Kortárs, 1998. július-december (42. évfolyam, 7-12. szám)

1998 / 12. szám - Bárdos László: Regény, innen és túl (Jókai Anna: Ne féljetek)

Bárdos László Regény, innen és túl JÓKAI ANNA: NE FÉLJETEK Ha ezennel nagy ívű irodalomtörténeti kritikához fognék hozzá, a Ne féljetek című regényt a mai magyar epikai irányzatok, regénymodellek között igyekezném elhelyezni, lehetőleg ügyelve arra, hogy ne „között”, hanem „benne”, azaz egy típuson belül találja meg helyét. Er­ről a nem is túlságosan határozott szándékról le kellett mondanom. Jókai Anna legutóbbi regé­nye társtalan mű, nyugtalanítóan elhelyezhetetlen, tenném hozzá, ha a műegész nem tárulna fel egyediségében is - újraolvasáskor még határozottabban - olyan evidenciával, amely meg­szégyeníti az osztályozó buzgalmat. Nem „nyugtalanít” tehát soronkívülisége; ellenkezőleg, megnyugtat, hogy olyan műalkotás jött létre, amely az egzisztáló ember tudata előtt, nem pe­dig a jól-rosszul végzett (szak)irodalmi kartotékgyártás számára igazolja önmagát. Vannak persze távolabbi elődei, majd utalnunk kell rájuk. S mindenképpen elődeinek te­kinthetők Jókai Anna eddigi regényei, kivált a Napok­tól (1972) fogva, és ebből a vonulatból is főképpen a Jákob lajtorjája és Az együttlét. Csakhogy időközben módosult az életmű műfaji színképe, megerősödött a meditatív esszépróza jelentősége, sőt, az értekező írásmód elmoz­dult a líra felé. Ennek a Három című kötetben tetőző, szabad műfajkapcsolásnak újabb kitelje­sedése a jelen mű, ezúttal a nagyepikai eljárásmódok dominanciájával. Realista, történelmi, családregény? Én­, esszé-, mítoszregény? Mindegyik. Védhetőnek lát­szik az az álláspont, amely szerint a regény a XVIII. század óta egységes műfaji jellemzőket nemigen kínál, illetőleg ezek annyira megfoghatatlanok, hogy minden jelentékeny mű egyút­tal megteremti saját, „egyszeri” műfaját is. A Ne féljetek néhány ilyen vonásának ismertetése előtt érdemes megjegyezni, hogy a szerző műveinek szentelt szakirodalom vajmi kevés fogó­dzót nyújt a tájékozódáshoz. Eleinte regényeinek, novelláinak szociologikumára, a bennük felvonultatott hősök réteghelyzetére, a bennük kibontakozó konfliktusok társadalmi összefüg­géseire irányult a figyelem; később a művek morális tartalmait vizsgálta a kritikák többsége. Végső fokon elvégezetlen maradt a legfontosabb munka, annak megvizsgálása, hogy az élet­műből kivilágló erkölcsiség miként teremt regényformát magának, s megfordítva: ez az elbe­szélőművészet miként képes maga is etikumot sugallni, alakítani, közvetíteni. Jókai Anna a Napok óta minden nagyepikai művében új regényformát teremt. Csak né­hány példát említve: a korszakokon átívelő Napok benső fejlődéstörténetet magában foglaló tudatregényként határozható meg; a Jákob lajtorjája a mindennapok világába zárt fejlődéstör­ténet dimenzióit már megnyitotta a szellemi erők képviselői előtt, akik - amelyek­­ hármas je­lenvalóságukban kommentálják az eseményeket, s ez az eljárás a realisztikus regényhez immár hozzáadta a misztériumdráma szemléleti és szerkezeti jegyeit. Az együttlét két tömbjében, mondhatni, két műfaj rendelődött egymás mellé: az első rész, mely egy fiatalember villamos­utazását látszólagos hiperrealizmussal követte nyomon, a lehetséges nagynénjének leveleiből álló második résszel került szembe, azaz inkább sokrétű kapcsolatba; a Három című kötetben pedig a realisztikusan kidolgozott novellákra többletjelentést sugároztak a szomszédos elmél­kedések.

Next