Kortárs, 1995. július-december (39. évfolyam, 7-12. szám)
1995 / 7. szám - Szentkuthy Miklós: Ragúza (esszé)
Szentkuthy Miklós Raguza Mikor elindul az ember, milyen messze van a táj, az utazás célja. De a „messze” szó nem is jó, ez már nem messzeség, hanem maga a semmi. Ha az ember ismeretlen helyre utazik, nem „valahová” megy, nincs „célja”, és utazás közben (ez a leglényegesebb talán) egyáltalán nem érzi, hogy halad, hogy előtte kisebbedik valami, amit az emberek bájos egyszerűséggel „távolságinak neveznek, és hogy mögötte nőtt ez. Ismeretlen helyre menni egyszerű helyben mozgás, mozgás a térben, mozgás az időben, de irány, fejlődés nélkül, valami folisztikus intenzitás az egész, csupán elszakadtunk hazulról. Az idegen tájak még nem egy új világ pozitív idomai a vonatablakból vagy a tengerparton, hanem — legyenek bármilyen fantasztikusak vagy egzotikusak — csak banális jelképei, álarcai vagy alfabétumai a „nem vagyok már otthon” időtlentértelen, kísérteties tényének. Az elutazás csak pszichologikum, sőt talán az egyetlen, de rögtön a legabszurdabb pszichologikum — a földrajzhoz például semmi köze. Még a megérkezéskor is csak „nem otthon” vagyunk: Ragúza irreális, sok minden, csak még nem Ragúza. A lélek nem tűr semmi készet: mikor meglátjuk a várost, az valami olyan fantasztikus fait accompli, hogy nem tudunk mit kezdeni vele; nekünk kell újból megalapítani, kőről kőre felépíteni. És a visszafele úton éppen az ellenkező benyomás. Odafelé annyira messze, hogy az már egyszerűen a „semmi” — visszafele meg annyira közel, annyira velünk, bennünk és körülöttünk, hogy őrületnek látszik: ötszáz kilométer távolságban nem tudjuk tapintani, szagolni. Hazafelől, hazaérkezve nézvén vissza az elhagyott Raguzára: minden nyitott, minden telt, mintha a „tér” egy nevetséges szűk pohár volna, melyből túlömlik a táj, a föld, tengerek és hegyek sokkal, de sokkal bővebb masszája; s mintha az idő egy nevetséges bő zsák volna, túlszabott matematikai hangár, mely egészen fölösleges pazarlás a raguzai emlék által képviselt örök és egyetlen, túlközeli, túljelent pillanata számára. Több mint tér, kevesebb mint idő: ez volna a formula hazaérkezéskor. Hiába jönnek órák, hiába jönnek kilométerkövek, nem használnak semmit — Ragúza itt van, Ragúza most van. Úgy képzelem a dolgot, mintha egy tíz-húsz szobából álló enfilade-on keresztül haladnék, olyanformán, hogy mögöttem az elhagyott szobák ajtajai folyton tágulnak, az elválasztófalak mindig fogynak, úgyhogy a szobák egyetlen hosszú szobává nőnek össze, és mire a sor végére (haza) érek, a legutolsó, tőlem legtávolabb fekvő szoba (Ragúza) is ez a szoba, avval egyesegyetlenegy, amelyben most vagyok. Tehát „utazni” tulajdonképpen sem oda, sem kiadatlan kézirat. A borítékon ez áll: „Ragúzai utazásom (egy karácsony táján Dollyval) 1930-as évek”. Sajtó alá rendezte: Tompa Mária.