, hogy egyik-másik szlovák történész és irodalomtörténész korántsem gyakorolta a kölcsönös tapintat erényét, s ki Petőfit marasztalta el a sovinizmus, sőt a saját nemzete megtagadása vádjában, ki pedig a költő szláv felmenői okán kívánta elvitatni Petőfit a magyarságtól, a magyar irodalomtól. Nem kívánunk belebocsátkozni ezeknek a Petőfihez, a magyar és a szlovák nép baráti hagyományaihoz és a szocialista történelemszemlélethez méltatlan vádak * * Az itt közölt dolgozat két, 1972 őszén és 1973 tavaszán pedagógusoknak tartott előadás kiegészített és helyenként rövidített szövege. Ezeket megelőző és követő előadásaimban Petőfi és a nacionalizmus egyéb összefüggéseivel foglalkoztam, így tehát egy koherens előadássorozatból kiragadott részszöveget vesz kézbe most az olvasó. Ez a kiemelés természetesen elvágja azokat a szálakat, amelyek a részt az egésszel összekötik. Egyetlen szálat - egy elvi köteléket - azonban szükséges itt is láthatóvá tenni. Az előadás bevezetőjében utaltam a marxizmusnak arra a közismert megállapítására, hogy a „nemzet” történeti kategória. Tehát „történeti kategória” a nacionalizmus is. Míg azonban a nemzet, létezése minden szakaszán, objektív képződmény a nacionalizmusnak mint ideológiai kategóriának a társadalmi értéke különböző történelmi helyzetekben különböző. A nacionalizmus mint a polgári nemzettéválás ideológiája, konstruktív szerepet tölt be, mint az imperializmus ideológiai segédeszköze, reakciós szerepet játszik. Továbbá : a nemzet létezése minden szakaszán objektív, szükségszerű képződmény. A nacionalizmus nem az. Vannak korszakok, amelyekben a nacionalizmus - elválva már a nemzeti emelkedés ívétől - nem szükségszerű, tehát felszámolható. A nemzet mint nemzet ellen nem lehet küzdeni. A nacionalizmus ellen lehet. Eredményesen csakis úgy, ha történetileg közelítjük meg a kérdést. A múlt jelenségeinek történelmietlen, vulgarizáló, impresszionisztikus megítélése könnyen vihet langyos liberalizmusra a jelenkori nacionalizmus minősítésében. Azt is meg kell még jegyeznem, hogy a címmel jelzett témát csak a kérdésnek 1848/49-es jelentkezéseihez kapcsolódva vizsgálom. A probléma korábbi moccanásaival, valamint „Petőfi származásának” kérdésével itt tehát nem foglalkozom.Ennek az előadássorozatnak nem az volt a feladata (és lehetősége), hogy tudományos teljességgel tárja fel az érintett téma valamennyi vonatkozását. Az ismeret- és gondolatterjesztés volt a célom, s hogy erre alkalmam nyílott, köszönetet kell mondanom a Pedagógus Szakszervezetnek és a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak. A közlésnek e helye „tiltja” a különböző lábjegyzetek és utalások ideiktatását. Nem hagyhatom azonban említés nélkül, hogy munkám végzése közben nagy segítséget jelentettek elsősorban Arató Endre, Fekete Sándor, Spira György és I. Tóth Zoltán tanulmányai és monográfiái, továbbá Andics Erzsébet, Csanda Sándor, Dávid Gyula, Mikó Imre, Hatvany Lajos, Kemény G. Gábor, Kovács Endre, Kiss József, Mérei Gyula, Mezősi Károly, Urbán Aladár szakmunkái, szövegpublikációi. És Illyés Gyula, Horváth János könyvei. 6* 419