Kortárs, 1984. július-december (28. évfolyam, 7-12. szám)

1984 / 9. szám - Nemes György: Az írógépszalag (novella)

megjött az éjjel, s a földi lelkek fáradalma, buja enyhén oszlott a barna légbe széjjel... Nem, ez nem jó, az olasz szövegben másoláskor két hibát is elkövetett. Az már nem is fontos, hogy az írógépen csak azt tudja leírni: buja, mert nincs hosszú­­ a klaviatúrán, pedig itt nem a bujaságról van szó, hanem a búról, a búbánatról. És maga a regény szövege, ez a sűrű, bonyolult, liános német szöveg! Lehet ezt gyorsan gépelni? A leghatározottabban szeretném kijelenteni, hogy semmiképpen sem a magam személyét akarom előtérbe tolni, ha elöljáróban néhány szót szólok magamról s körülményeimről, mielőtt belefognék a boldogult Adrian Leverkühn életéről szóló beszámolómba, s első és bizonyára nem végérvé­nyes életrajzot kezdenék írni erről a geniális muzsikusról, kit a végzet oly szörnyen megpróbált, olyan magasra emelt, és oly tragikus mélységbe döntött. Takaros mondat. Itt gépelve is nyolc sor. És hogyhogy geniális? Mért nem zseniális? Vagy zseniális, ahogy Molnár Ferenc kis tudatlan színésznője mondja. És mi az, hogy az író magáról beszélve, mentegetőzik? Ő nem Thomas Mann, nyilván a bokájáig sem ér, de végső soron mindig magáról írt. Ha nem is egyenesben, de mindig magáról. És soha nem érzett okot a mentegetőzésre. Abbahagyja ezt is, nem őrjíti meg magát ilyen nehéz szöveggel. Móriczot vesz elő, aztán Tersánszkyt, Jókait, Flaubert-t, végül úgy belejön a gépelésbe, mintha hivatásos gépírónő volna, rohan az írógép kocsija jobbra, és dobja vissza balra. Újabb és újabb papirost fűz a gépbe, az írógépszalag pedig mindjobban kopik, helyenként a textilszálak már szétroncsolódnak, mert keményen, eszeve­szetten, dühvel veri a billentyűket. Mikor egy pillanatra megpihen, s az időköz­ben lerakott pipát a szájához emeli, kopogás hallatszik, inkább csak annyi zajt keltve, mintha egy kis rigó kaparászna lent az ajtó fáján a lábával. Aki kopo­gott, nyilván megvárta ezt a lélegzetnyi szünetet. - Tessék! - ezt elég nyersen mondja, hirtelen megfordul s kezével elta­karja a gépiratot. - Itt van Singer úr - közli Adél. - Egy pillanat! Várjon egy kicsit. A papirost kiszedi a gépből, s a többi teleírt lappal az asztalfiókba hajítja. - Már az előszobában hallottam, milyen szorgalmas - mondja Singer úr, mikor belép, kezében lóbálva orvosi táskáját. Nem cáfol. Rögtön a tárgyra tér: - Azt hiszem, nagyon le van strapálva a gépem. Épp ráfér a karbantartás. Singer úr az írógép fölé hajol, s a szétroncsolt szalagon megakad a szeme. -Ezt jól el tetszett intézni. Totál kész. Csak verni tetszik a szegény jó kis Erikát. Hiába mondom mindig, hogy a henger is tropára megy. - Lásson hozzá. Úgy látszik, nem méltányolja a bizalmaskodó hangot. Singer úr kiszedi a szalagot a gépből, s a döglött, rongyos bőrű fekete kígyót belehajítja a papírkosárba. - Regény? - kérdezi. A visszhangtalan csönd lepkeszárnnyal suhan át a szobán. Az ablakhoz lép, s ahogy átpillant az utca túloldalára, látja, hogy a mindig későn kelő nő épp most jön ki, papucs nélkül, lábbalhegyen lépegetve, meztele­nül a fürdőszobából. Nem válaszol.

Next