Kortárs, 1998. július-december (42. évfolyam, 7-12. szám)
1998 / 12. szám - Bárdos László: Regény, innen és túl (Jókai Anna: Ne féljetek)
A Ne féljetek kompozícióját azért nehéz meghatározni, mert a kínálkozó és lehetséges definíció azonnal és szükségszerűen tévesként lepleződik le. Azt mondhatjuk, hogy a regénynek legalábbis két szintje van: a tényként adott külvilágra utaló realitássíkon mintegy húsz évnek a legmaibb máig érő története, a középpontban egy nővel, Máriával, és egy férfival, Máriával, akiket haláluk percéig követ a narráció; egy magasabb síkon pedig kettejük lélekben zajló és tudatossá tett, spirituális vándorútja. Csakhogy a szerkesztés folyton egymásra vetíti, végső soron szinte megkülönböztethetetlenné teszi ezt a két síkot: a mindennapi létszint és a spiritualitás nem sorrendbe helyezkedik, hanem kölcsönösen függővé válik egymástól. Jókai Anna regényének az a titka, hogy nem ennek az esztétikai egyenrangúságnak ellenére, hanem ennek révén igazolódik a spiritualitás mégis magasabbrendűsége. A nyelv, a szereplő, a regény, az irodalom itt úgy tökéletesen önmaga, hogy mindenestül túlmutat önmagán. A történések 1976-77 telén indulnak, s 1997 végéig tartanak. Nincs azonban folyamatos történetmondás. Az elbeszélő zárójelek közé foglalja az események krónikáját, valamint a szereplők hallható beszélgetéseit. E szenvtelen hangú tudósításokba ékelődnek négy személy belső monológjai - ezek a regény teremtette „reális” világban nem hallhatók. Néhol fordítva is értelmezhetjük a tagolást: bizonyos pontokon mintha a külső lejegyzések illeszkednének bele a monológok egymásutánjába. A „belső monológ”, egyáltalán, a „monológ” kifejezések azonban pontatlanok, miként az volna a „tudatfolyam-ábrázolás” is. Mindegyik igaz, és egyik sem. Ezekkel a műszavakkal az a baj, hogy bennük van a pszükhé (a pszichológia), de nincs bennük a pneuma, a spiritus, a könyvet átjáró spiritualitás alapja. Mária és Mária, a két középponti szereplő, valamint Mária férje, Richárd, és Mária élettársa, Villő közli így önmagát a regényben. Szinte a dráma törvényei szerint, fokozatosan tárul föl a múlt - nemritkán színi utasítások és szereplői megszólalások váltakozására emlékeztet a tényközlő elbeszélői szólam és a kiválasztott személyek önközlésének viszonya is. A múltban a két hasonló nevű szereplő egymáshoz tartozott, szellemi, világszemléleti összetartozásuk azonban megbukott fizikai, mindennapi lényük, idegalkatuk elhatalmasodó konfliktusain. Itt újabb helyesbítés szükséges. Abban, ahogyan a múlt föltárul, nincsen semmi fokozatosság, nem egy elemhez járul egy következő, majd még egy, míg végül eleget tudunk: nem, itt egyfelől minden jelen van már a legelső lapokon, másfelől titok marad még a legutolsókon is. Jókai Anna művészetében a tudás nem összeadási művelet eredménye. Az olvasó tudása sem. Inkább azt mondhatnánk, a szereplők pillanatnyi tudásuk szerint értelmezik a múltat, s az éppen adott jelen idő eseményeit is. Az elbeszélői kamera váltakozva irányul Máriára és családjára, illetőleg Mária és Villő kétszemélyes kisvilágára. De talán pontosabb volna egy zenei hasonlat: kánon- vagy fúgaszerkesztésre emlékeztet, ahogyan a Mária környezetében és tudatában megképződő „témák” újraindulnak Mária „belépése” után; persze, ez a hasonlat is sántít, hiszen az egymásnak átadott és egymásban tükröződő érzések, gondolatok egyszersmind variálódnak is az átlépések során. Egyetlen példa: 1981 nyarán a végre elkészült balatonvilágosi nyaraló kertjében az elégedett Richárd Krisztus szavait idézi: „pedig hát mit féltek, kicsinyhitűek?” Mária otthonosabb az evangéliumban, rosszallón javítja a helyzethez nem is illő szöveget. Ugyanezen a napon Villő hasonlóképpen profanizálja a vihar lecsendesítésének jelenetét, s Márió hasonlóképpen figyelmezteti az alkalomban és a szavakban rejlő pontatlanságra. Ez a szövegpárhuzam egyúttal a regény mély jelentésrétegeihez segít közelebb: az „első kép”-ben Richárd egy nagyon is „földi" teljesítményre büszke, a „második kép”-ben Márió viszont (viszont? csak ellentét van itt?) szellemi, alkotó erejének örül annak, hogy már kilenc hónapja lankadatlanul dolgozik „Az értelmiség nyomorúsága” című történetbölcseleti művén. Újabb szimbolikus jelentés rejlik abban, hogy Mária kilenc hónapnyi áldott állapota fájdalmasan ütközik gyermektelen élettársának legfőbb vágyával: Villő ugyanis még szülni szeretne. Ha pedig magára az idézett részletre hall