Kortárs, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-6. szám)
1994 / 2. szám - Kiss Irén: Jókai szellemi exhumálása - avagy a Jókai-olvasók erkölcsi rehabilitációja
val, letisztultságával csaknem Széchenyi nyomdokaiba lépett, aki a maga idejében szintén úgy látta, hogy a magyarságnak lényegében a német és a szláv (orosz) kultúrkör vonzása között kell választania, ám fennmaradása csak akkor biztos, ha a németeket fogadja el szövetségesnek. Van Jókainak egy mostanában nem túl sokat forgatott és propagált műve, az 1872 és 1878 között írt A jövő század regénye, amelyben viszont nem a politikus, hanem az ideológus és filozófus Jókai nyilatkozik meg, ugyancsak meglepő éles- és előrelátásáról téve tanúbizonyságot. Ennek a különös regénynek az első része Az örök harc címet viseli, a szerző ennek lényegéül az Isten és az állat közti harcot jelöli meg. Jellegzetesen romantikusnak mondható témaválasztás ez; más kérdés, hogy a romantikusok különösen érzékenyek voltak néhány lételméleti kérdésre: az isteni és az állati, a szellemi és az anyagi közti ellentmondás ugyanis már nem a romantika filozófiai kérdése, hanem az egész emberiségé, az emberiség egész történetéé. Mindenesetre fél évszázaddal Jókai színre lépése előtt Hölderlin is úgy látta: az ember legnagyobb tragédiája tulajdon kentaur-természetében rejlik, vagyis az állati és az isteni késztetések közötti folytonos birkózásban. A német romantikus költő erről így vélekedik Az ember című versében: hegyekbe fúr és akna ölén kutat. Atyja fényétől messzire, hűtlenül a Napistenhez, aki szolgát nem szeret, és ami gond, lenézi. S folyton szorongó gőgje a többi lény ellen fegyvert hord, harcban emészti föl magát az ember, s békessége gyönge világa nem él sokáig. (Rónay György fordítása) Félnek az állatok az embertől, ő pedig Istentől menekül — így foglalható össze Hölderlin képe az embernek nevezett különös Kentaurról, aki óriási bűnöket követ el a Természet ( Atyja) ellen, ugyanis nem tud ellenállni a kutatás kíváncsiságának. Gőgjében maga is istennek képzeli magát, folytonosan és ok nélkül háborúskodik. Hölderlin versében előtűnnek a romantika alapmotívumai: őrlődés az isteni és az állati késztetések között, emberi dölyf, kárhozatos tudásvágy, örök nyughatatlanság. Ugyanakkor a romantikusok jól érzékeltek egy olyan dilemmát, amely igazából csak a XX. század végi ember számára vált gyötrelmes valósággá: további süllyedés az anyagba, vagy pedig fokozatos visszatérés a Teremtőhöz (hegeli terminussal élve: újraegyesülés a Világszellemmel). Ennek a dilemmának a megtestesítői napjainkban az új évezred szellemét úttörőként képviselő önzetlen, spirituális ember és a teljesen az anyagba ragadt, önző, csak saját érdekeit tekintetbe vevő materialista és ateista ember. Jókai meglepő jövőbelátással állította, hogy a korára rákövetkező száz év sem fog megoldást hozni a klasszikus, liberális önzésetikák hirdetői és a haza- és emberiségszerető, önzetlen és teremteni vágyó erők konfliktusában. S hogy mennyire tudatában volt igazának, bizonyítja, hogy meggyőződésének így adott hangot: ,,Ez nem fantázia, ez nem prófécia, ez tudat! Ez ismereti" Érezte tehát, hogy nem jósol és nem fantáziát: tudta, hogy a dolgoknak úgy kell bekövetkezniük, ahogyan A jövő század regényében leírta őket. Mint a mű előszavában figyelmeztet minket: „ez a regény egy olyan koreseményt fog előadni, mely »még« nem történt meg, s küzdeni fog a nehéz feladattal, úgy rajzolni tényeket és alakokat, a jövő korszak kül- és belvilágát.