Kortárs, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-6. szám)

1980 / 2. szám - Bor Ambrus: Sergent Jules (elbeszélés)

A szülei és szép mellű húga úgy mondták, hogy Jules francia hadifogság­ba került. A franciák piszokul bántak a foglyokkal, némely francia fogoly­táborban éhen üvöltöttek a hadifoglyok, ezt H. L.-től is tudom (ebben a dokumentumban és történetben nincs szerepe), aki csont­bőr volt, amikor hazakerült. Őt szénbányában dolgoztatták a franciák. A homlo­ka fekete pettyes volt a sebekbe betokolódott szénszemcséktől. Azóta talán kikapartatta őket egy kozmetikus­ sebésszel, de lehet, hogy szép feketén hordja őket a homlokán, mint a globális gyűlölet és az emberség­tapasztalat látható jeleit. Jules szülei és szép mellű húga mondták, hogy Jules már négy­kézláb mászkált a sátrak közt éhségében, amikor a toborzók jöttek. Na­rancsot, húst, szivart és fegyvert ígértek a toborzók. Hazulról alig volt hírünk, ezért kitört rajtam a kíváncsiság meg a honvágy. Okt. 1-én átúsztam a Weser-Ems-csatornát, két kanadai őrtorony közt, déli 12 órakor, háta­mon egy vászonzsákban némi fehérneművel. Ismersz. Kitűnő úszó volt. Száz métert úszott a halastóban, amíg mi többiek ötvenet. Elmentem Salzburgba (gyalog, teherautón, szenes vagonban), az osztrák határon majdnem kinyírtak, de nem hagytam magam. Volt azért nálam egy Colt. Ismersz. (Ha meg nem feledkeztél azóta néhány tulajdonságomról!) Salzburgban informálód­tam, és az ottani hírek és rémhírek alapján elszántam magam egy világ körüli útra, zsebemben az amerikai Vöröskereszt dugsegélyével (amit úgy érti, hogy öntevéke­nyen dugtam zsebre, tudniillik átmenetileg a Vöröskeresztnél tevékenykedtem). Egy gyönyörű szerelmi románc emléke fűz Salzburg hósipkás hegyeihez: Éva. Szép magyar gyerek, természetesen szőke. Még most is szorgalmasan írogat. Útinapló helyett most csak néhány állomás: Strasbourg, Marseille, Bizerte, Port Said, Singapore, Saigon. Felejthetetlen hajóutak! Főleg Bizerte-Saigon: 14 000 km. Hajónk különben visszatérőben Singapore előtt aknára futott és percek alatt elsüllyedt. Láthatod, hogy egyet-mást megvalósítottam a terveimből, és hogy engem nem hagy el a szerencsém. Néhol közbe kell szólni. Jules-t már itthon Jules-nek hívták az osztálytársai meg a barátai. És hív­ták még úgy, hogy „Jules, a tengerész”. (K. András levéltisztázat-anya­­gának tárgyszerű címe alatt is olvasható ez, mint alcím.) Jules szép szál fiú volt, fekete hajú, sötét szemű és erotizált. Édes­anyja elkopott kuruc nemesek történelmi nevű végmaradéka, édesapja elkopott dzsentri és kallódó kishivatalnok. Szép mellű húgába fölváltva voltak szerelmesek az osztálytársak, némelyikük megcsókolta, némelyi­kük nem. Fehér bőrének, rózsaszínű bimbóudvarainak és mélybarna szeméremszőrzetének hírét a halastavi deszkakabinok „titkos formales”­­adatai is növelték. Jules kamaszkorától tüzér-újonc koráig egyetlen­ halá­los szerelmekben vergődött. Sárga bőrkesztyűjét sohasem húzta a ke­zére, hanem a ballonja, nyáron a zakója oldalzsebében hordta, kesztyű­­ujjakkal fölfelé, gondosan elsimítva. Kalapja karimáját szép ívesre haj­lította, gyakori gonddal ápolta ezt a jobbra le és a szemét beárnyékoló karimaívet, minden szerelme szőke volt. És amikor érettségi elett be

Next