Kortárs, 1996. január-június (40. évfolyam, 1-6. szám)
1996 / 2. szám - Győrei Zsolt: Kölcsey Ferencz: Csokonai Vitéz Mihály munkáinak kritikai megítéltetése czímű munkájának költői megítéltetése (apokrif novella)
60 csiviteléseiből a’ madaraknak, illatából a’ mezők’ Liliomainak, ízes-csínos szavából embereknek és talán ecsetjéből palettájából más Poétának; ’s ezeket organizálja, fabricálja a’ teremtő Phantasia milliom miraculuma újabb mívévé ennen gyönyörűségének! Én Bürgerrel úgy vagyok, hogy vacogó lelkem’ nem egygyszer melengeté Poesisának heve, ’s hoszszú éráiban egyedül létemnek sokszor áhítozom mondatai’ írjára. Enynyi — nem más, nem több: vélem, elég, hogy patakomban aranyhomokra leülepedjék és víg kedvem rostája néhol földszínre moshassa. Lyránk’ ilyetén öszveférczelését mindazonáltal némikép csináltnak érezem. Kölcsey talám csak azt rója föl Bürgernek, hogy az — nem Kazinczynak született! Bárki nyomdokin járni: epigonismus, Kazinczy szép halmán: progressio? És evvel el-érkezénk a’ kérdéshez, mellyben scepticus vagyok, ámbátor hunyorgók kritikai megítéltetésem’ sugáriban: létezik-é, ’s ugyan létezhet-é „fentebb stíl”, mindent magában foglaló, ’s a’ kés’ ékinél fentebb stíl? Olly bérez, ’miről a’ Literatúra’ vidékinek minden más rónája, dombja, katarakatja ’s orma által tekénthető és megmérhető? Voksom szerént e’ féle eszméknek, absolut criteriumok systemájának helye nincsen. Egygyetlen — bár milly nemes ’s egyebekben kiforrt — törekedés’ hegemóniája midőn új ’s újabb aranyakkal telíti szerény ’s serény Nemzeti Tárunk’ kincsesládáit, ugyanakkor bizonynyal számos más ékkő’ garmadájától, carbunculusoktól, rubint-, smaragt-, topas- é s jaspisoktól tartóztatná meg a’ pusztán arany-színben eltarkátlanodó Szelenczét. Olly dolog ez, ’miben csak a’ tolerantia gyújthat szövétneket: elfogadása annak, hogy különbféle Tanok, hiedelmek, módozatok, Aspectusok mind-mind elférnek ’s invitáltak a’ Bőség’ e’ közös Asztalához. ítélni tán lehet, de elítélni nem-igen szabad: a’ miként az ember’, a’ ként a’ vers’ mértéke is önmaga. Egyéb’s egyéb etalonokat véve fundamentomul valahány költeménye e’ Planétának ízeire szedhető és ledurangolható; a’ miilyen hatalmas lehet egy gyű ennen törvényei’ szemszögéből, olybbá csúfíthatják el ábrázatját tőle idegen stylusok’ rá-aggatni vágyott jegyei, és kritikai metódusok magukba bele-temetkezett értetlensége. Ki merné kimérni Shakespírt Racinnal? Más literáris Religio’ fohászait és parancsolatjait ne kutassa senki az én Bibliámban, mert emez magam’ Szentségeit tartalmazni adatott, vagyis saját érzésimet saját maskarájukban. Én a’ magam’ földjén vágyom uralkodni, mert idegen országban idegen a’ nyelvem ’s mind öszves hadaim. Miért akar Kölcsey idegen Honba rángatni koldusnak? Enyimben hiszen az én törvényim vágynak, és más paragraphusoknak helyyeik nincsenek. Avagy is minden kakas úr a’ maga szemétdombján. Hoppla, Kincsem! ihola, üstöllést a’ provintialismus’ patvaros pitvarába böngyöződék — ezoki, te Miska! No, hadd teszem izibe innet is ki Kölcsey szomszéd szűrit! Also, én természetes Verseket sóvárgok írhatni gördülő, tiszta magyar nyelven. Élő nyelven. Ugyan, miért volna versebb a’ Vers, ha szándékkal zsúfolom teli nyakuktekert mythologikus phenomenumokkal, holtt Lingvák’ holtt fordúlataival? Antik Poéták nem a’ miatt írtak latinul, mert az vala a’ cultura obiigát incarnálódási formája, hanem penig mert oralis, eleven, existáló köz nyelv vala, a’ mindennapok gyúrták, köszörülték, vésték, szülték meg esmét meg esmét hoszszú-hoszszú időkön keresztül. Idiómáit, phrasisait structuráiba foglaltan használták a’ piacon, a’ korcsmákban. APOKRIF NOVELLÁK