Kortárs, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-6. szám)

1980 / 2. szám - Ottlik Géza: Próza (I. rész)

És, amint láthatod, rosszul adták meg a feltételeket azzal, hogy x ^ y. Mert így két (szimmet­rikus) megoldása van mindig, nem egy... (például: x>y egyértelművé tette volna)... És amint láthattam, ha a matematikában is ki vagyok szolgáltatva az akaratomtól független ismeretlen beavatkozás súgásának, segítségének, helyettem való munkálkodásá­nak, hát maradhatok nyugodtan az irodalomnál.,. R. P.: Véletlenül még értem is. De talán most már mégis hagyjuk abba... Egyetem, BH Sok minden félbeszakad, elakad, abbamarad. Felhagytam végül az újságírással is, miután még egy nagy reggeli lapnál megpróbálkoztam. Úgy látszik, a világ ilyen szakadásos. Ezeket a szakadásokat a lelkünk nem veszi szívesen, nem is mindig tudja követni, elfogadni, magáévá tenni: folytonosságot kíván. A folytonosság azonban előfeltételezi a végtelen fogalmát, tényleges létezését - hogy például a párhuzamos egyenesek ott találkozhassanak, vagy hogy egy görbének két egymáshoz bármilyen közel fekvő pontja között mindig legyen még sok más pontja is. A természet világában, úgy látszik, nincsen'folytonosság és végtelen. Emlékszem, a szó szoros értelmében fájdalmasan érintett Planck hatáskvantum-elmélete. De sok nagy matematikus sem szerette, ha csúfot űztek a folytonosságból. „Borzalommal és iszonyodva fordulok el ezektől a függvényektől, amelyeknek nincsen deriváltjuk”, írta az egyik. Weierstrass már 1861-ben megmutatta, hogy az a sor, melynek általános tagja: b" cos (n a"x) - (ahol a páratlan egész szám, b valódi tört) - azzal a feltétellel, hogy: 2 .x-nek egy folytonos függvényét definiálja, melynek a változó semelyik értékénél nincs de­riváltja. Ettől nem kisebb ember, mint Hermite fordult el „félelemmel és irtózattal”. Mindezzel talán ellentétben, beleszerettem váratlanul a csoportelméletbe, vagyis a félel­metesen absztrakt Van der Waerden Modern Algebrájába, (de inkább csak a véges nem kommutatív csoportokba). Talán a harmadik fejezetnél evvel is elakadtam. Már egy árva szót sem értettem belőle. De nem volt baj, jártunk át a Múzeum kőrútról a Műegyetemre is, számelméletet hallgatni, és út közben, a Vámház körúton nemrég megnyílt automata büfébe mindig betértünk; ez újdonság volt akkor Budapesten, elég drága, húsz fillért kellett be­dobni, de csodálatos majonézes, velős, gombás, ringlis szendvicseket eresztett alá az üveg­tornyos masina - amit választottál -, és a pohár sört is annyiért csurgatta ki, egy hatosért; a Van der Waerdent pedig sok-sok év múlva megint kivettem az Egyetemi Könyvtárból, száz esztendőnyi fiatalság és hat évi háború múltával, a második rémuralom alatt, amikor épp nagyon jól jött a hűvös elvontsága, tömör eleganciája. A Múzeum körút földszintjén, az ötös teremhez kapcsolódva, volt egy matematikai szemináriumnak nevezett tágas, klub­szerű helyiségünk, saját kulcsunk hozzá, fiókunk, fehér köpenyünk, holmink benne, meg egy már kialakult szűkebb klikkünk a kollégákból; a Műegyetemre rendszerint velük, öt-hat fiúval és kedves, okos lánnyal gyalog sétáltunk át, mert egy teljes üres óránk volt közben; s attól félek, elég zajosan, harsogva, meg-megállva. A sok nevetéstől kifulladva, éppen kellett út közben a vadonatúj automata büfé. Az egyetem miatt nem kellett volna feladnom az újságírást ; elég volt déltájt bemennem, csak a kémiaprofesszorunk olvasott néha katalógust, ámbár ez veszélyes volt, mert a jám­bornak látszó, öreg, unalmas fajankó, nevezzük Kovácsovszkynak, képes volt két abszen­­ciáért elveszíttetni velünk a félévet, a gyenge és gyáva emberekre jellemző durva kíméletlen-250

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék