Kortárs, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-6. szám)
1980 / 2. szám - Ottlik Géza: Próza (I. rész)
kaptam, hogy a BH állandó belső munkatársa vagyok. Ami csakugyan kellett mindenféle privilégiumhoz. A drága, előkelő Grand Hotelben folyt a verseny, ott szálltam meg - ráment a napi húsz pengőm, amit kaptam s onnét telefonáltam meg esténként, lapzárta előtt az anyagot Budapestnek. „Drámai fordulatok!” - „Hajnali mérkőzés!” - Kapcsolják a bécsi telefont a gyorsírókhoz! - kiabálták a BH folyosóin. - Aztán végül ez jött: „Magyar zászlók a bécsi Grand Hotelen!” - megnyertük a bajnokságot. „Adj még anyagot. Négyhasábos cikket csinálunk”. A magyar csapattal reggeliztem mindig, addigra már ott volt a hotelben - persze az utcán is - a BH friss száma, benne az este leadott cikkemmel. Páratlan oldalon. Ki merné erre már azt mondani, hogy „örökbecsű”? (Három évvel később, 37-ben a budapesti bridzs-világbajnokságról még a londoni Times-ot is tudósítottam esténként. No persze, egy-két jó gyilkosság vagy világháború-kitörés, az lenne az igazi... Be kell vallanom, hogy fényképes igazolvánnyal, bécsi telefonnal sem éreztem magam soha újságírónak. A BH-t azonban nyomdástól, redakcióstól, mindenestől igazán szerettem.) Rengeteg könyv hányódott mindig a szerkesztőségben, nemcsak Terike íróasztalán, hanem Bibó Lajosén, aki ismert regényíró volt, Kádár Erzsébetén, aki még festő és képszerkesztő volt akkor, s a legtöbb, feltornyozva (pisai ferdeséggel) Hevesi Andrásén. „Vigyél belőle” - mondta Hevesi (csalárdul), amikor próbáltam kiegyenesíteni a tornyokat. A kiadók hetente megküldték új könyveiket ismertetés céljára. „Vigyél” - mondta Bókay, mondta Illés Endre, mondta Júlia, mondta Tériké. De persze nekem nem kellett ennyiszer mondani, már Hevesinél felragadtam egy új Kakuk Marcit és egy Dos Passos-t. A nagy lehűtés akkor jött, amikor kiderült, hogy kritikát kellene írnom róluk. Ó, inkább visszaadom őket! „Azt csak szeretnéd!” - nevetett Hevesi. - „Milyen a Tersánszky?” - „Jó” - mondtam. - „És a 42-ik szélességi foki” - „Rossz” - mondtam. „Szűkszavú műítész lennél” - nevetett Hevesi. De még ilyen szűkszavúan sem tudtam megírni a bírálatokat, mert akkor éppen a szakdolgozatomat kellett írnom fizikából. Undorral írtam. A barátommal együtt az atomspektrum-elméletet kaptuk tételnek, ehhez időrabló laboratóriumi munkát kellett végeznünk délelőttönként. Katódcsövek, higanygőzlámpák szikra- és ívspektrumait fényképeztük szakmányba egy olyan szobában, melynek a falai, mennyezete, ajtói, spalétái koromfeketére voltak mázolva, s ebben a vaksötétben csak azért kellett heteken át szerencsétlenkednünk a rendkívül kényes berendezéssel, gondoltam, hogy lesüllyesszük a kvantummechanika tisztaságát a kísérleti fizika posványába. Az elméleti fizikát a zseniális Ortvay Rudolf adta elő. Ha reggel, hétfőn-szerdán-pénteken, órája volt, elektrodinamika, (de vektoranalízis is lehetett a címe, vagy lineáris algebrák?) - az ember aznap már jókedvűen ébredt, tele boldog várakozással. A szakdolgozatot most Rybár professzornak kellett írnunk, aki kísérleti fizikus volt, s a tudományát én olyasfélének tartottam, mint Kovácsovszky Szervetlen kémiáját: felért egy fővárosi utcajegyzék vagy telefonkönyv száz-kétszáz oldalának bemagolásával. Akkor már inkább írok recenziót Dos Passos-ról. A könyvismertetés, kritika nem volt egészen „örökbecsű” anyag a lapoknál. Feljebb állt, mert a kiadók hirdettek az újságban és elvárták, hogy írjanak a küldött újdonságaikról. Novemberben vagy decemberben, amikor a Franklin-társulat csomagjából kiszemeltem André Gide regényét, a Vatikán pincéit, ezt már csak úgy vihettem el, ha tényleg írok róla. Elbűvölt, már az első három-négy mondatával. Pontosság, tömörség, az elbeszélés tempója, lendület és biztonság, érzékletesség és szigorú objektivitás egyszerre: ez új volt nekem. Talán még ma is fejből tudom idézni azt a regényindítást. Ellentétben például a fizikai egységek CGS táblázatával, vagy a Mengyelejev-félével. Olyan mondatokat kell írni, úgy látszik, gondoltam, amiket az ember első olvasásra megjegyez, és soha el nem felejt. Hát az én mondataim, amiket Gide könyvéről a lapban írtam, nem voltak ilyenek. Elfelejtettem őket mindenestől, s még arra is alig emlékszem, hogy mit mondtam el a regényről, pedig