Kortárs, 1984. július-december (28. évfolyam, 7-12. szám)
1984 / 7. szám - Cseres Tibor: A Foksányi-szoros (regény, II. rész)
CSERES TIBOR A Foksányi-szoros 3 Aggodalom és kétség gyötört, amint szekéren, majd Belövőtől és Plovdivtól vonattal igyekeztem célom, feladatom megvalósításának városa, Konstantinápoly felé. Kétségeimet a hiányos eligazítás táplálta, tudatlan maradtam a tekintetben, kiket kell megtalálnom ahhoz, hogy munkálkodni kezdhessek. Nem kétlettem, hogy az emigráció maradékait kell keresnem, ha valamit kezdeni próbálok. A nagypolitika helyzetét s Andrássy szándékait tisztán láttam, de fogalmam sem volt, ki lesz az a török hatalmasság, aki pénzzel és lehetőséggel segíti kezdeményemet. Ami pénzt kaptam (piaszterben), könnyedén elrejthető volt öltözékem és csomagjaim rejtekhelyein. Szabadságharcunk még élő menekültjeivel lesz hát dolgom. Bármilyen eredetű legyen is valamely emigráció - így tanultam még Kállay Béni főkonzulsága idején, tőle magától -, számolnia kell vele, hogy hont adó hatalom felhasználhatja saját politikai érdekei szerint, főként akkor, ha azzal a hatalommal kerül ellentétbe vagy épp háborúba, ahonnan a bujdosók kenyerén élők származnak. S minden hatalom nyomban elejti ezeket a szerencsétleneket (akik egyébként többnyire maguk önként ajánlkoznak a gyűlölt ellenféllel szemben) - mondom, a felhasználó s otthont adó fél nyomban elhárítja magától őket, mihelyt ama hatalommal tárgyalóasztalhoz ül, és békét köthet. Győzködtem magam, hogy amire vállalkoztam, mégsem megalázó sem nekem, sem azoknak, akik az oroszok ellen Világos miatt fegyvert fognak, és harcolni készek voltak 1866-ban a poroszok oldalán az igazi ellenféllel, Ausztriával szemben. Nem kell szégyellnünk a megalázó és szerencsétlen szerepet, mert abba beleestek, azon keresztülmentek a legnagyobbak is, akik emigráns politikába szorultak. Mert a tétlenség és a mégoly kevés reményt nyújtó kísérletezés közt volt választásuk. A lengyelek, tudtuk, ők is mozgolódnak az oszmán birodalomban - egyenesen szembekerülhetnek orosz elleneikkel. Mi pedig 49 véres lobogóira emlékezve a menedéket kínáló és adó török hatalom mellett nyilvánítjuk a magyar kormány helyett, a magyar nép rokonszenvét. Diplomata-lelkemet ezzel az ideológiával csitítottam háborgó kétségeim közepette, abban a hiszemben, hogy vállaimon ül, ott a Konstantinápoly felé döcögő vonaton a magyar nép szimpátiája is, nemcsak az ólomnehéz megbízatás.*